A damaszkuszi úton...

Hamái levezetés

Képek a szír reneszánszról

Hamában a Kairó Hotelben, a városközpontban levő Orontész (al-A’ászi) tér közelében szálltunk meg. Jó szálloda, nem túl drága, és jó helyen is van. Másnap a közeli irodában megvettük a buszjegyet, aztán nekivágtunk Hamá felfedezésének. Hamá nagyon szép, mediterrán hangulata van: mintha egy toszkán városka lenne, csak épp a templomok helyett mecsetei vannak. Az óvárosban kanyargó macskaköves utcákat rendben és tisztán tartják, a régi épületeket felújították – és mindezt megkoronázza a városon lustán áthömpölygő Orontész, rajta a nóriákkal.

Hamá közismert szimbólumai a nóriák (igazából ná’úra, tbsz. nawá’ír), ezek a változatos méretű, fából készült vízkerekek. A környéken talált mozaikokról tudjuk, hogy már legkorábban a negyedik században használtak ugyanilyen vízkiemelő szerkezeteket, bár a mára megmaradt 17 darab legrégebbike a késő középkorban készült. Az amúgy meglepően kecses és barátságosan nyekergő-zúgó vízkerekekhez oszlopokon nyugvó, római vízvezetékekre emlékeztető csatorna csatlakozik. Ma már persze nem öntöznek Hamában, így a vizet rendszerint kifolyatják a megmaradt vezetékszakasz elején, de az egyik helyen nagyon elmésen kis művízesést alkottak a vagy száz méterrel arrébb kimert vízből. Az Orontész, amit Maharde környékén már tavaly láttunk, most sem lett sokkal nagyobb, de – már ahol nem építették be – végig dús növényzet szegélyezi, és szép parkok is vannak a mentén. Az egyik partszakaszt épp látogatásunk idején igyekeztek átalakítani díszburkolatos korzóvá.

A folyóparton hemzsegnek a turisták, amit a helyiek igyekeznek a szokásos szuvenírezésre kihasználni, sőt még egy tevét is hoztak, biztos, ami biztos. Így hát, akármilyen hülyén is néz ki, ebben a termékeny zónában fekvő nagyvárosban lehet tevegelni a folyó mentén, ha valakinek gusztusa támadna rá. Nekünk nem támadt, helyette átvágtunk az óvároson. A 18. században az Azem-család, amely Damaszkusznak adott oszmán helytartókat, Hamában is megvetette a lábát, és itt is van egy palotájuk. Ez a damaszkuszival ellentétben nem egy nagy, hanem több kisebb udvar köré épült, és több szinten látogatható. Benne afféle néprajzi múzeum üzemel. A soványka tárlat egyáltalán nem mérhető a damaszkuszi párjához, de maga az épület – még ha más jellegű is – felveszi a versenyt a másik Azem-palotával.

Az óváros felett áll a helyi „kalaa”, vagyis „vár”. Hajdanában itt állt az újhettita Hamath kis fejedelemsége (a Kr. e. 8. századi asszír hódításig), aminek a helyén a szeleukida IV. Antiokhosz Epiphanész épített egy magáról Epiphaneiának keresztelt várost a Kr. e. 2. század közepén. A bizánci időkben keresztény központ volt, majd az arab hódítást követően hosszú évszázadok alatt a fanatikus szunnita iszlám bölcsője lett. (Lásd pl. vendéglátóink esetét, plusz a bizonyos nyolcvanas évekbeli eseményeket. Sok régi mecset is van a városban, de tartózkodtunk a meglátogatásuktól.) Az arab kor messze leghíresebb hamáija egyébként a Szaladin leszármazottja, az ajjúbida Abú l-Fidá’, a történetíró-költő-fejedelem, aki a 14. század első felében az egész Egyiptomot és Szíriát uraló mamlúk szultánok hű alattvalója volt. A muszlimok valóban építettek egy erődöt a tellre, de azt Timur Lenk 1400-as mongol támadása alkalmával porig rombolták.

A várból tehát ma semmi sem látható, a domb középső részén viszont jó nagy mélységben feltárták az ókori rétegeket, és a leleteket a helyi múzeumban helyezték el. A domb többi részét közparknak használják, és nagyon jól be lehet róla látni a várost minden irányba. Kicsit a nizzai hegyre emlékeztetett (mediterrán növényzet, középen romok) – persze a padok, játszóterek és büfék meglehetős szocreál beütést vittek az összképbe. A látogatást a múzeumban fejeztük be. A kétemeletes épületnek csak a földszintjén van öt teremnyire rúgó tárlat, meg körülötte a gondozott kertben különféle leletek – főleg kőajtók és oszlopfők. Azt kell mondanom, hogy az eddigiek alapján (Tartúsz, Aleppó, Latakia) messze ez a legigényesebb és legrendezettebb tárlat. A termek tiszták, nincsenek túlzsúfolva, és mindenhol van kétnyelvű tájékoztatás (méghozzá hibátlan angolsággal), amit több helyen makettekkel is megtámogatnak. A termeket termet végigjárva nagyon jó összesítő kép kapható Hamá és vidéke történetéről. Az első az őskorral, a második a bronzkori (újhettita) időszakkal, a harmadik a hellenisztikus-római-bizánci időkkel, az utolsó pedig az iszlám korszakával foglalkozik. A leghíresebb lelet a tellből került elő, a palota egyik kapuvédő oroszlánszobra, egy két méter hosszú, gigászi bazaltszobor, de van itt luvi meg ékírásos felirat, nóriát ábrázoló mozaik és Núr ad-Dín által adományozott faragott szószék (minbar). A tárlat kicsinysége ellenére is kerek, érthető egész, úgyhogy megéri meglátogatni.

