Elöljáróban: nem sértődöm meg, ha kommenteznek az olvasók. (Ha nem, akkor sem, de rosszul esik.)
P etra, Holt-tenger, Vádi r-Rúm – helyett
Az amúgy látatlanba tervezett jordániai utazás időpontját szerda délutánra tűztük ki, de a hét elején újabb jelentkező akadt az útra: Rita. Ő olyan lelkes volt, hogy kedden még útikönyvet is szerzett egy intézeti ismerősétől, ami tulajdonképpen örömteli dolog, hiszen végre tudtuk, merre-meddig… a könyv birtokosa ráadásul olyan gondos volt, hogy négynapos novemberi kirándulásának költségeit felvéste a könyv hátuljába. Kedd délután tehát összeültünk egy végső megbeszélésre, és akkor végignéztem az árakat… ekkor dőlt el, nagyjából öt perc leforgása alatt, hogy „naéneztazértnem”. A leányzó novemberben (szezon után, ugye) egy négynapos utazásra szír vízum nélkül és egy nap ingyen szállással nagyjából nyolcvan-kilencvenezer forintnak megfelelő összeget költött.
Tekintve, hogy itt Szíriában egy hónapban kevesebbet költök, és hogy a félévi ösztöndíj 150000 forint, ezt nem akartam vállalni. Jordániában eleve több időt terveztem tölteni, és több mindent terveztem megnézni. Arabista vagyok és fiatal, úgyhogy elég valószínűtlennek érzem, hogy ne utazzak el valamikor Jordániába – mondjuk kizárólag Jordániába egy-két hétre. Például nyaralni, előre kinézve a szállásokat, a közlekedést… Szíriának így is épp elég olyan látnivalója van, amit még nem sikerült megnézni, és ha nem is törekszünk teljességre, azért érdemes jól körülnézni. Elgondolásomat Flóra is rövid úton – győzködés nélkül – magáévá tette, így Rita és Gyöngyi „ha már úgyis itt vagyunk” alapon maradt az utazók táborában. Nem szerdán indultak, hanem csütörtökön, de sikerült szerezniük maguk mellé külföldi útitársat, úgyhogy semmilyen szempontból sem szenvedtek kárt.
Előttünk állt hát egy hosszú hétvége. Mivel a régészek ismét itt vannak, és már kedvesen felinvitáltak magukhoz a várba társaságnak – bár ezúttal engem adminisztratív okokból nem csapattagként –, úgy döntöttünk, hogy elmegyünk Tartúszba csütörtök este, aztán szombat éjjel hazajövünk, hogy vasárnap – a római katolikus húsvét alkalmából, aminek kapcsán utólag is kellemes ünnepeket mindenkinek – eleget tegyünk egy ebédmeghívásnak.
Szerda délután még elugrottam Gyöngyihez egy vízipipa-partira, aztán hazamentem. Vagy a pipa, vagy a napsütés, vagy mindkettő, de alighogy hazaértem, majd’ összerogytam. Nagyjából öt órán át, héttől éjfélig agonizáltam az ágyamon fekve (súlyos hányinger hányás nélkül, a hidegrázásból ítélve magas láz), aztán egy nehéz és kimerítő éjszaka után kicsit gyengén, te teljesen egészségesen ébredtem. Mivel gyomorbajra gyanakodtam, pénteken egész nap csak kekszet meg teát vittem be a szervezetembe, de semmi egyéb tünet nem jelentkezett – úgy tűnik, ezúttal sem az emésztésem a ludas, hanem sikerült egy enyhe napszúrást beszereznem… a szíriai betegséglistára tehát a három megfázás mellé immár egy ilyet is felvéshetünk. Annyira jól voltam, hogy aznap délután minden további nélkül vállalkoztam a tartúszi utazásra. Rendes busz nem volt, a hosszú hétvégére való tekintettel minden társaságnál elkeltek a jegyek, de szerencsére a hophopállomáson felfértünk egy járatra. (Ismét riszpekt Flórának az ötletért.) A hophopokról már írtam – szűkösen, de olcsóbban és gyorsabban telt az út, mintha rendes buszon mentünk volna.
