Képek, hogy élvezetesebb legyen az olvasmány

Mint említettem, a múlt hét szünet volt. Időnk tehát annyi volt, mint a tenger – csütörtök délutántól a következő szombat estig –, kedvünk jóval kevésbé, tekintve, hogy hideg van, ráadásul túl korán sötétedik ahhoz, hogy megérje nagyobb utat tenni. Így botrányosan semmittevően telt a hét… Íme, pontokba szedve:

Ünnep

A hét azért volt szünet, mert négy hétköznapjára esett az áldozati ünnep, az iszlám legnagyobb ünnepe. (Hivatalosan íd al-adhá, de sokan bajrám al-kabír néven ismerik.) Háttere, hogy Ábrahám (arabusul Ibráhím) annak idején Isten parancsára fel akarta áldozni a fiát (a Bibliában az egy szem törvényes Izsákot, a Korán szerint a Hágár nevű rabszolganőtől származó Iszmáílt) az Úrnak. Mielőtt azonban megtehette volna, Isten közbeavatkozott, látván, hogy a próba sikerült, és egy birkát küldött a gyermek helyett.

A muszlimok ennek örömére négy napig munka helyett birkát vágnak, ami drága mulatság. A húst egyébiránt a szegények javára szokás fordítani (a szaúdiak a zarándokoknak hála ipari mennyiségűt tudnak Afrikába küldeni segély gyanánt, némi hittérítéssel egybekötve). Namármost, az ünnepnek két látványos hatása volt. Ad egy, Damaszkusz jóformán kiürült… nagyon érdekes volt, hogy a főbb utcákat leszámítva alig volt forgalom, és a levegő is érezhetően és láthatóan tisztább maradt. Ad kettő, juhnyájak szállták meg a város frekventáltabb pontjait, amelyek mellé rögtönzött vágóhidak települtek… Nagyjából úgy kell elképzelni, mint nálunk a karácsonyi szezont, amikor itt-ott fenyőárusokba botlik az ember, csak itt élő birkák álldogáltak és feküdtek a járdán meg a külső sávokban; meg aztán a fenyőfát nem szokás közszemlére kitéve levágni, megnyúzni és kibelezni. Vér, belsőségek és gyapjúárusok szerte a városban. Sajátos látvány, pláne, hogy mindez egy nagyváros belsejében történik… mintha otthon mondjuk a Hungárián, a Váci meg az Üllői úton, esetleg a Nagykörúton vágnák a juhot. Az ünnep megtekintése egy délelőttöt vett igénybe, mivel a közelünkben is vágtak. Egyúttal próbaképpen vettünk pomelót, ami citrusféle, világossárga, és akkora, mint egy jól megtermett kókuszdió. Kellemes íze van, nem túl édes, de nem is savanyú – viszont drága.

Utazás

Természetesen nem akartunk végig otthon ülni, ezért egynapos utazást terveztünk Szejdnájába és Dumejrbe – mindkettő nagyjából harminc kilométerre van északkeletre, ill. északnyugatra. Az elsőre betervezett napon azonban lógott az eső lába, és a pótlásképp megpróbált könyvtár is zárva volt (természetesen). Így aztán aznap tulajdonképpen csak Damaszkuszban sétáltunk, de ott elég sokat.

Másnap viszont az idő szép, tiszta és elviselhető hőmérsékletű volt, így mindkét helyre eljutottunk. Dumejrrel kezdtünk, aminek csak egy látnivalója van, egy ókori templom, amit a középkorban erőddé – inkább őrtoronnyá, ha a méreteit nézzük…  – alakítottak. Dumejr egyébként rémesen lepusztult, hasonlóan a közte és Damaszkusz között fekvő Adrához: tulajdonképpen már a sivatagban vannak, úgyhogy semmi növényzet, ráadásul egy baromi nagy cementgyár felhősíti folyton az eget. A látnivaló templom nagyon kicsi, egy jobb kertes háznak nagyobb alapterülete van… de kétségkívül mutatós. Körbe is van kerítve, és valószínűleg az ünnep miatt nem lehetett bemenni, így alig tíz perc alatt körbefotóztuk, aztán visszaindultunk a szervizállomásra. Az oda-visszaút így nagyjából ötször annyi időbe telt (amúgy 70 lírába került), mint a műanyagfegyver-arzenállal felfegyverzett gyermekfalkák által körülvett templom-erőd megnézése. De megérte, nagyon érdekes látvány.