Levezetésképpen kávéztunk és sütit ettünk az Ahlijja busztársaság irodája és az Orontész közelében, aztán kitaxiztunk a buszállomásra, és hazatértünk a leglegebb túránkról.

A következő hétvégén

Képek Ebláról és Maarráról

Vasárnap este indultunk haza Hamából, aztán a péntek este megint ott talált minket – legalább is egy átszállás erejéig. Az egyéjszakásra és egynaposra tervezett túra székhelye ugyanis a Hamától hatvan kilométerre északra eső Ma’arrat an-Nu’mán (röviden Ma’arra) volt, ahova szervizzel jutottunk el. Balázs ajánlására a maarrai lehajtó szomszédságában levő Nílus pihenőben szálltunk meg, merthogy ott állítólag nem túl drágán lehet megszállni, a reggeli meg különösen jó. Tapasztalataink nem igazolták ezt. Valószínű, hogy a javaslattevő két évnél régebben járt erre (az elnökkel vigyorgó tulajdonos kirakott képe alapján 2007-ben készült el ez a csoda), mivel a Nílus pihenő ma egy resort – arabul muntadzsa’, magyarul igazán nem tudnám megmondani, hogy mi… egyszerre hotel, étterem és bevásárlóközpont, de kültéri medencéje is van. Mindezt a semmi közepén, az autópálya mellett.

A szoba persze jóval puccosabb volt minden eddiginél: szőnyegek, saját angolvécés és bidés fürdőszoba, tévé, fotelek és kanapé…  Este aztán ki tudtunk magunkat tévézni – iraki betelefonálós vetélkedő, kurd megasztár, juhé! Végül az „included” soványka kontinentális reggelivel együtt 1000 lírába került fejenként. Nem halálos összeg, de azért valamivel kevesebbre számítottunk. Sebaj. Maarrában a péntekre való tekintettel nagyjából semmilyen forgalom nem volt, de azért rendőri útmutatás alapján eltaláltunk a városka központjába. Itt megalkudtunk egy szervizessel, hogy fejenként ötszázért elvisz minket Eblához meg néhány holt városba, meg vissza is hoz.

Ebla bronzkori lelőhely, természetesen tell. Annak idején az amurrúk lakták, és arról híres, hogy saját nyelve volt, amit akkád ékírással jegyeztek le. Kr. e. 1600 körül gyalulták le a mai Törökországból portyázó hettiták, akik néhány évre rá, 1595 körül egészen Babilonig is eljutottak a Tigris mentén. Ebla valahol félúton van látványosságban a kor-társ Mári és Ugarit között: itt a maradványok nem agyagból vannak, és a táj is zöld, füves puszta. (Természetesen birkákkal a falon belül és kívül.) A tell, illetve a körülötte gyűrű alakban megmaradt, szintén füves vonulattá vált vastag falak jól kiemelkednek a tájból, és a nem túl nagy feltárásokon némi felújítást is csináltak, hogy értékelhetőbb legyen a látvány. Érdeklődők megnézhetik, de semmi extra.

Még néhány holt város

Képtár, hála Bizáncnak

Nem így a holt városok! Aleppó táján már voltunk néhányban, de az igazat megvallva ez a Maarra környéki (závija-hegységbeli) övezet sokkal szebb. Tény, hogy nincs benne olyan hatalmas szenzáció, mint a Szent Simeon-komplexum, de a sokkal barátságosabb, kevésbé köves, dimbes-dombos tájban elhelyezkedő romok itt jóval festőibb látványt nyújtanak. Egyébként ugyanúgy a 4-6. századból származnak ezek a lelőhelyek is, mint északi társaik. Hármat látogattunk meg: Dzserádét, Ruvejhát és Szerdzsillát.

Dzserádéban a modern kisváros szélén állnak a romok, köztük egy nagyon jól megmaradt szerzetesi torony. Egy helyi kisfiú, aki kivételesen nem lejmolni akart vagy fényképezkedni, miután a kígyók és csalán jelentette veszedelemre felhívta a figyelmemet, kicsit arrébb még két pincesírt is mutatott. Sőt Haszan még a torony emeletére is felvitt volna, ha beférek az omladék között. Ruvejha ellenben egy félbeduin telepnek ad otthont: mindenütt kecskék és birkák, illetve a potyadékuk fogadja a látogatót, és a romokat a „kertek” alatt lehet megközelíteni, nem ritkán ókori és mai kőfalakon átmászva. A legnagyobb templomrom meg egyenesen lakásként szolgál, a felső ívei között ruhát szárítottak éppen, amikor arra jártunk… Flórát, aki szokás szerint külön úton járt, be is rángatták egy teára a helyiek, akik kifejtették, hogy mennyire nem jó nekik a romok közt élni, mert nem vezethetik be a vizet meg a villanyt. Aztán mégis itt élnek…

A befejező állomás Szerdzsilla volt. Itt nincs mai település, hanem két domboldalban és köztük állnak idilli környezetben a maradványok – főleg templomok és villák. Mivel itt nincsenek helyiek, és mivel ez talán a leghíresebb a környék holt városai közül, belépőt kellett fizetnünk a megtekintéséért a szokásos diákáron. A terep egyáltalán nem nagy, háromnegyed óra alatt kényelmesen bejárható – nekünk meg amúgy is türelmetlenkedett a sofőrünk, úgyhogy fél óra alatt végeztünk. Eredetileg Barába is el akartunk menni, ami a legnagyobb a helyi romvárosok közül, de aztán lebeszéltünk magunkat. Mert bár több holt város is van a környéken, azért az elmondható, hogy aki egyet látott, az látta az összeset – a jámbor bizánciak nem a változatos építkezés hívei voltak, és különösen szerették a templomokat és kolostorokat…

Maarra

Képek Eblánál.

