A múlt hétvége a vártnál is lustábban telt, ugyanis nagyjából egy porszívózás, egy mosás, sok alvás és egy lecsófőzés tette ki a részemről. A főzéssel sikerélményem van, az a kevés dolog, amivel eddig próbálkoztam, jól sikerült… és mivel otthonról kaptam recepteket, hamarosan bővülni fog a kínálat. Ha arabul nem is, de középszinten főzni biztosan megtanulok az ösztöndíj lejártáig…

E hétvégén viszont valami nagyobb fába vágtuk a fejszénket: már csütörtök délután buszra szálltunk, ami estére elvitt minket Latakiába. (Hivatalosan Ládzakijja, helyi ejtés alapján Lázkijje; amúgy Szíria legnagyobb kikötővárosa, még Tartúsznál is nagyobb és forgalmasabb.) Latakia nagyjából hatvan kilométerre van attól a török határtól, ami a szír fél szerint ideiglenes, mivel Iskanderun és Antakya környékét a franciák adták át a törököknek még a harmincas években a szír mandátumterületből. A hivatalos szír térképek a helyzetet úgy jelölik, hogy a valós és a vágyott határt egyaránt azonos jelzéssel mutatják, amitől úgy tűnik, mintha a kis tengerparti sáv külön ország lenne… Nem tudom, hogy mennyi arab és mennyi török él ott, de ránézésre földrajzilag inkább Szíriához szervesülne.

De eltértünk a tárgytól. Latakia egyike volt I. Szeleukosz alapításainak Laodikeia néven, amivel az anyukájának állított emléket, de az egész ókorban másodhegedűs volt a papáról elnevezett Antiokheia (ma Antakya a török oldalon) mellett. Ráadásul mivel folyamatosan lakták, a 20. században pedig iparkikötővé nőtte ki magát, tulajdonképpen semmi érdekes nincs benne néhány oszlopdarabot, egy-két régebbi templomot és mecsetet, illetve egy római négyes kaput leszámítva – és ha a modern dolgok is számítanak, az egész part mentén végighúzódó hatalmas kikötőt. Nem is önmagáért a városért mentünk oda, hanem a tágan értelmezett környékéért.

Este érkeztünkben taxiba szálltunk, mert sem térképünk, sem útikönyvünk nem volt, csak néhány jobbnak mondott szálló címét tudtuk. A taxis – persze alku után is tripla áron – elvitt az egyikbe, ami a kikötőhöz közel van egy panelház első és hetedik emeletén. A fickó, aki fogadott minket, tört angolsággal és meglehetős segítőkészséggel várt, és 1000 líráért adott egy háromágyas szobát. (Szokásos felállás: Gyöngyi, Flóra, én.) Ez ugyan némileg több volt, mint az útikönyvben jelölt ár, de jobb híján elfogadtuk, hogy legyen hol aludni. A hotel és az egész ház rettentő lepukkant és koszos, és még csak meleg vizünk sem akadt a zuhanyzáshoz… az egyetlen pozitívumot az ágyak kényelmes volta jelentette. A szobában lévő „TOSHIBIA” márkájú tévé áldásait nemigen élveztük, inkább sétáltunk egyet a kikötő környékén, ahol mindjárt beszédbe is elegyedett velünk két egyetemista; végül egy részben kártyabarlangként, részben vízipipázdaként használt helyen elszívtunk egy-egy pipát és ettem egy „batátát”. A batáta a krumpli arab neve, de gyorsétteremben nagyjából sült krumplis szendvicset jelent. Laktató, bár nem különösebben ízletes.

Az alvást csak egy súlyos, de nem túl hosszú zápor szellőzőn kopogó zaja szakította meg éjszaka, ettől függetlenül kellemes volt. Reggel pedig elindultunk Ugaritba… Az első körben egy órán át mászkáltunk a városban, többször oda és vissza, mert bár sokszor kértünk útbaigazítást, valahogy mindig másfelé lyukadtunk ki… pedig Latakia nem bonyolult város, és meglehetősen kis részét jártuk be. Az út során sikeresen elkalauzoltak minket az Ugarit térre, ahol az Ugarit mozi áll, de nekünk nem ez kellett… aztán a „Karádzs as-Sáti” (Parti garázs) megkeresése okozott gondot. Ez igazából nem egy igazi buszállomás, hanem egy kisebb terecske, ahol négy-öt szerviz várja az utasokat, hogy elvigye őket a Côte d’Azur-re – azaz as-Sáti al-Azraqra. (Tehát nem a tengerparton van, mint azt a nevéből gondolhatná az ember.) Persze azon a Mártírok terén, amit Háfez al-Aszad szobra díszít, addigra már vagy háromszor jártunk, és onnan alig száz méterre volt a karádzs…

De legalább tíz lírából eljutottunk Ra’sz Samrába, azaz Petrezselyem-fokra, ami Ugarit környékének arab neve. Ugarit történetéről annyit érdemes tudni, hogy a Kr. e. 1400-as években emelkedett fel, és Kr. e. 1190 körül pusztították el az ún. tengeri népek. A köztes időben az összes korabeli nagyhatalommal – a törökországi hettitákkal, Egyiptommal és Mezopotámia birodalmaival – remek kapcsolatokat ápolt, és az egész térség kereskedelmét uralta, sőt Ciprust és a korabeli, igencsak elmaradott görög területeket is bekapcsolta a gazdasági vérkeringésbe. A mai szír tengerparton több kikötőt is uralt. Szíriában rendkívül nagy becsben áll egyrészt hatalma miatt, másrészt mert itt találták fel a betűíró ábécét (az összes betűírás közös ősét, a görög írás például közvetlenül az ugariti kereskedelem hozadékaként alakult ki).

