Hamái levezetés
Hamában a Kairó Hotelben, a városközpontban levő Orontész (al-A’ászi) tér közelében szálltunk meg. Jó szálloda, nem túl drága, és jó helyen is van. Másnap a közeli irodában megvettük a buszjegyet, aztán nekivágtunk Hamá felfedezésének. Hamá nagyon szép, mediterrán hangulata van: mintha egy toszkán városka lenne, csak épp a templomok helyett mecsetei vannak. Az óvárosban kanyargó macskaköves utcákat rendben és tisztán tartják, a régi épületeket felújították – és mindezt megkoronázza a városon lustán áthömpölygő Orontész, rajta a nóriákkal.
Hamá közismert szimbólumai a nóriák (igazából ná’úra, tbsz. nawá’ír), ezek a változatos méretű, fából készült vízkerekek. A környéken talált mozaikokról tudjuk, hogy már legkorábban a negyedik században használtak ugyanilyen vízkiemelő szerkezeteket, bár a mára megmaradt 17 darab legrégebbike a késő középkorban készült. Az amúgy meglepően kecses és barátságosan nyekergő-zúgó vízkerekekhez oszlopokon nyugvó, római vízvezetékekre emlékeztető csatorna csatlakozik. Ma már persze nem öntöznek Hamában, így a vizet rendszerint kifolyatják a megmaradt vezetékszakasz elején, de az egyik helyen nagyon elmésen kis művízesést alkottak a vagy száz méterrel arrébb kimert vízből. Az Orontész, amit Maharde környékén már tavaly láttunk, most sem lett sokkal nagyobb, de – már ahol nem építették be – végig dús növényzet szegélyezi, és szép parkok is vannak a mentén. Az egyik partszakaszt épp látogatásunk idején igyekeztek átalakítani díszburkolatos korzóvá.
A folyóparton hemzsegnek a turisták, amit a helyiek igyekeznek a szokásos szuvenírezésre kihasználni, sőt még egy tevét is hoztak, biztos, ami biztos. Így hát, akármilyen hülyén is néz ki, ebben a termékeny zónában fekvő nagyvárosban lehet tevegelni a folyó mentén, ha valakinek gusztusa támadna rá. Nekünk nem támadt, helyette átvágtunk az óvároson. A 18. században az Azem-család, amely Damaszkusznak adott oszmán helytartókat, Hamában is megvetette a lábát, és itt is van egy palotájuk. Ez a damaszkuszival ellentétben nem egy nagy, hanem több kisebb udvar köré épült, és több szinten látogatható. Benne afféle néprajzi múzeum üzemel. A soványka tárlat egyáltalán nem mérhető a damaszkuszi párjához, de maga az épület – még ha más jellegű is – felveszi a versenyt a másik Azem-palotával.
Az óváros felett áll a helyi „kalaa”, vagyis „vár”. Hajdanában itt állt az újhettita Hamath kis fejedelemsége (a Kr. e. 8. századi asszír hódításig), aminek a helyén a szeleukida IV. Antiokhosz Epiphanész épített egy magáról Epiphaneiának keresztelt várost a Kr. e. 2. század közepén. A bizánci időkben keresztény központ volt, majd az arab hódítást követően hosszú évszázadok alatt a fanatikus szunnita iszlám bölcsője lett. (Lásd pl. vendéglátóink esetét, plusz a bizonyos nyolcvanas évekbeli eseményeket. Sok régi mecset is van a városban, de tartózkodtunk a meglátogatásuktól.) Az arab kor messze leghíresebb hamáija egyébként a Szaladin leszármazottja, az ajjúbida Abú l-Fidá’, a történetíró-költő-fejedelem, aki a 14. század első felében az egész Egyiptomot és Szíriát uraló mamlúk szultánok hű alattvalója volt. A muszlimok valóban építettek egy erődöt a tellre, de azt Timur Lenk 1400-as mongol támadása alkalmával porig rombolták.