Irány a hegyvidék – Hoszn Szulajmán
Képek a Hoszn Szulajmánhoz és Száfítához
Másnap a háromfős misszió Flórával kiegészülve felment Marqabba – bár állítólag adminisztratív ügyek miatt csak alig pár órára –, én meg már kora reggel nekivágtam az Alavita-hegység déli vonulatainak. Azt már most leszögezem, hogy ezen és a következő napon az élményanyag jelentős részét a táj szolgáltatta. A hegyeken erdőfoltok és teraszosan művelt olajfaültetvények váltják egymást, mindenhol sárga, lila és piros vadvirágok illatoznak, a szerpentin bájos kis falvak és lélegzetelállító völgyek közt kanyarog… mi több, reggel, amíg nem volt annyira párás az idő, Száfítából dél felé, a Homszi-átjáró túloldalán még a libanoni hegyek hófödte csúcsai is látszottak. Fantasztikus. Ez a vidék még a Szaladin-citadella környékénél is jobban tetszett, persze nyilván a tavaszi színek és illatok miatt is. De ami a történelmi látnivalót illeti, az sem semmi…
Szervizbusszal mentem Száfítáig, ahol rögtön átszálltam egy Hoszn Szulajmános járatra. Ez a romoknál tett le. A Hoszn Szulajmán („Szulejmán erődje”) nevű falu határában két rom áll egymás mellett. Az egyikről tudjuk, hogy hajdanában föníciai alapítású szentély volt, Baal itteni megfelelőjét imádták benne, akit a római időkben – mint mindenhol – Jupiterrel azonosítottak. A másikat dajrnak, azaz kolostornak nevezik, mert az is volt a helyén valamikor, de csekélyke romjaiból nem állapítható meg pontosan, hogy eredetileg mi is volt az – egy biztos, még a kereszténység előtti időkből származik.
Én voltam az első vendég, a hely felügyelője pedig persze azonnal lecsapott rám. Elmondta szépen a helyről mindazt, amit a könyvből már tudtam, és meghívott egy teára, aztán körbevezetett a szentélyben. (Belépő nincs, de szolgálataiért utólag baksist kért. Kapott egy százast a nyelvgyakorlásért, meg amiért felszedette a szemetet az osztálykirándulókkal.) A templom paramétereit illetően elmondható, hogy a palmyrai Baal-templomra emlékeztet az alaprajza, amennyiben egy nagy, körbefalazott udvar közepén áll a kiemelkedő templomépület (cella). Persze ez a templom jóval kisebb (kb. 135x85 méteres a kerülete) és kevésbé díszes, de az elhelyezkedése sokkal festőibb. A cella főhomlokzata észak felé néz, szembe a díszes, három ívből álló főbejárattal. A három másik falon is van egy-egy jóval kisebb kapu, szép szimmetrikusan felosztva a falsíkokat. A nyugati és keleti kapu belsejében a plafonon erősen kopott domborművek vannak, amelyek egy-egy sast és embereket ábrázolnak, emellett emberi arcok és oroszlánfejek fordulnak elő néhány felirat társaságában. A templomépület maga meglehetősen kicsi, és az alapja meg a falai még nagyjában-egészében állnak – a szentély belseje és előtere viszont az épület saját törmelékével van tele. Ami külön lenyűgöző, az a külső falak építészete: ahogy például Arvádon, itt is gigantikus köveket használtak a fal elkészítéséhez. Ezek az akár 2,5x10 méteres kavicsok mind falként állva, mind a dús tavaszi fű és virágok közé dőlve kivívták a csodálatomat – mellettük kicsinek éreztem magam… Egyébként részben a templomudvaron, részben alatta átfolyik egy forrás, amit az ókorban egy istennő, Astarté kultuszához kapcsoltak.
A templomot és a másik romot – amit a helyi erő Bacchus boristen templomának nevezett – csak egy út választja el egymástól. Ez a másik rom jóval kevésbé látványos, egy hosszabb homlokzati fal maradt meg belőle és néhány kisebb hátsó falrész; a homlokzat egy kisebb templombejárathoz csatlakozik. A természet persze már ezt a területet is meghódította magának: ez a rom egy rikító sárga vadvirágmezőnek ad otthont.
Épp miután bejártam a látnivalókat, megérkezett négybusznyi osztálykiránduló. Az effélékről már joggal vannak rossz tapasztalataim – hangzavar, szemét, külföldibámulás –, és ők csak mindegyiket megerősítették. Már indulásra készen álltam, ám szerviz nem jött… vagy két órán át várakoztam, újra megnézve minden kimaradt sarkot és követ, üldögélve árnyékban és napon, rejtőzködve a diáksereg elől, olvasgatva frissen vett útikönyvemet, és minduntalan ki- kisétálva az útra, ahonnan a szerviz hozott. Semmi. Még az osztálykirándulók is előbb végeztek a piknikjükkel, mint hogy el tudtam volna indulni – távozóban visongva integettek nekem a busz ablakaiból… Végül egyetlenként beszálltam valakihez, aki háromszáz lírát óhajtott rajtam behajtani – összehasonlításként, a rendes tarifa 20 líra – azért, mert „most nincs szerviz”. Ez végeredményben igaznak tűnt, csakhogy akadt egy kis probléma. Az út során láttam ellenirányba jövő szervizt, ráadásul a fickó felszedett másokat is, akiktől a normál árat kérte. Ezek után Száfítában nem voltam hajlandó többet fizetni neki, mint mások – nehogy már azt higgye, hogy a külföldivel bármit lehet…
Száfíta
Száfíta egy hegyi városka az Alavita-hegység déli szélén, és szerintem joggal pályázhatna a „Szíria legszebb helyen fekvő városa” címre. Több dombra terjed, körülötte a már említett olajfarengetegek és az Alavita-hegység lankái, délre a Homszi-átjáró síksága látható. Főleg a várból. (Külön előnye, hogy a lakossága felerészt keresztény, felerészt meg alavita – ez egy olyan muszlim szekta, mint a drúzoké: semmi mecset, semmi müezzin, semmi szó szerinti értelmezés… Tanárnőm, a régészhallgató Lorna száfítai alavita.) Délutánra sajnos a láthatár párája már eltakarta a libanoni hegycsúcsokat, de így is nagyon szép volt a kilátás. Főleg a várból..