Szejdnájá viszont északkeletre, a hegyekben fekszik, emiatt a környező táj is jobban fest (amolyan Maalúlához hasonló, de például a félúton levő, Domb [Tell] nevű városkában kifejezetten romantikus lenne a sok durva sziklafal, ha nem borítaná be szemét.) Szejdnájá ráadásul keresztény település, ezért több kolostora és zarándokháza van, és a gazdagabb fővárosiak – így a házigazdáink is – itt vesznek nyaralót, hogy átvészeljék a nyári hőséget. Az egész települést egy nem túl régi építésű kolostor uralja egy kisebb csúcsról, amely a falai miatt kissé erődszerűnek tűnik mind kívül, mind belül. Amúgy ebben is számos lakás van, amelyek gangos rendszerben épültek, és több torony mered az ég felé. Ez a kolostor is büszkélkedhet ereklyékkel, amelyek a maalúlai rendszerhez hasonlóan szintén alig láthatóak, de legalább ugyanúgy beborítják a felajánlások, és szintén lehet imádkozni előttük. Az ikondíszítések és falfestmények régebbinek tűnnek, mint a maalúlaiak, és a szövevényes folyosókon helyenként modern, de mutatós mozaikok néznek vissza a látogatóra. Egynek jó, hogy úgy mondjam.

Visszafelé nem szervizzel, hanem busszal jöttünk: a jegy dupla annyiba, 20 lírába kerül, de ugyanúgy a helyi BKV üzemelteti, és a 99-es számot viseli. Korábban már láttuk Damaszkuszban, de nem hittük, hogy a végállomás-felirat tényleg Szejdnáját jelöli – ki tudja, miféle városrészek vagy állomások akadnak még a fővárosban…

Könyvtár

Az IFEAD nevű francia intézet keresztény módon, szombaton és vasárnap van zárva, ezért az ünnepi hét péntekjén kinyitott. A Major Balázstól kapott ajánlást felmarkolva a már beiratkozott Flóra nyomába szegődtünk Gyöngyivel, és az Elnök-híd közelében levő intézetbe zökkenőmentesen be tudtunk iratkozni. A kedves helyi erő mindent elmondott angolul, amit tudni kell (pl. nincs kölcsönzés, napi 5 könyv kérhető ki, limitált és drága fénymásolás), aztán megkezdtük a felfedezést. Takaros gyűjteménye van, meg kell hagyni, ráadásul a laptop és a fényképezőgép használata korántsem tilos. Ez jelentősen megkönnyíti majd a munkámat a jövőre nézve. Aznap kiírtam a hasznosnak tűnő bibliográfiát, és olvasgattam is… hála Istennek, olvasni még mindig tudok franciául. Csak a többit kéne feleleveníteni.

Egyéb

A köztes időben sokat aludtam, filmet néztem, főztem és néha tanultam is. Az alváson, azt hiszem, nincs mit magyarázni. Az egymás között csencselt filmeket néztem – a zömük angol, ma fi muskila – és Gyöngyitől szerzett zenéket hallgattam (Sinatra, Puskák és Rózsák). Eközben, mint a kedves olvasók tapasztalhatták, többször voltam netcaféban – blogoltam, frissítettem ezt-azt, amellett az otthoni kötelezettségeim meghatározásán dolgoztam. Jelesül, hogy mi kell nekem vizsgára és mi nem, továbbá mikor. Amikor kiderült, hogy makámákat is kell fordítani, nekiestem a feladatnak, és fel is dolgoztam mind a négyet, amelyeket a többiek nem az órákon. Egész jók, és összességében nem annyira nehezen fordíthatóak; a történetek némelyike pedig kifejezetten szórakoztató. (Már középkorhoz képest.) Főzés tekintetében pedig belecsaptam a tésztafőzésbe, amit azóta többször megismételtem, illetve ismétlés gyanánt rántották és lecsók is készültek remek eredménnyel… sőt, az első tojáspörköltem is igen ízletes lett.

Hát, így telt a múlt hét… nem egy nagy durranás, de hát ez van. Pihenni is kell. Meg készülni az ünnepekre :)