(A keresztény ünnepről máskor, az imént látott temetéssel egybekötve.)
(A robbantás tőlünk fél órányi gyalogútra volt, többen hallották és érezték, de én aludtam, a részletekről senki sem tud semmit továbbra sem.)
Tartúszból idejekorán, hétfőn éjjel visszamentünk Damaszkuszba. Feleslegesen, mivel időpontot, mint másnap kiderült, csak csütörtökre kaptunk az oktatási minisztérium illetékeséhez… Így ez a hét nagyrészt tengés-lengéssel telt, mivel ügyintézés csak délután fél kettőig volt a ramadán miatt. Viszont minden alkalommal sikeresen lejártuk a lábunkat a különböző hivatalokat hajszolva, illetve spórolva a hazatérésen. Magyar kolóniánk szappanoperája ellenben újabb fordulattal gazdagodott, ami Flóra és Zsófi szétköltözésének volt köszönhető, de ebben az ügyben nem kívánok véleményt nyilvánítani, minthogy nagyjából eddig is kimaradtam belőle – mindenesetre eleve nem volt szerencsés gondolat (konkrétabban: hülye gondolat volt), hogy ők, akik nem nagyon bírják egymást, közös szobát bérelnek.
Hogy teljesen be ne poshadjunk, egyrészt megvettem Nagíb Mahfúz Kezdet és vég című regényét, amit lassanként fordítgatni kezdtem, illetve elhatároztuk Flórával és Gyöngyivel együtt, hogy ellátogatunk Boszrába. Erre szombaton került sor egy rémesen passzív pénteket követően. Zsolt, az egyik régész is becsatlakozott, mivel épp ügyintézni volt Damaszkuszban. A Szaumerijja nevű, Mezze felé eső buszállomásról indultunk, ahova szervizzel mentünk ki fejenként tíz líráért, de sajnos rosszkor: kilencre kiértünk, amikor tízkor indult a busz. A jegyet mindenesetre megvettük (105 líra), aztán elkezdődött a kétórás út dél felé… a táj nagyrészt sivatagos (egy szakaszon valóságos köd képződött az autópálya felett porból), de Daraa felé némileg zöldül az ültetvényeknek hála. Az út egyébként nem volt eseménydús.
Boszráról szinte csak szuperlatívuszokban lehet beszélni. Elképesztő… de előbb kis történelemlecke: eredetileg nabateus város volt, majd Traianus 104 körül meghódította Petrával együtt, és Bostra néven Arabia provincia székhelyévé nevezte ki. A karavánút ellenőreként szépen fejlődött, a bizánci korban püspöki, majd érseki székhely lett, aztán az arabok Jarmúk előtt meghódították (634 k.), és lassacskán hanyatlani kezdett – hiába kapta itt állítólag Mohamed próféta még karavánkísérő korában az első jóslatot bizonyos Bahirától arra vonatkozólag, hogy Isten küldöttje lesz… de ettől függetlenül Boszra, alias Buszrá s-Sám folyamatosan lakott. Mindmáig. (Igaz, az utóbbi években kezdik kitelepíteni a népeket a romterületről.)
Boszrának két nagy különlegessége van. Az egyik a római színház, amit az arabok feltöltöttek, falakkal és bástyákkal vettek körül, és erőddé alakították. A gondos betakarásnak köszönhetően a színház fantasztikus állapotban maradt meg… a gigászi méretű épületben rendezték be a városi múzeumot is, ahol minden korból vannak emlékek – feliratok, mozaikok, szobrok, lövedékek stb. De a kollekció nem annyira érdekes, a kívül-belül bejárható theatrum annál inkább. Vagy 12000 ember férhetett el benne, úgy olvastam. Viszonylag sok turista látogatta, de ebben a nagy, lélegzetelállító komplexumban nagyon jól eloszlottak. A formája olyan szép, harmonikus és letisztult, méretei olyan lenyűgözőek – nem beszélve a kiváló akusztikáról –, hogy vagy fél órán át csak a nézőtéren szemlélődtünk tátott szájjal. Ráadásul mindez – a színpad fehér oszlopait leszámítva – a Haurán-fennsík sötétszürke bazaltjából épült, ahogy a város egésze.
A másik nagy különlegesség az a hangulat és közeg, amit a két évezredes folyamatos emberi jelenlét okoz. Nem mintha a műemlékek (két bizánci katedrális és a római forum romjai, városkapuk, stadionnyi ciszterna, római és arab fürdők, régi mecsetek, Bahíra szinte teljesen álló kolostora) önmagukban ne lennének érdekesek, de úgy, hogy közben a helyi gyerekek parittyáznak az utcákon, öreg pásztor legelteti néhány birkáját egy ókori házban, a nemrég még putrinak használt romok között római sírkamra kerül elő… Utánozhatatlan. Mindenkinek ajánlom, aki erre járna, és ha netán taszító lenne a kosz, piszok a lakott óvárosi részeken, a színház mindenért kárpótol. Mi mindössze négy és fél órát voltunk a városban – a busz délben jött, fél ötkor ment, de sajnos nincs későbbi.
A boszrai hazatérés kicsit kellemetlenre sikeredett, mivel fél órát késett a busz, és mi addig „fagyoskodtunk” a szélben. (Boszrában végig felhős volt az idő, többször szemerkélt is pár másodpercig az eső, és délutánra a szél is feltámadt, amire nem készültünk ruházatilag. Az addigra nagyjából elmúlt megfázásom így sikeresen meghosszabbodott pár nappal, és a fényképek sem lettek világbajnokok.) Ráadásul a buszról, ki tudja, miért, át kellett szállnunk, amikor kiért az autópályára, és ezzel megszakadt kellemes félálmunk… de ez legyen a legnagyobb baj.
Az ügyintézésről nem akarok írni, mert minek? Bürokratikus, lassú, hosszadalmas és unalmas (igaz, Zsófi és Flóra fél óra alatt lezavarta a bevándorlási hivatalt, ami amúgy csak a külföldi nők privilégiuma…), eddig például az oktatási minisztériumnak csak három különféle épületében kellett megfordulnunk a város különböző pontjain. (Arról nem beszélve, hogy Flórának meg nekem pluszkört kell futnunk egy lemaradt aláírás miatt.) A lényeg: miközben Zsófi esténként a magyar gasztronómia gyöngyszemeit készítette el szakavatott módon, beiratkoztunk az intézetbe, megcsináltuk az AIDS-tesztet és a tüdőszűrést, aztán Flórával rohantunk Tartúszba ásatni. Most is innen írok, és a változatosság kedvéért most is jó nekem itt… csak vasárnap, azaz holnap este megyünk haza, hogy hétfőn felmarkoljuk az AIDS-eredményt, illetve némileg készüljünk a kedden esedékes szintfelmérő vizsgára.
Képek Bostráról
A következő számban: megint egy kis ásatás – kirándulás Aleppóban
Utolsó kommentek