Az előző bejegyzés némileg csúsztat, ugyanis időközben – mint azt a kedves olvasók jelentős része tudja – hazamentem. December 23-án este még megszemléltem a damaszkuszi keresztények karácsonyi őrjöngését – állítólag 3000 Mikulásnak öltözött kiscserkész a már többször jellemzett zenét játszva vonult végig az óváros falai előtt… mi tagadás, ilyen látványra nem igazán számítottam, amikor Damaszkuszba jöttem.

24-én hajnalban indult a gép, és kora reggelre már otthon is voltam. A szűk család tudta, hogy jövök, csak a nagyszüleimnek volt meglepetés a jöttöm. A karácsony a szokott rendben bonyolódott le rokonlátogatásokkal és sztorizgatással, és váratlan módon mindenkinek nagyon ízlett az arab süti, amit nagy erőfeszítések árán hazavittem. Ezután tanulásra adtam a fejem, meg kihasználtam az otthoni lehetőségeket a hús- és főttétel-fogyasztásra, kádfürdőzésre és internetezésre… Januárban hat vizsgám volt, de többször kellett bemennem az egyetemre, és vidékre is lementem egyszer-egyszer a nagyszüleimhez. Barátaimmal is találkozgattam… egyszóval viszonylag eseménydúsan, de azért nem túlzott gyorsasággal telt az a mintegy öt hét, amíg otthon voltam. Ezalatt moziban, állatkertben meg Presser-koncerten is voltam (köszi megint, Kema!), s a jövendőt illetően is pozitív jeleket kaptam innen-onnan. Aztán január 29-én éjjel az első oda útinál jóval kisebb érzelmi hullámverésben kimentem a reptérre, és gond nélkül visszatértem Damaszkuszba.

Mondhatnám azt, hogy semmi sem változott, de ez csak részben igaz. Találkoztam a lányokkal, jártam a várost, és tényleg nincs különbség (az idő is olyan hideg esténként, mint volt, bár nap közben már izzadtam). Viszont kollégista lettem, hála a konzul úr szíves erőfeszítéseinek. Erre több okom volt: ingyenes, közel van az intézethez és van benne fűtés. A híradások szerint ez az épület elviselhető, viszonylag új építésű… nos, néhány nap ittlét után az alábbiakról számolhatok be:

Összességében egy laktanyához tudnám hasonlítani a körülményeket. Egy többemeletes panelépület földszintjén lakom, közvetlenül a bejárat mellett. (111-es szoba.) A hosszú folyosó mentén vagy húsz ugyanolyan kétszemélyes lakóterem van, illetve egy vizesblokk (guggolós vécék, piszoárok és zuhanyzók), meg egy „konyhának” aposztrofált helyiség. Ezt a legjobb indulattal legfeljebb mosókonyhának nevezhetnénk, ugyanis mindössze két hosszú vályú van két fala mentén, ahova több csap is nyílik. A terem tartozéka még két lavór, illetve egy szemétgyűjtésre szolgáló műanyaghordó. Ezzel kifújt… tehát se hűtő, se tűzhely, se mosógép nincs. Ez utóbbi a legfájóbb, de azt hiszem, mosodával ki tudom kerülni a problémát – fehérneműt még csak-csak elmosok kézzel, no de nadrágokat és pólókat… és persze az sem ártana, ha tudnék főzni, ha már hoztam fűszereket (igaz, ahhoz edényzet meg evőeszközök is kellenének). A tisztaság valóban „elviselhető”, de nem az érzékenyebbeknek. Csótányokkal már az első nap találkoztam a mosókonyhában – máshol nem, de itt hemzsegnek, mivel a vályúkba mosogatott edényekről lepotyogott kajamaradékokon jól elélnek. A főleg arab lakótársak (egy távol-keleti meg talán két örmény folyosótársam is van) a toalettet meg a zuhanyzót sem a legtisztábban hagyják maguk után: az előbbit el lehet képzelni, az utóbbiban meg szappanpapírokat, zacskókat, olykor csikkeket hagynak szerte heverni. Gusztusos, mondhatom… persze füstölnek is, mint a gyárkémény, és éjjelente öröm hallani a folyosó közepéről szobámig elhallatszó harákolásaikat. (Arabok.) Emellett megemlítem, hogy a vizesblokk enyhén szólva is lelakott: a zuhanycsövek ferdék, a csapok tekerői több esetben hiányoznak, a vécék és zuhanyzók ajtóiról hiányzik a kilincs, úgyhogy a teljes becsukás nemigen oldható meg. Hogy pozitívumot is írjak: mindig van hideg és meleg víz, és a közös tereket reggelente kitakarítják. Még egy új mosdókagylót is beszereltek a hiányzó helyére.

