Félelem és rettegés Halabijjában
35 kép Halabijjáról és Rakkáról
„Mit keresünk mi itt? Miért szálltunk le egyáltalán?” Hangzott el a kérdés másnap, miután a szerviz tovarobogott a kihalt úton a homályba, Rakka felé. Mindkét kérdés teljesen logikus volt, hiszen jól láttuk, hogy nem látni – emlékszünk még az aszad-tavi kirándulásra? Meg aztán ez a Tibne nevű falu olyan kihalt volt, hogy a mellette futó Dejr ez-Zaur és Rakka közti autópályán sem nagyon láttunk autókat. Ellenben kutyákat igen. Többet is, mint embert… Mindjárt kiszállás után az út túloldala felől egy kuvasz méretű állat indult el felénk meglehetősen barátságtalan ugatással, úgyhogy beljebb húzódtunk a lehajtótól. Itt aztán néhány ványadt beduint, egy rakat birkát és nagyjából ugyanannyi kutyát láttunk. És nem ám pórázon sétáltatva meg ház elé kikötve… a házak és nyájak között hevernek és járkálnak kedvükre, olykor még a helyiekhez is oda-odakapva, amit a rutinos arabok kőhajigálással hárítanak el. Tehát miért is szálltunk le itt? Látni nem látunk, a kutyák miatt mozdulni sem merünk, autó sehol… Aztán mégis minden a legjobbra fordult.
Az Eufrátesz szír szakaszának középső részén van egy szűkület, ahol kisebb hegyek közé fut a folyó. Ide a szíriai határ kiépítésébe nagy pénzeket ölő bizánci császár, I. Justinianus (527-565) egy páros erődöt épített: a jobb partra a nagy és erős Birthát, a túlpartra kicsit lejjebb meg kiegészítésképpen egy kisebbet. Birthát ma Halabijja, a párját Zalabijja (népiesen mindkettő -je) néven ismerik. (A két erősséget eredetileg a palmyraiak húzták fel fénykorukban 270 körül, és később a rómaiak újítgatták, de ma gyakorlatilag csak Justinianus munkája látható.) Az erődpár közül Halabijja maradt meg jobb állapotban, az eredetileg is gyengébb Zalabijját részben a folyó mosta el, részben a mellette futó vasút építésekor termelték ki nem is olyan régen… Namármost, Halabijja nagyjából egy tízessel beljebb fekszik a főúthoz képest, úgyhogy Tibnénél kell leszállni, és valahogy onnan eljutni a romokhoz.
Először a közlekedési gondunk oldódott meg. Egy platós furgon már elment mellettünk, de mivel a raktér tele volt áruval, hárman nemigen tudtunk volna bepréselődni mellé. Tévedtünk. Már-már fontolgattuk, hogy visszaosonunk a főúthoz, reménykedve, hogy most épp nem jár arra valami vérengző állat, és a ködben fogunk valami szervizt. De a pasas visszatolatott, és ragaszkodott hozzá, hogy igenis szálljunk be. Sikerült… Én az anyósülésre, Gyöngyi az ölembe, Flóra pedig a vezető mellé ült – azaz a kedves sofőr középre került… El is vezetett minket Halabijjéig, de út közben az addigi homokköd olyan sűrűvé vált, hogy nagyjából két méterre láttunk előre. Alig tűnt fel, hogy beértünk az erődbe, ahol egy szír iskoláscsoporttal rejtőztünk el a felerősödő szél és a homok elől az egyik toronyban. A sofőr megvárt, de valamilyen oknál fogva kezünkbe nyomta a csomagjainkat, aminek az a különös következménye lett, hogy a terepet én egy laptoptáskát szorongatva jártam be, Flórán meg hatalmas túrahátizsákja segítette a jobb egyensúlyozást. De, mint mondtam, nagy mázlink volt. A szél némi esőt is hozott, és ez a kettő öt percen belül kitisztította a levegőt. Kiderülni éppen nem derült ki az ég, mivel komor szürke fellegek borították, de most már legalább láttunk, és az arcunkba sem kaptunk több port.
