Csütörtökön a Tanárok Ünnepére való tekintettel szünetet kaptunk, és a háromnapos hétvégét természetesen utazással szándékoztuk tölteni. Az időjárás-jelentések zömmel – néhányat kivéve – napos időt jósoltak a hétvégére, így reménykedve indultunk keletre, hogy meglátogassuk Szíria leghíresebb, legjobban reklámozott, leglátogatottabb emlékhelyét, Tadmurt, leánykori nevén Palmyrát, a sivatag királynőjét.
Egy kis történelem
Palmyrát illetően érdemes röviden átnézni a történetét. A 2-3. században tett szert nagy jelentőségre, mint a kelet-nyugati karavánkereskedelem legfontosabb sivatagi állomása a Római Birodalom és ellenséges szomszédjai, a Párthus, majd az azt váltó Újperzsa Birodalom között: Baal/Bél isten egyik legnagyobb szentélye csak növelte a jelentőségét. A harmadik század közepén Odenathus nevezetű királya olyan nagy hatalomra tett szert, hogy a minden más határán is támadásoknak kitett Róma felkérte a keleti tartományait fenyegető perzsák megállítására. A sivatagi város királya a 260-as években több diadalt aratott a perzsák felett, és érdemeiért számos megtisztelő címet kapott Rómától, ám végül 267 körül meggyilkolták – bizonyára a rómaiak, félve túlzott erejétől. Odenathus özvegye, Zenobia ekkor a kezébe vette az irányítást, és Vahballatus nevű fia nevében megtámadta Rómát. Seregei délen a Nílusig, északon Ankara mélységéig törtek előre, ám emberére akadt. Aurelianus császár stabilizálni tudta a hatalmát, és személyesen vonult ellene. 272-ben visszaverte a támadást, bevette Palmyrát, Zenobiát pedig Itáliába vitte fogolyként. A városba római helyőrség települt, amit a helyiek a következő évben megtámadtak, mire bosszúból lerombolták.
Palmyra máig látható romjai közé Diocletianus idején (283-303) egy megerősített tábort telepítettek, de jelentőségét rövidesen elveszítette. A város fölött magasodó egyik dombra a 13. században a keresztesek ellen innét több száz kilométerre harcoló szír-egyiptomi Ajjúbidák – ki tudja, milyen megfontolásból – hevenyészett várat építettek, amit egy rebellis, Szíria jelentős részét hatalmában tartó libanoni emír, Fahr ad-Dín al-Maání (1590-1635) az oszmánoktól függetlenedni vágyva később megerősített. A 17. század közepén európai kereskedők fedezték fel a beduinok lakta romvárost, a 18. században pedig az ókor egyéb csodáihoz hasonlóan Palmyra is lázas érdeklődést váltott ki a felvilágosodott Európában. A város népszerűsége azóta is töretlen, Zenobia arca díszíti az ötszáz lírást, nevét pedig mindenféle cégek viselik; ha egy turista a buszállomásra vetődik Damaszkuszban, mindenki palmyrai ajánlatokkal bombázza. Május elején már vagy tizenöt éve beduin árusokkal, ló- és teveversenyekkel egybekötött fesztivált rendeznek a romok és a vár közötti térségen, és még valamiféle újévi partit is rendeztek ott a damaszkuszi plakátok alapján. Még az intézeti tankönyveinkben is van egy-egy szöveg a városról és királynőjéről.