Az utazást Maarrában fejeztük be. A városkában áll egész Szíria legnagyobb karavánszerája (szíriai arabul hán, ami egyébként alapjelentésben "kán"), ami a 16. századból, az oszám korból származik. Nem a legszebb szeráj, sőt kinézetre nagyon is egyszerű: a nagy udvart végig árkádos kerengő szegélyezi, középen pedig van egy hasonlóan dísztelen kis mecset. Annak idején a piacot is innen lehetett megközelíteni. A maarrai szeráj manapság múzeumként működik – és ugyan mit is várna az ember egy vidéki múzeumocskától, ha egy aleppói vagy tartúszi képes csalódást okozni? Csodákat. Maarrában ugyanis mozaikmúzeum van: szerte Szíriából hoztak ide kicsi és nagy, nonfiguratív és állatos, emberábrázolásos és feliratos, cselekményes és sormintás mozaikokat… fantasztikus. A puszta mennyiségtől eláll az ember lélegzete, arról nem beszélve, hogy némelyikük milyen hatalmas. Az, hogy az állatok olykor kicsit bambák, meg hogy a bikáknak vízilófeje van, csak színesíti az élményt…

Emellett megnéztük azt a minaretet, ami az eleve aránytalanul magas aleppói Omajjád-minaret másolata, így rettentően nem illik a kisvároshoz, meg körbejártuk a kicsiny, nem látogatható váracskát. Ezt szemmel láthatóan a modern időkig használták, ma pedig a várárokban olajfát termesztenek. Végül egy szimpatikus fickó, az olajmérnök Tárik csapott le ránk, hogy nyelvet gyakoroljon. (Angolt.) Ennek örömére ingyen ehettünk egy haverjánál, aztán kivitt az autópályára, ahonnan Hamába szervizezhettünk. Még a leghíresebb helyi, a 11. században meghalt vak költő, író és gondolkodó Abú l-Alá al-Maarrí sírjához is elvitt volna, ha nem lett volna a neki otthont adó kultúrház zárva. Secko jedno, akárhogy is írják.

Ennyit hát a szíriai hétvégékről – már csak egyszer jelentkezem, hogy megírjam, milyen viszontagságok árán jutottam el a világ végére, és hogy vonatoztam végig az elképzelhető leghosszabb távot az országon belül, illetve pár szót szóljak az egészet beárnyékoló vizsgamizériáról. Aztán jövő héten jó atyámat fogadom, és vele térek haza Magyarországra – épp időben, hogy bekerülhessek az EU-parlamenti választások szavazatszámláló bizottságába ;).

Félelem és rettegés Halabijjában

35 kép Halabijjáról és Rakkáról

„Mit keresünk mi itt? Miért szálltunk le egyáltalán?” Hangzott el a kérdés másnap, miután a szerviz tovarobogott a kihalt úton a homályba, Rakka felé. Mindkét kérdés teljesen logikus volt, hiszen jól láttuk, hogy nem látni – emlékszünk még az aszad-tavi kirándulásra? Meg aztán ez a Tibne nevű falu olyan kihalt volt, hogy a mellette futó Dejr ez-Zaur és Rakka közti autópályán sem nagyon láttunk autókat. Ellenben kutyákat igen. Többet is, mint embert… Mindjárt kiszállás után az út túloldala felől egy kuvasz méretű állat indult el felénk meglehetősen barátságtalan ugatással, úgyhogy beljebb húzódtunk a lehajtótól. Itt aztán néhány ványadt beduint, egy rakat birkát és nagyjából ugyanannyi kutyát láttunk. És nem ám pórázon sétáltatva meg ház elé kikötve… a házak és nyájak között hevernek és járkálnak kedvükre, olykor még a helyiekhez is oda-odakapva, amit a rutinos arabok kőhajigálással hárítanak el. Tehát miért is szálltunk le itt? Látni nem látunk, a kutyák miatt mozdulni sem merünk, autó sehol… Aztán mégis minden a legjobbra fordult.

Az Eufrátesz szír szakaszának középső részén van egy szűkület, ahol kisebb hegyek közé fut a folyó. Ide a szíriai határ kiépítésébe nagy pénzeket ölő bizánci császár, I. Justinianus (527-565) egy páros erődöt épített: a jobb partra a nagy és erős Birthát, a túlpartra kicsit lejjebb meg kiegészítésképpen egy kisebbet. Birthát ma Halabijja, a párját Zalabijja (népiesen mindkettő -je) néven ismerik. (A két erősséget eredetileg a palmyraiak húzták fel fénykorukban 270 körül, és később a rómaiak újítgatták, de ma gyakorlatilag csak Justinianus munkája látható.) Az erődpár közül Halabijja maradt meg jobb állapotban, az eredetileg is gyengébb Zalabijját részben a folyó mosta el, részben a mellette futó vasút építésekor termelték ki nem is olyan régen… Namármost, Halabijja nagyjából egy tízessel beljebb fekszik a főúthoz képest, úgyhogy Tibnénél kell leszállni, és valahogy onnan eljutni a romokhoz.

Először a közlekedési gondunk oldódott meg. Egy platós furgon már elment mellettünk, de mivel a raktér tele volt áruval, hárman nemigen tudtunk volna bepréselődni mellé. Tévedtünk. Már-már fontolgattuk, hogy visszaosonunk a főúthoz, reménykedve, hogy most épp nem jár arra valami vérengző állat, és a ködben fogunk valami szervizt. De a pasas visszatolatott, és ragaszkodott hozzá, hogy igenis szálljunk be. Sikerült… Én az anyósülésre, Gyöngyi az ölembe, Flóra pedig a vezető mellé ült – azaz a kedves sofőr középre került… El is vezetett minket Halabijjéig, de út közben az addigi homokköd olyan sűrűvé vált, hogy nagyjából két méterre láttunk előre. Alig tűnt fel, hogy beértünk az erődbe, ahol egy szír iskoláscsoporttal rejtőztünk el a felerősödő szél és a homok elől az egyik toronyban. A sofőr megvárt, de valamilyen oknál fogva kezünkbe nyomta a csomagjainkat, aminek az a különös következménye lett, hogy a terepet én egy laptoptáskát szorongatva jártam be, Flórán meg hatalmas túrahátizsákja segítette a jobb egyensúlyozást. De, mint mondtam, nagy mázlink volt. A szél némi esőt is hozott, és ez a kettő öt percen belül kitisztította a levegőt. Kiderülni éppen nem derült ki az ég, mivel komor szürke fellegek borították, de most már legalább láttunk, és az arcunkba sem kaptunk több port.

