E sorokat Tartúszból írom, ahol nagyon jó nekem, de erről később. Folytatván az elbeszélés aranyfonalát:

Mint említettem volt, a második napon sokáig aludtam, és némi Pilóta Kekszet reggelizve nekivágtam a városnak. Végigmentem az Egyenes úton, illetve folytatásán, a fedett Madhat basa piacon, majd ott kívülről bekukucskáltam a Szinán-mecsetbe. Még be fogok menni, ugyanis szabad, de a melegre való tekintettel elég ledéren öltözködöm: rövidnadrágot itt csak gyerekeken látni, és az ujjatlan póló sem gyakori. Az óvárosba egy újabb, szocreál beütésű részen jutottam vissza a Muávija utcán keresztül. Ezen van egy kis tér, közepén szökőkúttal; a környék házainak egyike az elnök úr, az „arabság dobogó szíve” dicsőségét hirdeti. A főnök amúgy szerte a városban mindenütt ott van repülős egyenruhában mosolyogva, vagy még inkább öltönyösen, mélabús mosollyal és átható kék tekintettel. A papáját legalább ilyen gyakran látni, gyakran közös képen szerepelnek, de az öreg Aszadot az ezerlíráson is megörökítették, és emléktábláival minden fontosabb épületen találkozni – a tragikus hirtelenséggel elhuny báty, a katonás Bászel ritkábban, de szintén előfordul.

Diavetítés. Winnetou - izé, Omajjád-mecset

A világhírű Omajjád-mecsetet az Aranyművesek piacán (szúk asz-Szágha) keresztül közelítettem meg. Közvetlenül előtte ókori oszlopsor, a Iuppiter-templom maradványa mered az égnek. A mecset kívülről nem különösebben érdekes, bár kétségkívül impozánsak a méretei. A belépéshez 50 líráért jegyet kellett vennem, amihez még egy szoknyát is adtak, hogy eltakarja közszemlére kitett térdem és lábszáram. A „jegyszedő” még 50 lírát legombolt rólam baksis gyanánt, amiért a papucsomat az őrszobában hagyhattam – ebben a nagy hodályban ugyanis nincs cipőtartó, ami amúgy a legkisebb imahelyeken is megtalálható. Később láttam, hogy sokan csak az oszlopok tövébe teszik cipőiket, még többen pedig zacskóban magukkal hordják. Legközelebb én is így fogok tenni, mert a mecsetbe még vissza akarok menni. Belülről ugyanis gyönyörű épület: a hatalmas, kerengős kialakítású udvaron három szép, fedett építmény látható, ezek közül azonban csak a középsőnek van igazán funkciója, mert alatta van a tisztálkodáshoz szükséges kút. (Ebben én is megmostam a talpam a túra végeztével, ugyanis a nagy nyitott udvarnak megvan az a tulajdonsága, hogy a galambok potyadéka teríti be, hiába takarítja két ember folyamatosan. A galambok – és pálmagerlék – azonban kicsiket pottyantanak, ami gyorsan meg is szárad a napon, így az elkerülhetetlen belelépés olyan, mintha kis kavicsokba lépne az ember a szépen lekövezett udvaron.)

Először az oszlopsorok alatt mentem körbe, mert ott árnyék is volt. Az első hely, ahova betértem, al-Huszajn imám fejének emlékterme volt, az épület keleti részén. (Al-Huszajnt, Alí kisebbik fiát, a síiták harmadik imámját 680-ban megölték I. Jazíd omajjád kalifa csapatai az iraki Kerbelánál, és levágott fejét Damaszkuszba küldték. Érdekesség, hogy Huszajn fejét Kairóban is meg lehet tekinteni, mert a legenda szerint utóbb odarepült.) A teremben főleg nők voltak, akik jó síita módjára zokogtak egy-egy sort. Erre egy külön lyuk volt fenntartva: az ezüsttel bélelt mélyedésbe a fejüket hajtották, ott bent csókolgatták, amit értek, közben sírtak, majd a síróhelyet tükörsimára takarították kívül-belül. A fal másik oldalán volt a síremlék, ami egy ezüstös, rácsozott, belül zölden kivilágított rekeszben van. A síremlék önmagában nem valami érdekes: egy bebugyolált turbánszerűség az egész. A látogatók bőszen fotózkodtak előtte, sokan pedig valamiféle szalagot vagy olvasót kötöttek a rácsokra.