Halabijjét illetően a falai meg a fekvése érdekes. Alaprajza háromszögű, ahol az egyik oldal a falakkal megerősített Eufrátesz, a másik kettő pedig egy-egy felfelé futó, erős és nagy tornyokkal tagolt, meglepően jó állapotú fal. Ez utóbbiak egy kisebb hegycsúcson találkoznak, illetve futnak bele a nem túl nagy citadellába. A hegyet kívülről meredek oldalai védik, amelyek egy-egy völgy falai egyben. Az erőd két kapuja a folyó közelében kapott helyet a két oldalfalon. Az udvar meglehetősen kopár, a hegyoldalban pedig kavicsos-törmelékes – a védműveken belül két bazilika meg egy agora nem túl látványos és csak kevéssé ép romjai láthatóak, fent, a citadella mellett pedig a parancsnoki rezidencia impozáns, boltíves épülete áll. Masszív látvány, az egyszer biztos – kár, hogy feladatát emberek híján nemigen tudta betölteni. Halabijjétől párszáz méterre feljebb van egy viszonylag új építésű pontonhíd, ami jól látszik a romos citadella felől, de Zalabijjét nem sikerült kivennünk – ami talán nem is nagy baj, az alapján, amit tudni lehet róla.
Rakka, homok nélkül
A sofőrünk ezután visszavitt a rakkai úthoz, ahol mindannyiunk meglepetésére anélkül távozott, hogy pénzt kért volna tőlünk. Furcsa figura volt, annyi szent – idlibi rendszámú furgonjával szemmel láthatóan nemigen tartott sehova, mert még akkor is a környékünkön kavart, amikor elindultunk Tibnéből. Viszont beszélni nemigen próbált velünk, de még a lányoknak sem udvarolt… A sikerszéria viszont folytatódott. Flóra fellépésének hála elértük, hogy egy Halabijjából érkező és láttunkra lassító francia házaspár felvegyen minket, és így Rakkáig ingyen, autózva juthattunk el. Az Eufrátesz és a Balíh összefolyásánál épült várost ezúttal láttuk is, mivel a sűrűn gomolygó felhők valahogy kikerülték – végig láttuk őket távolabb, de a város felett végig ragyogóan sütött a nap.
A további terv úgy szólt, hogy elmegyünk az ötven kilométerre délnyugat felé fekvő sivatagi romvárosba, Ruszáfa-Szergiopoliszba, aztán visszajövünk aludni, és másnap továbbállunk hazafelé. A terv másképp alakult. Rakkában ezúttal körülnéztünk egy kicsit, megszemlélve a 8-9. századi arab városfal maradékait és a Bagdadi kaput, illetve Núr ad-Dín nagymecsetjét is (12. század), amiből ma már csak egy impozáns méretű árkádsor meg a minaret áll. (A keresztesek ellen harcoló, Szíriát és Észak-Irakot egyesítő Núr ad-Dín egyébként gyakorlatilag minden nagyobb városban épített valamit: falat, erődöt, mecsetet, kórházat, fürdőt, karavánszerájt…) Ezután megebédeltünk egy nem túl puccos gyorsétkezdében, ahol meglepően sok körítést adtak a rendelt ételhez (és lebent szolgáltak fel inni. Hmmm…), majd kibattyogtunk a szervizállomásra, és megtárgyaltuk egy szervizessel, hogy levisz minket Ruszáfába (Reszáfe, ha népiesen akarjuk mondani). Le is vitt nem túl drágán, de ott mondta, hogy nem vár ránk, fogjunk majd az úton valami kocsit. Így hát délután nekivágtunk Szergiopolisznak.
Csodák a sivatagban - Szergiopolisz/Ruszáfa
A város neve már jóval a Krisztus előtti időkből ismert, de ezekből az időkből nem látható semmi. Palmyrában is erődöt építő Diocletianus telepített először katonaságot Resaphába, és még az ő idején szenvedett itt vértanúságot keresztény hitéért Szent Sergius (305). A hely rövidesen zarándokközponttá vált, és az 5-6. század fordulóján, a bizánci időkben hivatalosan is Szergiopolisszá nevezték át, kibővítették és falakkal vették körül. A Halabijjáért is felelős Justinianus Szergiopoliszt is kezelésbe vette, falait és tornyait pedig jelentősen megerősítve hatalmas erődítménnyé változtatta az addig inkább vallási központnak számító várost. A perzsák sokáig nem is bírtak vele, aztán egész Szíriához hasonlóan arab kézbe került. Az Omajjád Hisám kalifa (724-743) felújításokat hajtott végre és palotát emelt magának, de a dinasztia 750-es megbuktatásakor lakhelyét és sírját is elpusztították. A város ettől még tovább létezett egészen a 13. századig, amikor a mai Irakot és Szíriát pusztító mongolok elől lakosságát Hamába telepítették, messze nyugatra.