Halabijjét illetően a falai meg a fekvése érdekes. Alaprajza háromszögű, ahol az egyik oldal a falakkal megerősített Eufrátesz, a másik kettő pedig egy-egy felfelé futó, erős és nagy tornyokkal tagolt, meglepően jó állapotú fal. Ez utóbbiak egy kisebb hegycsúcson találkoznak, illetve futnak bele a nem túl nagy citadellába. A hegyet kívülről meredek oldalai védik, amelyek egy-egy völgy falai egyben. Az erőd két kapuja a folyó közelében kapott helyet a két oldalfalon. Az udvar meglehetősen kopár, a hegyoldalban pedig kavicsos-törmelékes – a védműveken belül két bazilika meg egy agora nem túl látványos és csak kevéssé ép romjai láthatóak, fent, a citadella mellett pedig a parancsnoki rezidencia impozáns, boltíves épülete áll. Masszív látvány, az egyszer biztos – kár, hogy feladatát emberek híján nemigen tudta betölteni. Halabijjétől párszáz méterre feljebb van egy viszonylag új építésű pontonhíd, ami jól látszik a romos citadella felől, de Zalabijjét nem sikerült kivennünk – ami talán nem is nagy baj, az alapján, amit tudni lehet róla.

Rakka, homok nélkül

A sofőrünk ezután visszavitt a rakkai úthoz, ahol mindannyiunk meglepetésére anélkül távozott, hogy pénzt kért volna tőlünk. Furcsa figura volt, annyi szent – idlibi rendszámú furgonjával szemmel láthatóan nemigen tartott sehova, mert még akkor is a környékünkön kavart, amikor elindultunk Tibnéből. Viszont beszélni nemigen próbált velünk, de még a lányoknak sem udvarolt… A sikerszéria viszont folytatódott. Flóra fellépésének hála elértük, hogy egy Halabijjából érkező és láttunkra lassító francia házaspár felvegyen minket, és így Rakkáig ingyen, autózva juthattunk el. Az Eufrátesz és a Balíh összefolyásánál épült várost ezúttal láttuk is, mivel a sűrűn gomolygó felhők valahogy kikerülték – végig láttuk őket távolabb, de a város felett végig ragyogóan sütött a nap.

A további terv úgy szólt, hogy elmegyünk az ötven kilométerre délnyugat felé fekvő sivatagi  romvárosba, Ruszáfa-Szergiopoliszba, aztán visszajövünk aludni, és másnap továbbállunk hazafelé. A terv másképp alakult. Rakkában ezúttal körülnéztünk egy kicsit, megszemlélve a 8-9. századi arab városfal maradékait és a Bagdadi kaput, illetve Núr ad-Dín nagymecsetjét is (12. század), amiből ma már csak egy impozáns méretű árkádsor meg a minaret áll. (A keresztesek ellen harcoló, Szíriát és Észak-Irakot egyesítő Núr ad-Dín egyébként gyakorlatilag minden nagyobb városban épített valamit: falat, erődöt, mecsetet, kórházat, fürdőt, karavánszerájt…) Ezután megebédeltünk egy nem túl puccos gyorsétkezdében, ahol meglepően sok körítést adtak a rendelt ételhez (és lebent szolgáltak fel inni. Hmmm…), majd kibattyogtunk a szervizállomásra, és megtárgyaltuk egy szervizessel, hogy levisz minket Ruszáfába (Reszáfe, ha népiesen akarjuk mondani). Le is vitt nem túl drágán, de ott mondta, hogy nem vár ránk, fogjunk majd az úton valami kocsit. Így hát délután nekivágtunk Szergiopolisznak.

Csodák a sivatagban - Szergiopolisz/Ruszáfa

50 kép, de olyan szép...

A város neve már jóval a Krisztus előtti időkből ismert, de ezekből az időkből nem látható semmi. Palmyrában is erődöt építő Diocletianus telepített először katonaságot Resaphába, és még az ő idején szenvedett itt vértanúságot keresztény hitéért Szent Sergius (305). A hely rövidesen zarándokközponttá vált, és az 5-6. század fordulóján, a bizánci időkben hivatalosan is Szergiopolisszá nevezték át, kibővítették és falakkal vették körül. A Halabijjáért is felelős Justinianus Szergiopoliszt is kezelésbe vette, falait és tornyait pedig jelentősen megerősítve hatalmas erődítménnyé változtatta az addig inkább vallási központnak számító várost. A perzsák sokáig nem is bírtak vele, aztán egész Szíriához hasonlóan arab kézbe került. Az Omajjád Hisám kalifa (724-743) felújításokat hajtott végre és palotát emelt magának, de a dinasztia 750-es megbuktatásakor lakhelyét és sírját is elpusztították. A város ettől még tovább létezett egészen a 13. századig, amikor a mai Irakot és Szíriát pusztító mongolok elől lakosságát Hamába telepítették, messze nyugatra.