Most, hogy már mindenki kellően rémült és undorodik és sajnál, némileg kellemesebb vizekre evezek: magát a szobát illetően viszont sokkal pozitívabbak a benyomásaim. Két ágy, két nagy beépített szekrény, két, olvasólámpával és fiókokkal ellátott tanulóasztal és két szék alkotja kímélt állapotú berendezését, a megvilágítást neoncsövek biztosítják. Csodálatos módon központi fűtés is van, amihez hasonlót eddig Szíriában nem nagyon láttam – és melegít is! Az ágynemű egy pokróc meg egy párna, de a radiátornak hála ez elég is. Ahhoz képest, hogy decemberben hasonló időben a régi szobámban látszott a lehelet, illetve négy réteg ruhában aludtam három pokróc alatt, ez nem lebecsülendő dolog. Világítás és villanyáram van, az ablakok és ajtók zárhatóak és szigeteltek, bár a tisztaság itt sem kifogástalan (főleg a falak hagynak maguk után kívánnivalót). Azaz tanulni, aludni, értékeket biztonságba helyezni jól lehet, és mivel meleg víz van, a vécék pedig működnek, a tisztálkodás is megoldottnak tekinthető. Sőt, meg kell mondanom, engem még a csótányok sem zavarnak. Úgyhogy elvagyok itt, mint a befőtt, de a mosás és főzés még fog fejfájást okozni, az biztos…

Amúgy nagyon úgy tűnik, hogy a kollégiumnak nincsenek szabályai, persze a nemek szigorú elválasztását leszámítva (egyszer a feliratokat olvasgatva a női részleg bejárata elé tévedtem, mire a portás felszólított, hogy ne álldogáljak ott. Ühüm.). A népek éjjel-nappal ki-bejárkálnak, csikorgatják az üvegajtót és rázzák a rácsosat – közvetlen a szobám mellett, ugye… de azért kibírható, főleg hogy még este sem nagyon csukják be egyiket sem. (Amikor a konzul úr hajnalban kihozott, zárva volt, de éjfélig biztosan nem szokták zárni az ajtót, ez tapasztalat.) A két tök ugyanolyan panelmonstrumból álló kampuszt természetesen gépfegyveres őr védi, akivel kölcsönösen nem törődünk egymással, azaz nemigen tudom, mi célt szolgál. Az épületen belüli porta éjjel-nappal nyitva, de nemigen van vele dolgom, mert a főkapu a női részleghez vezet, úgyhogy nem látni sem igen szoktam őket… emellett a bejárati épületben van egy bankautomata (az óvárosban nemigen találni), a kampuszon pedig egy kis vegyesbolt, ahol nagyjából minden kapható, ami egy kollégistának kell – étel, ital, tisztító- és tisztálkodószerek, evőeszközök és edények. Ha itt nem kapna valamit az ember, hát kislattyoghat a közeli „Family” szupermarketbe, ami nagyjából olyan, mint egy otthoni Spar vagy hasonló – hosszú folyosókkal, pénztárgéppel, bevásárlókosárral. És ez Szíriában nem gyakori. Mi egyéb kellhet még? Netcafé is van, bár elég messze, amit azért furcsállok, mert közvetlen mellettünk van az egyetemi városnak nevezett panelrengeteg, és ott nyilván tízezrével élnek a diákok. Igaz, a café így sem volt zsúfolt, ráadásul jónak és olcsónak bizonyult a netje. Talán csak a zöldséges hiányzik, de hűtő híján különben sem gondolhatok nagyobb bevásárlásra e téren, úgyhogy majd meglátjuk.

Ennyi hát. Három nap sorbanállással, AIDS- és tbc-vizsgálattal, írás- és szóbeli pótvizsgákkal elértem, hogy keddre befogadjanak az egyik ötös szintű csoportba, ahol szerdán már el is tudtam kezdeni az okulást. A csoporttársaimat elég jól szétosztották a két másik ötös között, úgyhogy talán csak Kiflivel leszek együtt a régi gárdából, bár az Intézetet ismerve bármi megtörténhet még. Délutánonként egyelőre filmet nézek és fetrengek, vagy átmegyek az óvárosba csevegni, eszegetni, iszogatni… rövidesen könyvtárazni is fogok, bár ezt kissé nehezíti, hogy háromkor zár, így pénteket leszámítva nem túl sok időt lehet ott eltölteni. Utazni a napokban egyelőre bizonyára nem fogunk, mert mindenki punnyadt és passzív, beleértve engem is, és mindenki szívesebben lenne otthon. Beleértve engem is. Nem a kollégium miatt: általában. Pedig nap közben már tavaszias – sőt már-már nyárias – az idő, bár nagy ritkán szemerkél az eső, de még mindig nagy a hőmérsékletkülönbség éjjel és nappal között, és öt körül menthetetlenül besötétedik.

Over and out.

És köszi a jókívánságokat. :)