Ruszáfa szerintem az egyik legszebb és legérdekesebb hely Szíriában. Már a főkapuja is elmondhatatlanul gyönyörű; finom boltíves-oszlopos díszítésével engem teljesen megigézett. És aztán belül… három nagyobb épület romjai láthatóak odabent, természetesen mind templom. (Ezek a bizánciak, ugye.) Emellett három hangárnyi méretű, földalatti ciszternát is feltártak a homokkal lepett udvaron, emellett néhány másik, kisebb és kevésbé látványos rom (például egy szeráj maradványai) hevernek a nagy udvaron. Az egészet helyenként romos, de azért így is masszívnak és erősnek tűnő falak veszik körül. Ruszáfában sétálgatni, főleg, ha más nincs ott, már-már szürreális érzés: a hullámzó, dimbes-dombos homokfelszín miatt az egész olyan, mintha az ember a Holdon sétálna, egyes épületrészek pedig egyenesen úgy festenek, mintha belesüllyedtek volna a vastag takaróba. Mindehhez a hatalmas főtemplom aládúcolva is lélegzetelállító árkádjai, illetve az építkezésekhez felhasznált kristályos kőzet megfoghatatlan csillogása társul. Fantasztikus, mindenkinek ajánlom, akit errefelé vetne a sors…
A várost keresztül-kasul be- és körbejárva végül kimentünk az útra, ahol a változatosság kedvéért nem jött semmi. (Nem csodálom, a turisták ide csoportban járnak, az araboknak meg semmi dolga itt a pár házból álló falvak vidékén.) Szergiopolisz egyébként egy útelágazás mellett áll: észak felé a rakkai út, délre Palmyra, nyugaton pedig Homsz és Hamá a végpont. Mi előzőleg már kigondoltuk, hogy talán Palmyra felé lehetne menni, mert akkor a másnapi hazaút rövidebb lenne, eső nélkül is körül tudnánk nézni, és amúgy is tudunk olcsó szállást. De hát semmilyen autó nem jött, illetve ami igen, az sehova sem akart elvinni minket, pedig már beletörődtünk, hogy adott esetben Rakkába is visszamennénk… Aztán jött a fordulat. (Mondom én, hogy minden a legjobban alakult…)
Váratlan befejezés
Egy autó megállt mellettünk, benne két férfi – Haszan és anyai nagybátyja, Abú Dzsumua, azaz Péntek Apja. Felajánlották, hogy ha Hamá felé mennénk, elvisznek. Mi nem sokat gondolkodtunk: Hamá úgyis felajánlották, miért ne… a kétszázötven kilométernél is hosszabb út kellemes csevegésbe és vacsorameghívásba torkollt, mindezt teljesen ingyen. Haszan, a tűzoltó az egész családjához - és úgy általában a hamáiakhoz - hasonlóan hitbuzgó muszlim, még az utat is megszakították egy esti imára, aztán vacsora után otthon is nekifeküdt néhány leborulásnak. Mi meg alig tértünk magunkhoz, hogy Hamába érkeztünk… Én különben jobban jártam, mint a lányok, akiket evés után átkísértek a női részlegbe, és elmondásuk szerint a családfő tizenegy gyermekének jelentős része, meg számos nőrokon és ismerős vette őket kezelésbe nyelvileg és idegileg. Én bezzeg maradtam a vendégszobában, és komoly, értelmes, férfiaknak való témákról beszélgettünk, mint politika, vallás, házasság. A végére már alig tudtam megszólalni, olyan sok szó esett arabul az autóút alatt és után. Aztán tízkor diszkréten megemlítettem, hogy ideje mennünk, erre a gyerekek riasztották a lányokat, és elindultunk. A kedves házigazdáink még a városközpontba is bevittek, ahol könnyedén találtunk olcsó szállást, és azóta is többször érdeklődtek telefonon a hogy- és hollétünk felől.
Ez a kirándulás minden élményével együtt (sártenger, eső, homokvihar, kutyafalkák, stoppolás, ingyen fuvar, lenyűgöző és kevésbé lenyűgöző emlékhelyek, éttermi és családi vacsorák) messze a „leg” volt itt Szíriában. És aztán a hamái befejezés – amiről legközelebb írok a legutóbbi, földrajzilag kapcsolódó kirándulással együtt, amit Ebla és a holt városok vidékén tettünk – méltóképpen koronázta meg a négynapos túrát. Ja, és három hét múlva otthon vagyok.
Utolsó kommentek