Ruszáfa szerintem az egyik legszebb és legérdekesebb hely Szíriában. Már a főkapuja is elmondhatatlanul gyönyörű; finom boltíves-oszlopos díszítésével engem teljesen megigézett. És aztán belül… három nagyobb épület romjai láthatóak odabent, természetesen mind templom. (Ezek a bizánciak, ugye.) Emellett három hangárnyi méretű, földalatti ciszternát is feltártak a homokkal lepett udvaron, emellett néhány másik, kisebb és kevésbé látványos rom (például egy szeráj maradványai) hevernek a nagy udvaron. Az egészet helyenként romos, de azért így is masszívnak és erősnek tűnő falak veszik körül. Ruszáfában sétálgatni, főleg, ha más nincs ott, már-már szürreális érzés: a hullámzó, dimbes-dombos homokfelszín miatt az egész olyan, mintha az ember a Holdon sétálna, egyes épületrészek pedig egyenesen úgy festenek, mintha belesüllyedtek volna a vastag takaróba. Mindehhez a hatalmas főtemplom aládúcolva is lélegzetelállító árkádjai, illetve az építkezésekhez felhasznált kristályos kőzet megfoghatatlan csillogása társul. Fantasztikus, mindenkinek ajánlom, akit errefelé vetne a sors…

A várost keresztül-kasul be- és körbejárva végül kimentünk az útra, ahol a változatosság kedvéért nem jött semmi. (Nem csodálom, a turisták ide csoportban járnak, az araboknak meg semmi dolga itt a pár házból álló falvak vidékén.) Szergiopolisz egyébként egy útelágazás mellett áll: észak felé a rakkai út, délre Palmyra, nyugaton pedig Homsz és Hamá a végpont. Mi előzőleg már kigondoltuk, hogy talán Palmyra felé lehetne menni, mert akkor a másnapi hazaút rövidebb lenne, eső nélkül is körül tudnánk nézni, és amúgy is tudunk olcsó szállást. De hát semmilyen autó nem jött, illetve ami igen, az sehova sem akart elvinni minket, pedig már beletörődtünk, hogy adott esetben Rakkába is visszamennénk… Aztán jött a fordulat. (Mondom én, hogy minden a legjobban alakult…)

Váratlan befejezés

Egy autó megállt mellettünk, benne két férfi – Haszan és anyai nagybátyja, Abú Dzsumua, azaz Péntek Apja. Felajánlották, hogy ha Hamá felé mennénk, elvisznek. Mi nem sokat gondolkodtunk: Hamá úgyis felajánlották, miért ne… a kétszázötven kilométernél is hosszabb út kellemes csevegésbe és vacsorameghívásba torkollt, mindezt teljesen ingyen. Haszan, a tűzoltó az egész családjához - és úgy általában a hamáiakhoz - hasonlóan hitbuzgó muszlim, még az utat is megszakították egy esti imára, aztán vacsora után otthon is nekifeküdt néhány leborulásnak. Mi meg alig tértünk magunkhoz, hogy Hamába érkeztünk… Én különben jobban jártam, mint a lányok, akiket evés után átkísértek a női részlegbe, és elmondásuk szerint a családfő tizenegy gyermekének jelentős része, meg számos nőrokon és ismerős vette őket kezelésbe nyelvileg és idegileg. Én bezzeg maradtam a vendégszobában, és komoly, értelmes, férfiaknak való témákról beszélgettünk, mint politika, vallás, házasság. A végére már alig tudtam megszólalni, olyan sok szó esett arabul az autóút alatt és után. Aztán tízkor diszkréten megemlítettem, hogy ideje mennünk, erre a gyerekek riasztották a lányokat, és elindultunk. A kedves házigazdáink még a városközpontba is bevittek, ahol könnyedén találtunk olcsó szállást, és azóta is többször érdeklődtek telefonon a hogy- és hollétünk felől.

Ez a kirándulás minden élményével együtt (sártenger, eső, homokvihar, kutyafalkák, stoppolás, ingyen fuvar, lenyűgöző és kevésbé lenyűgöző emlékhelyek, éttermi és családi vacsorák) messze a „leg” volt itt Szíriában. És aztán a hamái befejezés – amiről legközelebb írok a legutóbbi, földrajzilag kapcsolódó kirándulással együtt, amit Ebla és a holt városok vidékén tettünk – méltóképpen koronázta meg a négynapos túrát. Ja, és három hét múlva otthon vagyok.

Húsvét vasárnap (bevezető helyett)

A húsvét vasárnapot Edináéknál töltöttük Flóra és Josephine társaságában. Edina nyíregyházi, és körülbelül 15 éve házasodott össze agrármérnök férjével, Ahmaddal, akivel négy gyermekük van. Damaszkusz egyik elővárosában, Harasztában élnek, ami egyben a Damaszkusz vidéke (Ríf Dimask) kormányzóság központja. Edinát az intézetből ismerjük, ebben a félévben kezdett ő is tanulni, és talált először Zsófiékra, aztán ránk. Josephine-t, bár szintén intézeti, csak ő ismerte eddig: az illető félausztrál-félmagyar, aki önerőből tanult meg magyarul pár hónap magyarországi tartózkodással. Meglepően jól beszél, különösen a kiejtése nem vall arra, hogy nyugati. Az ebédet illetően csak szuperlatívuszokban lehet nyilatkozni: hatalmas mennyiség, remek – arab – ízek, kellemes társaság… Egész estig maradtunk az előételtől a desszertekig és gyümölcsökig minden fogást végigzongorázva, miközben jót beszélgettünk vendéglátóinkkal. Egyszóval remekül telt a húsvét, bár nem a szokott módon.

Gyöngyi és Rita másnap befutott Jordániából, ahol nagyon jól érezték magukat, és sokkal kevesebbet költöttek, mint arra számítottunk – bár mindenkitől mást tudtunk, kiderült, hogy itt is vannak szervizbuszok, amik ha szír viszonylatban drágák is, azért még a megfizethető kategóriába esnek. Sebaj, mint mondtam, nem félek attól, hogy ne tudnék valamikor is odautazni, és az én hétvégémre sem lehetett panasz. Sőt.