A várból tehát ma semmi sem látható, a domb középső részén viszont jó nagy mélységben feltárták az ókori rétegeket, és a leleteket a helyi múzeumban helyezték el. A domb többi részét közparknak használják, és nagyon jól be lehet róla látni a várost minden irányba. Kicsit a nizzai hegyre emlékeztetett (mediterrán növényzet, középen romok) – persze a padok, játszóterek és büfék meglehetős szocreál beütést vittek az összképbe. A látogatást a múzeumban fejeztük be. A kétemeletes épületnek csak a földszintjén van öt teremnyire rúgó tárlat, meg körülötte a gondozott kertben különféle leletek – főleg kőajtók és oszlopfők. Azt kell mondanom, hogy az eddigiek alapján (Tartúsz, Aleppó, Latakia) messze ez a legigényesebb és legrendezettebb tárlat. A termek tiszták, nincsenek túlzsúfolva, és mindenhol van kétnyelvű tájékoztatás (méghozzá hibátlan angolsággal), amit több helyen makettekkel is megtámogatnak. A termeket termet végigjárva nagyon jó összesítő kép kapható Hamá és vidéke történetéről. Az első az őskorral, a második a bronzkori (újhettita) időszakkal, a harmadik a hellenisztikus-római-bizánci időkkel, az utolsó pedig az iszlám korszakával foglalkozik. A leghíresebb lelet a tellből került elő, a palota egyik kapuvédő oroszlánszobra, egy két méter hosszú, gigászi bazaltszobor, de van itt luvi meg ékírásos felirat, nóriát ábrázoló mozaik és Núr ad-Dín által adományozott faragott szószék (minbar). A tárlat kicsinysége ellenére is kerek, érthető egész, úgyhogy megéri meglátogatni.
Levezetésképpen kávéztunk és sütit ettünk az Ahlijja busztársaság irodája és az Orontész közelében, aztán kitaxiztunk a buszállomásra, és hazatértünk a leglegebb túránkról.
A következő hétvégén
Vasárnap este indultunk haza Hamából, aztán a péntek este megint ott talált minket – legalább is egy átszállás erejéig. Az egyéjszakásra és egynaposra tervezett túra székhelye ugyanis a Hamától hatvan kilométerre északra eső Ma’arrat an-Nu’mán (röviden Ma’arra) volt, ahova szervizzel jutottunk el. Balázs ajánlására a maarrai lehajtó szomszédságában levő Nílus pihenőben szálltunk meg, merthogy ott állítólag nem túl drágán lehet megszállni, a reggeli meg különösen jó. Tapasztalataink nem igazolták ezt. Valószínű, hogy a javaslattevő két évnél régebben járt erre (az elnökkel vigyorgó tulajdonos kirakott képe alapján 2007-ben készült el ez a csoda), mivel a Nílus pihenő ma egy resort – arabul muntadzsa’, magyarul igazán nem tudnám megmondani, hogy mi… egyszerre hotel, étterem és bevásárlóközpont, de kültéri medencéje is van. Mindezt a semmi közepén, az autópálya mellett.
A szoba persze jóval puccosabb volt minden eddiginél: szőnyegek, saját angolvécés és bidés fürdőszoba, tévé, fotelek és kanapé… Este aztán ki tudtunk magunkat tévézni – iraki betelefonálós vetélkedő, kurd megasztár, juhé! Végül az „included” soványka kontinentális reggelivel együtt 1000 lírába került fejenként. Nem halálos összeg, de azért valamivel kevesebbre számítottunk. Sebaj. Maarrában a péntekre való tekintettel nagyjából semmilyen forgalom nem volt, de azért rendőri útmutatás alapján eltaláltunk a városka központjába. Itt megalkudtunk egy szervizessel, hogy fejenként ötszázért elvisz minket Eblához meg néhány holt városba, meg vissza is hoz.
Ebla bronzkori lelőhely, természetesen tell. Annak idején az amurrúk lakták, és arról híres, hogy saját nyelve volt, amit akkád ékírással jegyeztek le. Kr. e. 1600 körül gyalulták le a mai Törökországból portyázó hettiták, akik néhány évre rá, 1595 körül egészen Babilonig is eljutottak a Tigris mentén. Ebla valahol félúton van látványosságban a kor-társ Mári és Ugarit között: itt a maradványok nem agyagból vannak, és a táj is zöld, füves puszta. (Természetesen birkákkal a falon belül és kívül.) A tell, illetve a körülötte gyűrű alakban megmaradt, szintén füves vonulattá vált vastag falak jól kiemelkednek a tájból, és a nem túl nagy feltárásokon némi felújítást is csináltak, hogy értékelhetőbb legyen a látvány. Érdeklődők megnézhetik, de semmi extra.
Még néhány holt város
Nem így a holt városok! Aleppó táján már voltunk néhányban, de az igazat megvallva ez a Maarra környéki (závija-hegységbeli) övezet sokkal szebb. Tény, hogy nincs benne olyan hatalmas szenzáció, mint a Szent Simeon-komplexum, de a sokkal barátságosabb, kevésbé köves, dimbes-dombos tájban elhelyezkedő romok itt jóval festőibb látványt nyújtanak. Egyébként ugyanúgy a 4-6. századból származnak ezek a lelőhelyek is, mint északi társaik. Hármat látogattunk meg: Dzserádét, Ruvejhát és Szerdzsillát.