Utazunk
Ideje volt hát már elmenni. Csütörtökön fél tízkor indult a buszunk, és a 240 kilométeres utat nagyjából három és fél óra alatt teljesítettük – nem tudom, miért ilyen lassan, mert a Damaszkusz és az Eufráteszen levő Dejr ez-Zaur közti kétsávos út kiváló állapotban van, forgalma gyakorlatilag nincs, és nyílegyenes szakaszokból áll. Az út során végig az ún. Tadmuri-hegység vonulatai mellett jöttünk, amely délnyugat-északkeleti irányban húzódik végig a Szír-sivatagban. Az út mentén néha látni egy-egy Bagdad Cafénak nevezett pihenőhelyet (az egyik a kreatív Bagdad 66 nevet viseli), vagy kis beduin telepet és nyájat, de alapvetően csak a homokszínű, ritkás fűcsomókkal és rádiótornyokkal tűzdelt hegyek és síkság látható. Palmyra is a hegység déli lejtői alatt fekszik egy hatalmas oázisban: megdöbbentően dús pálmaerdőség van mindmáig körülötte. Tadmur mai városa jórészt a turizmusból él, de valószínűleg a hely távoli volta miatt nem nőtt túl nagyra. A szállodák jórészt kicsik, éttermek nem igazán vannak, és a helyi gyerekek szemmel láthatóan még mindig egzotikus dolognak tartják a turistákat – Gyöngyit egy kisebb falka vette körül, hogy lefényképezze őket… Ebből is látszik, hogy a látogatók zöme egynapos utakat tesz ide, és közvetlenül a romokhoz megy.
A látnivalók három csoportra oszthatóak: a romterületre, a várra és a hegyek közé északnyugaton a város felől benyúló két sírvölgyre. Mi megérkezve hosszas és kínos vacillálás után egy angolul kiválóan tudó és a meggyőzésünkbe nagy erőket fektető fiatalember – Alá’, homszi angolszakos hallgató – szállodájába, az abszolút forgalmatlan főút mellett álló Fárisz Hotelbe költöztünk. Ez ugyan nem szerepelt az útikönyveinkben, de a fejenként 200 lírás ár nagyon is kedvezőnek tűnt, ráadásul jó rálátás nyílt a várra, és az ókori falak is csak fél kilométerre húzódnak tőle, egy beépítetlen, sivatagos földterület túloldalán. (A lóversenypálya még közelebb van, de az ilyenkor nincs használatban, illetve a helyiek fociznak benne.) 125 líráért még reggelit is kaptunk, aminek nagyon örültünk, tekintve, hogy a városban igazi rendes éttermet vagy gyorséttermet nemigen találtunk… Még főzhettünk is volna a szálló konyhájában, de erre végül nem volt szükség.
Szép, tiszta időben érkeztünk Tadmurba, a buszállomásról Alá’ ingyen elvitt a szállodába, amit elfoglaltunk. Puritán szobánk volt – saját, de nem a szobában levő vécével és zuhanyzóval, erkéllyel, tükrös asztallal és egyetlen kisszekrénnyel – ahol Gyöngyi és Flóra kénytelen volt megosztozni egy kétszemélyes ágyon. Az első emeleti szoba egy közös helyiségbe nyílt, ahol enni, tévézni és társas életet élni lehet (lengyel, perzsa és angol szomszédokat vettünk számba üldögéléseink során). Elfogadhatónak találtuk, és letáborozás után bementünk a városba ebédért. Úgy terveztük, hogy utána felmegyünk a várba, ott körülnézünk és várunk fél hatig, mert a dombról nézve a romterület állítólag nagyon szép naplementekor. A lassúsága és mérete alapján kicsit westernre emlékeztető városkában csak nagy nehezen találtunk egy gyors ételt ajánló éttermet, ahol sült csirkefalatokat (sís táwúk) kértünk. A mennyiség meglepően nagy volt – hús, kenyér, sült paradicsom és hagyma, valami pizzaszószra emlékeztető kence és petrezselyem –, de a fél órás várakozás és némileg a 200 lírás ár is.