No, de tovább iramodva az események folyásának nyomán: Az amúgy is csonka hetet három napossá rövidítve csütörtök reggel ismét igénybe vettük a Kadmúsz voláncég szolgálatait. Vasárnap megint szünet volt az ortodox húsvét miatt, és aznap este értünk haza. A terv az Eufrátesz volt: előbb Dejr ez-Zaur, ahonnan Márit és Dura Európoszt néznénk meg, majd észak felé Halabijján át Rakkába utaznánk, ahonnan megnéznénk Ruszáfát/Szergiopoliszt és esetleg megint az Aszad-tavat, reménykedve a jó időben. Végül Rakkából tértünk volna haza Az út végeredményben Szergiopoliszig teljesült, de utána váratlan fordulatot vett, és úgy kétszáz kilométerrel nyugatabbról keveredtünk haza… Nem nehézségek és kalandok nélkül, de az út mindenképp nagyon jól sikerült, talán az eddigi legszórakoztatóbb menet volt… Ezért három adagban kerül fel.

Dejr ez-Zaur

Képek e csodás városról

Első körben Damaszkuszból Dejr ez-Zaurig utaztunk. Hat és fél óra a sivatagon át félórás palmyrai pihenővel, az út jelentős részén homokviharral… Unalmas és fárasztó, ráadásul csak késő délután értünk a városba. Dejr ez-Zaur kormányzósági központ, amúgy nagyjából húsz éve nagyváros, amikor rájöttek, hogy a környéken van olaj. Ebből fakadóan a városban semmilyen történeti emlék nincs, viszont a legrandább arab szocreál stílus uralkodik. Ehhez társul a sivatagi közeg, ami porosít – ezúttal pedig esőzések voltak, úgyhogy Dejr ez-Zaur egy nagy sártenger volt, amin hellyel-közzel szabadtéri piac és rengeteg szemét terpeszkedett birkafejekkel és belsőségekkel… Ha szabad ezzel a képzavarral élni, Dejr ez-Zaur és a hozzá tartozó kormányzóság Szíria Balkánja. A lakosság tiszta muszlim, és erősen beduin stílusú: koszosak, rengetegen vannak Arafat-kendőben meg hálóingben, nőt pedig tkp. nem látni kendő nélkül. Persze nyilván más a helyzet, ha a fiatalok is a városban vannak, mivel Dejr ez-Zaurban működik az ún. Eufrátesz Egyetem, ahol többek között mezőgazdaságot meg petrolkémiát lehet tanulni – de hát csütörtök este a hosszú hétvégén nem sok egyetemistával lehetett találkozni…

Megérkezve a buszállomáson beírtak minket a nagykönyvbe. Kelet-Szíriában ez a módi: a külföldit regisztrálják a rendőrök, ki tudja, miért. Aztán átgyalogoltunk a városon, amit rendkívül szépségesnek és bájosnak találtunk, és szállodát kerestünk. A Lonely Planet angolszász írói nemigen törekedtek alapos felderítésre a Palmyra-Aleppó vonaltól keletre… a három általuk említett szállóból egy olyan akadt, ami a mi pénztárcánkkal köszönőviszonyban volt, de mi könnyedén találtunk többet is. Meg kell mondanom, hogy ilyen lehangoló, sötét és redvás szállókat ritkán látni. (Hogy úgy mondjam, illenek a városhoz.) Különösen igaz ez a LP által backpackereknek ajánlott Arab Liga Szállóra, ahonnan a lányok anélkül fordultak ki, hogy megvárták volna a személyzetet. Végül egy erős zavarban levő, nagyorrú recepcióssal felszerelt, de a város főteréhez közel eső szállodában, a Nagy Arab Hotelben szálltunk meg (al-Funduk al-Arabi l-Kabír). Háromágyas, saját csappal és főutcára néző erkéllyel rendelkező szobánkért egy éjszakára 250 lírát fizettünk, amiért a közös használatú zuhanyzót, angolvécét és konyhát is használhattuk.

Szállásfoglalás után kisétáltunk az Eufráteszhez, ami átfolyik a városon. A közeli Március 8. térről, amit az előző elnök lovas szobra díszít, már látszik egy híd, de az csak egy folyóból leágazó csatorna felett ível át. Az úton továbbmenve lehet eljutni a város egyetlen értékelhető részéhez, a kecses függőhídhoz. A gyalogosoknak fenntartott, négy pilléren nyugvó híd az ifjúság kedvelt korzózó helye, és nagyon mutatós – főleg, hogy az Eufrátesz környékén jázminillat terjeng. Hogy honnan ered, az rejtély, mert a folyó partjain és szigetein legfeljebb nádas és bokrok látszanak, de virágok nem. Amúgy meg végre láttuk az Eufráteszt. Széles, meglepően tiszta, és nyugodtan hömpölyög Törökországból Irak felé…

Este egy újabb, vörös hajú portással szembesültünk, aki az orrmérete és –alakja alapján az előző fia lehetett, és elvette az útleveleinket fénymásolásra. Legalább olyan zavarban volt, mint az apja, de azért este bekopogott, hogy tanítsak neki néhány magyar kifejezést. Így aztán megismertettem a különféle napszakoknak megfelelő köszönésekkel és a számokkal egytől tízig. Aztán fáradtan ledőltünk aludni, másnapra korai kelést tervezve…

Mári

 A homok csodái

Másnap korán keltünk, kibattyogtunk a szervizállomásra, ahol gondosan regisztráltak minket, majd felkaptunk egy Abú Kamálba – illetve Albúkamálba, legalábbis a kiírások alapján – induló szervizbe. A fent említett város az Eufrátesz partján, az iraki határon áll – néhány kilométerrel előtte fekszik Tell Haríri, azaz az ókori Mári.