Huszajn emlékétől átitatva a fő imaterembe mentem, amit lánccal osztottak szét a férfiak és nők elkülönítésére. Lenyűgöző méretű, gigantikus terem. A hosszabbik oldal közepén, az udvarral átellenben van a pulpitus (minbár), azzal szemben, a terem közepén pedig egy kisebb kiemelt rész – talán az előkelőbb muszlimok számára. A fal mentén több kis könyvespolc van, tele Koránokkal. A jónép egyébként többnyire hűsölni, noch dazu aludni volt a mecsetben, alig néhányan imádkoztak, és nemigen zavartatták magukat a turistáktól. Nagyon sok muszlim is fényképezkedett a teremben, főleg Keresztelő Szent János – alias Jahjá próféta – síremléke előtt. Ez is egy rácsos házikó, de jóval nagyobb Huszajnénál, a belsejében pedig mindenféle fogadalmi feliratok vannak. A terem és a mecset legszebb dísze azonban mindenképpen a mozaikdíszítés a belső udvar felé eső falon: főleg növénydíszes, de házakat, városokat is ábrázol. Csodálatos látvány, jobb kivilágítás esetén még gyönyörűbb lenne. Az udvar felé eső „főhomlokzat” szintén mozaikdíszes, de valószínűleg késő délután érvényesül igazán, addig ugyanis nem süt rá a nap.

A nagymecsetből a mellette levő romterületen át Szaladin (Szaláh ad-Dín al-Ajjúbí, az Egyiptomot és Szíriát egyesítő szultán, aki a 12-13. század fordulóján sikeresen harcolt a keresztesek ellen) síremlékét látogattam meg. Ez egy kicsike, kupolás épület, amiben két szarkofág látható: az egyik Szaladiné, a jóval díszesebb, üres másikat pedig II. Vilmos német császár adta az Oszmán Birodalomnak damaszkuszi látogatása alkalmából. Szaladin egyébként afféle nemzeti hős, noha iraki kurd volt: meglehetősen ízléstelen zöldre festett, a forgalmas Forradalom út miatt alig érvényesülő lovasszobra áll az általa építtetett, amúgy börtönnek használt erőd előtt is. (A Szaladin-citadellát egyébként olasz pénzből fel fogják újítani, hirdeti a tábla.)

Ezután sokáig kódorogtam az óváros északi részén, majd hazamentem egy kicsit enni-inni. Később, délután a Tamás-kapu felé indultam, és itt átkeltem a Baradán. Hát… nem egy nagy élmény… a Rákos-patak simán übereli, bár a jókora medre alapján áradáskor megnőhet a szintje. Rettentő koszos és büdös, csupa szemét. Aztán a túlparton a Fajszál király útján sétáltam végig; végre találtam egy alkalmas boltot, és sikeresen lemásoltattam öt egész líráért a baszbúrt meg a fízát (passport és visa). Ez már jóval vadabb környék, mint az óváros, legalábbis közlekedési értelemben: folynak az autók, dudálnak, az útszéli boltoknál pedig áramlik a nép minden irányba. Életemet féltve olyannyira figyeltem az autókat, hogy a hangos „möszjő, möszjő” kiáltások ellenére eltrafáltam egy biciklistát… baj nem történt, egyikünk sem sérült meg, így egy zavart mosollyal elintéztük a problémát.

Visszatérve leadtam a másolatokat és az első havi bért Mme. Zsizellnek, aki ettől az alapvetőnél is sokkal barátságosabbá vált, ami abban nyilvánult meg, hogy adott sütit meg kólát. Sőt, a vállszélességemet mutogatva kérdezte, hogy sportolok-e, és csodálkozott, amikor bevallottam az igazságot J. Igaz, ami igaz: a szobám ajtaján tényleg nem férek be, csak oldalazva…

És végezetül a gasztronómiai élmények: délire vettem tuffáhát – ez elméletileg azt jelentené, hogy alma, de mint márkanév kb. tíz lefóliázott, palacsintára emlékeztető vékonyságú lepényt takar. Nem találtam olyan sok és barátságos pékséget, mint a Ghazal környékén, pedig sokat sétáltam; mindenhol csak aprósüteményt meg édességeket lehet kapni itt a környéken. A tuffáha nem rossz, közömbös íze van – májkrémmel ettem. Még így is elég sok kence maradt otthonról, úgyhogy a teljes átállás még váratott magára. Italügyben elmondható, hogy minden nyugati édes lötty kapható, a Kúká Kúlá, a Bíbszí, a Szeven Áp, a Míríndá, a Kanadá Dráj minden boltban díszeleg. De van nekik saját márkájuk is: az Ugarit! Ilyet még nem ittam, de ami késik, nem múlik. Ásványvizük viszonylag kevésféle van, eddig libanoni Rímet meg hazai Buqajnt és "Figeh"-t vettem ivási és fogmosási céllal, és nem sok másikat láttam. Mind egész jó. De az igazi a préselt gyümölcslé, az aszír… eddig narancslevet, narancs-citrom mixet, gránátalmalevet meg vegyes turmixot ittam: ára 40-55 líra között mozog. (Gránátalmalevet többet nem iszom, drága és az íze sem volt annyira kellemes. A többi viszont fenomenális, ajánlom mindenkinek…)

A következő rész tartalmából: tevefej a falon – Merdzse és Hidzsáz – saját kárán tanul a Máté - hajnali városnézés - ügyintézünk - irány Tartúsz!