Dzserádéban a modern kisváros szélén állnak a romok, köztük egy nagyon jól megmaradt szerzetesi torony. Egy helyi kisfiú, aki kivételesen nem lejmolni akart vagy fényképezkedni, miután a kígyók és csalán jelentette veszedelemre felhívta a figyelmemet, kicsit arrébb még két pincesírt is mutatott. Sőt Haszan még a torony emeletére is felvitt volna, ha beférek az omladék között. Ruvejha ellenben egy félbeduin telepnek ad otthont: mindenütt kecskék és birkák, illetve a potyadékuk fogadja a látogatót, és a romokat a „kertek” alatt lehet megközelíteni, nem ritkán ókori és mai kőfalakon átmászva. A legnagyobb templomrom meg egyenesen lakásként szolgál, a felső ívei között ruhát szárítottak éppen, amikor arra jártunk… Flórát, aki szokás szerint külön úton járt, be is rángatták egy teára a helyiek, akik kifejtették, hogy mennyire nem jó nekik a romok közt élni, mert nem vezethetik be a vizet meg a villanyt. Aztán mégis itt élnek…
A befejező állomás Szerdzsilla volt. Itt nincs mai település, hanem két domboldalban és köztük állnak idilli környezetben a maradványok – főleg templomok és villák. Mivel itt nincsenek helyiek, és mivel ez talán a leghíresebb a környék holt városai közül, belépőt kellett fizetnünk a megtekintéséért a szokásos diákáron. A terep egyáltalán nem nagy, háromnegyed óra alatt kényelmesen bejárható – nekünk meg amúgy is türelmetlenkedett a sofőrünk, úgyhogy fél óra alatt végeztünk. Eredetileg Barába is el akartunk menni, ami a legnagyobb a helyi romvárosok közül, de aztán lebeszéltünk magunkat. Mert bár több holt város is van a környéken, azért az elmondható, hogy aki egyet látott, az látta az összeset – a jámbor bizánciak nem a változatos építkezés hívei voltak, és különösen szerették a templomokat és kolostorokat…
Maarra
Képek Eblánál.
Az utazást Maarrában fejeztük be. A városkában áll egész Szíria legnagyobb karavánszerája (szíriai arabul hán, ami egyébként alapjelentésben "kán"), ami a 16. századból, az oszám korból származik. Nem a legszebb szeráj, sőt kinézetre nagyon is egyszerű: a nagy udvart végig árkádos kerengő szegélyezi, középen pedig van egy hasonlóan dísztelen kis mecset. Annak idején a piacot is innen lehetett megközelíteni. A maarrai szeráj manapság múzeumként működik – és ugyan mit is várna az ember egy vidéki múzeumocskától, ha egy aleppói vagy tartúszi képes csalódást okozni? Csodákat. Maarrában ugyanis mozaikmúzeum van: szerte Szíriából hoztak ide kicsi és nagy, nonfiguratív és állatos, emberábrázolásos és feliratos, cselekményes és sormintás mozaikokat… fantasztikus. A puszta mennyiségtől eláll az ember lélegzete, arról nem beszélve, hogy némelyikük milyen hatalmas. Az, hogy az állatok olykor kicsit bambák, meg hogy a bikáknak vízilófeje van, csak színesíti az élményt…
Emellett megnéztük azt a minaretet, ami az eleve aránytalanul magas aleppói Omajjád-minaret másolata, így rettentően nem illik a kisvároshoz, meg körbejártuk a kicsiny, nem látogatható váracskát. Ezt szemmel láthatóan a modern időkig használták, ma pedig a várárokban olajfát termesztenek. Végül egy szimpatikus fickó, az olajmérnök Tárik csapott le ránk, hogy nyelvet gyakoroljon. (Angolt.) Ennek örömére ingyen ehettünk egy haverjánál, aztán kivitt az autópályára, ahonnan Hamába szervizezhettünk. Még a leghíresebb helyi, a 11. században meghalt vak költő, író és gondolkodó Abú l-Alá al-Maarrí sírjához is elvitt volna, ha nem lett volna a neki otthont adó kultúrház zárva. Secko jedno, akárhogy is írják.
Ennyit hát a szíriai hétvégékről – már csak egyszer jelentkezem, hogy megírjam, milyen viszontagságok árán jutottam el a világ végére, és hogy vonatoztam végig az elképzelhető leghosszabb távot az országon belül, illetve pár szót szóljak az egészet beárnyékoló vizsgamizériáról. Aztán jövő héten jó atyámat fogadom, és vele térek haza Magyarországra – épp időben, hogy bekerülhessek az EU-parlamenti választások szavazatszámláló bizottságába ;).
Utolsó kommentek