Történész vagy? Régész? Netán assziriológus? Érdekel a bronzkor? Szereted Hammurapit? Hallottál már Zimrí-Limről? Ha mindegyikre nem a válaszod, felejtsd el Mári meglátogatását. Csak nyűg, pénz és sok idő. (Dejrtől több mint száz kilométer.) A rengeteg agyagtáblájáról és impozáns méreteiről ismert ókori település ugyanis a legkevésbé sem szép, de látványra még érdekesnek is alig nevezném. Amolyan jóféle mezopotámiai városként – még ha nem is a Folyóközben van – agyagból és zsúptéglákból épült, és az 1933 óta folyamatosan feltárt terület nagy részét eső veri, szél fújja, nap égeti – egyedül a palota egy kisebb részét fedték be. Ennek megfelelően Mári ma egy homokdomb, amit helyenként kisebb-nagyobb lyukak, gödrök tagolnak. A hatalmas királyi palotából a lefedett részt leszámítva igazából semmi sem megkülönböztethető, a leletanyagból pedig szokás szerint még mutatóba sincs semmi a terepen… A várost illetően azt érdemes tudni, hogy Kr. e. 2900 körül települt be, mezopotámiai birodalmak részeként működött, és végül Kr. e. 1759-ben hódította el peches királyától, Zimrí-Limtől a babiloni Hammurapi. Ennek köszönhető egyébként a rengeteg lelet: a módszeres rombolásnak és gyújtogatásnak hála számos tárgy és ékírásos tábla őrződött meg az utókornak.

A hely jelentőségét átérezve fogtunk egy szervizt, és visszafelé indulva nagyjából harminc kilométerrel északabbra leszálltunk a mai Szálihijje mellett.

Dura Európosz

Durai képtár (itt sok van)

Szálihijjét nyugaton Dura Európosz néven szokás ismerni. A Szíriát, Mezopotámiát és Iránt uraló makedón Szeleukidák idején jött létre, a Kr. e. 2. század közepétől kezdve épült ki nagy várossá egy Eufráteszt uraló fennsíkon, két vádi között. A századforduló táján a keleti Parthus Birodalom része lett, akiktől a rómaiak többször igyekeztek megszerezni, de csak 160 körül jártak sikerrel. Végül a parthusokat váltó Újperzsa Birodalom legnagyobb uralkodója, I. Sápúr 259-ben bevette és kiürítette a multikulturális és soknemzetiségű várost, ami nem is népesült újra. A tellt az 1920-as években angolok fedezték fel, de Márihoz hasonlóan szinte kezdettől fogva francia régészek dolgoznak rajta mind a mai napig.

Dura Európosz nevében a Dura a sémi eredetű erőd szóra utal, Európosz pedig a birodalomalapító I. Szeleukosz szülőfaluja volt. Már a neve is jól jelzi a kulturális keveredést, ami a városban volt jellemző: iráni, mezopotámiai, szír és hellenisztikus hatás éppúgy megtalálható volt itt, mint a zsidóság vagy kereszténység. A lelőhely hatalmas, de az agyagos építkezés miatt a romok nem túl látványosak – a kiválóan megmaradt városfal és a folyó feletti meredélyen álló citadella kivételével minden más épületből csak az alapok láthatóak. Ez azonban nem baj, ugyanis Durának a fekvése a legérdekesebb jellemzője… Keletről a meredek sziklafal és az Eufrátesz határolja, északról és délről pedig egy-egy hosszú és mély völgy (vádi). A völgyek szélén mentén a biztonság kedvéért építettek néhány tornyot, de igazándiból csak a negyedik, nyugati oldalon volt szükség komoly védművekre, ahol sík, kopár pusztában folytatódik a táj. Itt tehát egy számos torony által szabdalt fal húzódik. A romterületen zömmel templomokat találtak – köztük Zeusz, Baal, Mithrasz templomait, keresztény kápolnát és zsinagógát is –, de a citadellában és környékén a parancsnoki rezidenciák nyomai is megvannak, a római korból pedig fürdőkre utaló jelek kerültek elő. Egy római kori házat újjá is építettek, benne parányi, de igen igényes múzeum működik, ahol térképek, rajzok és freskóutánzatok segítik eligazodni a látogatót. Durában ugyanis rengeteg freskót találtak, amik jelenleg Damaszkuszban láthatóak a múzeumban. A legnagyobb szenzáció a 240-es évekre datált zsinagóga volt, ugyanis freskói különféle bibliai jeleneteket ábrázolnak, köztük embereket és állatokat is…

Máriban még meglehetősen felhős volt az ég, de Durában kitisztult az ég, és remek időnk volt körülnézni benne és körülötte, gyönyörködve az Eufrátesz két partján húzódó üde, zöld sávokban. (Érdemes műholdképen is megnézni, látványos a zöld szalag a homokban.) A várost még nem teljesen jártuk körbe, amikor északon megláttuk a vészesen közeledő porfelhőt. Rövidesen beállt az ismerős homály, de ezúttal nem csak megfoghatatlanul lebegett felettünk, hanem erős széllel párosult. Ennek megvolt az az előnye, hogy nem állandósult a homok, így elég sokat láthattunk a hátralevő részekből is, illetve élménynek is sokkal érdekesebb volt. Ahogy az is, hogy nem azonnal jött szerviz, és csak ültünk a nyílegyenes úton, a puszta közepén, a hol sűrűsödő, hol felszakadozó porfellegben…

Délutánra még a Durától ötven kilométerre északra eső, középkori rahbai vár volt betervezve, de mire mellé értünk, nagy és sűrű cseppekben zuhogni kezdett az eső. Nem nagy kár, kicsi és nem túl látványos erősségről van szó, csak szépen illett volna a korai ókor – késői ókor tengely folytatásába egy középkori elem is. Dejrben viszont már nem esett, így elmentünk egy étterembe, és kellemes vacsora után tértünk nyugovóra.