Várlátogatás
Ebéd után a város és a pálmaerdő határán, illetve az ókori falak mentén elindultunk hát a vár felé, ám mire a domb aljába értünk, az ég beborult. (Egyedül Gyöngyi időjárás-jelentése mondott ilyesmit.) A várhegy kavicsos-köves omladékkal van borítva, de a romok felől gyalogösvény, az északi oldalról pedig aszfaltút vezet hozzá. Alá fel is ajánlotta, hogy kétszáz líráért leszervezi nekünk a vár és a sírok autós meglátogatását, de mivel bizonyos sírok csak bizonyos időpontokban látogatatóak, és mi a naplementére voltunk kíváncsiak, egyelőre nem éltünk a lehetőséggel. Felkaptattunk tehát a várba vezető lejtőn, számos fotót csinálva a romokról; igazság szerint azonban a szürke ég miatt nem túl sok látszott az egyébként monumentális romterületből, és a fényképek sem igazán adják vissza a látványt. A várból egyébként az egyik sírtornyokkal teli völgy is jól látható, lévén a hegy aljában.
Bár a vár négykor zár (szép rím, ugye?), és mi pont akkorra értünk az ajtóhoz, beengedtek minket a szokott 5 lírás diákjegy megváltása után. A tadmuri vár nem nagy, de nagyon jól néz ki. Háromszög alaprajzú, körülötte a hegytetőt mélyen körbeárkolták; a belső tér szűk volta miatt több szinten alakítottak ki helyiségeket, a legfelső szinten pedig teraszokat. Az építmény úgy fest, mint egy igazi mesebeli rablóvár: a falak és bástyák szélei mentén a tipikus cikcakkos védművek futnak végig… Egy öntevékeny várbeli alkalmazott mellénk szegődött, hogy körbemutogassa az érdekességeket. Láttuk a börtönt, a konyhát és sok-sok olyan szobát, ami a védelmet szolgálta: szűk ablakain íjászok lőhettek ki. Az „idegenvezetőnk” nagyjából tízszavas angol-arab szókinccsel magyarázott el mindent (dzsund, bumm-bumm, fire, kitchen, szidzsn), és többször felhívta a figyelmünket a kihajolás veszélyeire (no good, Japan tourist out, dead,
Mire fél hatkor leértünk a várhegy oldalába, a Nap tényleg átbukott nyugaton a felhők alá, és oldalról, mintegy súrolva láttuk, amint megvilágítja a romokat. Nem vidámság és öröm töltött el minket, de azzal vigasztaltuk magunkat, hogy majd másnap este így is, úgy is megnézzük… sőt, a napfelkeltét is hajnalban… bár az előző hetek tapasztalatai, a nagy felhők és az esőjóslat nem tett minket túl bizakodóvá.
Éjszaka
Egy boltban kekszet véve vacsoráztunk, aztán kiültünk a közös térbe önsajnálni. A romokat és a várat időközben kivilágították, és az ég is olyannyira kitisztult, hogy lehetett látni a csillagokat… Damaszkuszban a szmog miatt ez általában nem sikerül, illetve csak a fényesebbeket lehet látni. De itt, a puszta közepén, ahol relatíve kevés a fény, nagyon szép volt. Elhatároztam, hogy kimegyek körülnézni. A fázékony Gyöngyi nem csatlakozott, de bánhatja: a szobában tényleg hideg volt, de kint sétálva elmúlt az érzés, nem beszélve a szép látványról. Flórával előbb a vár felé indultunk, aztán elmentünk a romterületre is, ahol az oszlopsor jelentős része és a hatalmas Bél-templom volt kivilágítva. A hosszúra nyúló séta során Flóra fényképezett egy sort jó kis gépével, szépek is lettek a képek – ahogy az éjszakai panoráma is gyönyörű volt. Igaz, furcsa módon nagy volt a forgalom a romvároson átvezető köves úton: már-már azt gondoltuk, hogy motorostalálkozó van a sivatagban…
Így telt hát az első nap: játékvárral, kicsit felhősen, naplemente nélkül, de gyönyörű éjszakai kirándulással. És még a vízilovak és krokodilok sem ettek meg minket. (Belső poén, nem magyarázom el.) A szállásra visszatérve lefürödtünk és bebújtunk a hideg ágyakba, előre fázva a hajnali négyre kitűzött keléstől és az éjszakai zegernyétől…
Folytatása következik.
Utolsó kommentek