Az ugariti ásatási területre 10 líráért jutottunk be, lévén diákok, és nagyjából két, két és fél órát csatangoltunk benne. A meglehetősen nagy kiterjedésű terepen igazából csak falmaradványok és padlók, illetve néhány sírkamra látszik, mivel minden mozdíthatót elhordtak a különféle múzeumokba, de így is impozáns a látvány. A palota hatalmas (a könyvünk szerint 6500 négyzetméteren kilencven kisebb-nagyobb helyisége került elő), és a falak helyenként akár két méteres magasságig is megmaradtak. Sok helyen láthatóak különféle csatornák és medencék is, illetve oszloptalapzatok; a palota belső kertjének körvonalai szintén jól megmaradtak. A palotának öt sírkamrája is előkerült, bár ezek ma nem túl látványosak, mivel beomlottak – igaz, más rezidenciákban épebbek is láthatóak. (Ugaritban egyedül a sírkamrák maradtak meg teljes egészükben, mivel az előkelőségek a házuk kőpadlója alá temetkeztek, így a sírhelyek a házak lerombolása után is épen álltak. Egyikben-másikban kőszarkofágok is előkerültek.)

Nagyobb feltárások a palotát leszámítva az akropoliszon, Baal temploma környékén voltak még, illetve itt-ott egy-két nagyobb ház vagy utcarészlet járható be a zöldellő, napsütötte ugariti dombok között… ugyanis november 28-án nagyjából 22 fok és szikrázó napsütés fogadott minket. Majdnem olyan meleg volt, mint Apameában, mert itt sincs sok árnyék, de legalább fújt a szél a tenger közelségének hála… igaz, a város maga nem közvetlenül a tengerparton van, hanem pár száz méterrel arrébb. Ugarit környékén a panoráma is lenyűgöző: a dús fenyőerdők miatt a tintakék tenger csak helyenként kandikál ki nyugaton, északra a láthatáron meredezik egy hatalmas hegy, amelyet olykor felhők koronáznak, keleten pedig az Alavita-hegység nyugati lejtői látszanak a távolban… a domb körül pedig gyümölccsel teli, erdőnyi narancsligetek. (És, ismétlem, mindjárt itt a december.)

A tél közelségét a korai sötétedés jelzi, itt már fél ötkor szürkülni kezd az idő. Miután a lelőhely mellett stílszerűen ittunk egy Ugarit kólát, a fennmaradó nagyjából három óránkat az ugaritiak közeli, tengerparti telepe, Ra’sz Ibn Háni megtekintésével akartuk eltölteni. Itt állítólag még nagyobb palotanegyed került elő, mint a fővárosban magában, és talán nyári rezidencia lehetett… de nem találtuk meg. Ehelyett kijutottunk a tengerpartra, és nem bántuk meg. A tenger itt is azúrkék – és egyáltalán nem koszos! – tehát a Kék-part elnevezés nem hazudik, de a környék jellegéről nem a francia Riviéra, hanem egyértelműen a Balaton jutott eszünkbe. Nyaralók és szocreál hotelek, bringóhintó, vízibicikli, horgászok és fürdőzők (ők kevesen voltak, bár a víz nem volt annyira nagyon hideg), éttermek és strandboltok… Csak hát itt nem lehet átlátni Badacsonyba. Meg sehova sem. Meg pelikánok tollászkodnak a tengerparton. (Igaz, szegények metszett szárnyúak, tehát vagy a horgászok használják őket, bár ez nem valószínű, vagy pedig turistalátványosságnak állnak a parton.) A homokos szabadstrandi szakaszon nagy volt az élet: napernyők alatt családok üldögéltek, a gyerekek a víz szélén játszottak, a merészebbek jetskire pattantak… mi némi nézelődés után tovább haladtunk, de csak a Tengerészeti Intézet jellegzetes épületéhez lyukadtunk ki. No, persze ezzel szemben sem volt kifogásunk! Egy olyan háborítatlan partszakaszra értünk, ahol még szeméttel sem nagyon találkoztunk; ennek a szélén természetes hullámtörőkként a víz által már jócskán lecsiszolt, nagyobb sziklák sorakoznak, amelyek alacsonyabb vízálláskor visszatartják a tengert. Mögöttük viszont így is maradt afféle kisebb tavacska az olykor át-átcsapó tengervízből, amely szeszélyesen kanyargott a homokágyon, benne itt-ott kisebb kövekkel és sziklákkal, körülötte sok-sok növénnyel… ez az embertől elhagyatott tájacska szemet gyönyörködtető látvány volt. Kiálltam a kráteressé vájt sziklákra nézni, ahogy a tajtékzó hullámok önmagukat egyre feljebb tolva miként habosodnak tejszínszerűvé, és miként lepik el egyre beljebb a sziklákat, mígnem ismét visszahúzódnak, és kezdik elölről. Barangoltam a fövenyen, ahol sirályok összekuszálódó lábnyomait követhettem, miközben kisebb-nagyobb kövekre lépve vagy nagyobbacska sziklákba kapaszkodva a víz felett is át meg átkeltem… Innen tértünk haza, ismét csak szervizzel, igazán kellemes élményekkel.

 A várva várt képek

Folyt. köv.