Száfíta tudniillik keresztes kori erőddel büszkélkedhet. A templomos lovagok várából igazándiból már csak a kétemeletes, masszív öregtorony (franciásan donjon) maradt meg, a körülötte húzódó falakból pedig csak mutatóba egy rövidke szakasz, a kapu körül. A hajdani várterületet, ahogy oly sok más régészeti emléket, már rég belakták a helyiek, és sok étterem is van a torony körül.
A donjont eleve úgy építették, hogy a földszinten templomot hoztak létre, a katonaság pedig az emeleti oszlopos-boltíves csarnokban lakott, ahonnan fel lehet jutni a lapos tetőteraszra. A földszinti terem mind a mai napig keresztény templomként működik. Az épület kívülről abszolút puritán és dísztelen, tulajdonképpen egy nagy kőkocka, amit nagyon kevés és kis ablak meg egyetlen bejárati ajtó tagol, hogy megnehezítse az esetleges támadók dolgát. A tömör külsőhöz meglepően kecses belső terek társulnak, különösen az emeleti terem tűnik váratlanul könnyednek. A lényeg persze a panoráma… tiszta időben (ami persze ritka, mivel a Homszi-átjáró nem csak az emberek, hanem a szél mozgását is megkönnyíti) nyugaton a templomos lovagok irányította tartúszi kikötőig (
Amrít
Száfítát megjárván visszautaztam Tartúszba, ahonnan a nyakamba vettem az utat – ha már egyszer a városi buszállomás Tartúsz déli szélén van… Amrít, az ókori Marathosz hét kilométerre esik Tartúsztól délre, a tengerparttól párszáz méterre. Ez a település Tartúszhoz hasonlóan az arvádi (aradoszi) hajósnépnek köszönheti létét: a közeli sziget lakói szárazföldi támaszpontként használták még Nagy Sándor koráig (Kr. e. 330 k.), de az ezt követő időszakban elvesztette jelentőségét Antaradosz (Antartúsz, alias Tartúsz) mellett.
Az amríti romterület látnivalói se nem nagyok, se nem számosak. A perzsa korban (a Kr. e. 6. század végén) építettek ide egy szobányi szentélyt a görög korban Héraklésszel azonosított Melqart istennek, mégpedig egy négyzet alaprajzú mesterséges tó közepére. A tó körül pillérsor futott végig. Az építményen egyébként a könyv szerint mezopotámiai, egyiptomi és perzsa stílusjegyek keveredése figyelhető meg, bár ez igazából még nekem sem mond sokat ;) – elég talán annyi, hogy jól mutat, a terep legszebb része. Nem túl nagy, ahogy a mellette levő tell (most birkák legelésztek rajta éppen) vagy a közeli stadionocska sem. Az egyéb maradványok – azaz néhány torony – jelenleg katonai övezetbe esik. Ezúttal is jó hatással volt a tájra a tavasz: Amrítot is sárga virágmezők vették körül, és itt a késő délutáni fülledtségben még jobban érvényesült az általuk kibocsátott illatfelhő.
Gyalog tértem haza a szállodába, végig-végig az amríti és tartúszi tengerparti úton. Strand igazából nincs sok, és főkén üdülők választják el az utat a tengertől – de mögöttük jól látszik Arvád kis szigete, amit tavaly már meglátogattam. A frissen felújított tartúszi „corniche”, azaz parti sétány a hétvégére való tekintettel hemzsegett a néptől: mintha az egész város hirtelen arra a vékony sávra összpontosult volna… Végül megnéztem a naplementét a kikötőből, aztán visszamentem a hotelbe. A stáb nemrégiben ért haza a nagypénteki miséről, ahol helyre fekete gyászszalagokat adtak nekik. Állítólag be se fértek a templomba, olyan nagy tömeg gyűlt elé…
Folytatása következik.
Utolsó kommentek