Most rövidebbre fogom, részint a látnivalók kevesebb volta miatt, részint mert a tájról nem tudok többet és jobbat és szebben... Képek majd utólag lesznek insallah.

Másnap, bár korán felkeltem, nem tudtam magam rászánni a gyors indulásra, csak miután Balázsékkal elköltöttem a reggelit. Ezután megvettem az esti jegyet hazafelé, kiszervizeztem a buszpályaudvarra, és beültem egy Maszjáf feliratú mikrobuszba. Maszjáf jóval északkeletebbre, az Alavita-hegység keleti lejtőin fekszik, már a Hamái kormányzóság területén. Vagy hetven kilométernyi, másfél órán át tartó varázslatos kisbuszozás várt rám a már említett gyönyörű hegyi utakon… Ezen a napon még az előzőinél is szebb volt a tájkép, mivel itt meredekebb és magasabb hegyek között vágtatott a kisbusz, és ennek megfelelően nagyobb volt az érintetlen erdőfoltok aránya a teraszos olajfaültetvényekhez képest. Végül az út odahagyta a magas hegyeket, és egy lankás hegyoldalban épült városkába vitt. Maszjáf érdekessége a keresztes kori vára, amit ókori romok felhasználásával a keresztesek alapoztak meg, majd az orgyilkosságaikról ismert aszaszinok használtak története nagy részében.

Maszjáf régen egy római légió táborhelye volt, de ókori emlékei a várba beépített köveken és oszlopfőkön kívül igazándiból nincsenek. Fekvése nagyon megnyerő, főleg nyugat felől nézve: a vár egy kiugró teraszra épült, és közte meg a hegycsúcs között kapaszkodik felfelé a település régi része – ma már persze a vár alatt és mellett is számos ház áll. Eleinte azt hittem, hogy a vár a település fölé magasodik, ezért arrafelé indultam… de aztán gyanús volt, hogy nem látni semerre, így egy helyitől kértem útbaigazítást. Így átvágtam a nyüzsgő kisvárosi piacon, ahonnan már tényleg lehetett látni a tornyokat. Először körbesétáltam az erősség falai alatt, ahol amolyan kilátószerűséget hoztak létre, majd behatoltam, és előbb az alsóvárat, majd az öregtornyot hódítottam meg. Maszjáf vára meglehetősen jó állapotban maradt meg – az iszmáiliták mai vezetője, Aga Kán alapítványa pénzeli a felújítási munkálatokat – , még kis parkot is csináltak a bejárata elé. Méretei pedig a tadmuri kis erődhöz hasonlíthatóak, szabálytalan alaprajzú, számos torony és bástya tagolja a falait, és itt is meglepően sok boltíves terem húzódik meg a falakban. Szép önmagában, még szebb a táj miatt, de semmi nagyon extra.

A várból elindulva még nézelődtem kicsit a piacon – ebédeltem is, és meglepetésemre ajándékba kaptam a falafelt… aztán elmentem a városi buszállomásig. Illetve eltaxiztam, mert nem tudtam, hol van. Közel volt, de hát istenem, nem nagy veszteség… itt felszálltam egy Kadmúszba tartó szervizre. Kadmúsz volt az aszaszinok központi vára, Maszjáf és Bánjász kikötője között nagyjából félúton, de a 19. században lebontották, és a védművek helyén ma házak állnak. Nem is ezért mentem oda, hanem mert Bánjászba tartottam, és ott kellett átszállni – ismét egy óra hegyi szervizezés, völgyek, erdők, olajfák… Bánjász Markab alatt van, és úgy beszéltük meg Balázsékkal, hogy ha van időm, fellátogatok hozzájuk. Volt, így a bánjászi rendezett kis tengerpart megszemlélése után felkaptam egy kisbuszra, ami a hatalmas fekete vár alatt tett le. Rég láttam már, és így, a tavaszi virágzás és zöld frissesség közepette még lenyűgözőbb volt. Hát még belül, ahol az ősszel kopár, poros udvarok és ásatási szelvények immár rikító sárga virágtengernek adtak otthont… A délután hátralevő részét Balázsékkal töltöttem, akik egész nap leletet mostak és fényképeztek – egy kis pepecselős tisztítással én is besegítettem nekik, amúgy csepp a tengerben módjára… Aztán ismét szerviz, ismét Bánjász, ismét szerviz, ismét Tartúsz. Este még egy közös vacsorát költöttünk el, aztán Flórával felszálltunk a damaszkuszi buszra. Ritka kényelmetlen utazás volt, annak ellenére hogy legelöl ültem, és még csak filmet sem tettek be a kései indulásra való tekintettel. Aludni sajnos nem tudtam, így a hosszú utat végighánykolódva érkeztünk már egy körül Damaszkuszba.

Ezt a hosszú hétvégét a csütörtökkel megtoldva holnap elindulunk Dejr ez-Zaurba és bejárjuk az Eufráteszt - remélem, a levegőben ezúttal semmi olyan nem lesz, ami zavarna minket...

Elöljáróban: nem sértődöm meg, ha kommenteznek az olvasók. (Ha nem, akkor sem, de rosszul esik.)

Petra, Holt-tenger, Vádi r-Rúm – helyett

Az amúgy látatlanba tervezett jordániai utazás időpontját szerda délutánra tűztük ki, de a hét elején újabb jelentkező akadt az útra: Rita. Ő olyan lelkes volt, hogy kedden még útikönyvet is szerzett egy intézeti ismerősétől, ami tulajdonképpen örömteli dolog, hiszen végre tudtuk, merre-meddig… a könyv birtokosa ráadásul olyan gondos volt, hogy négynapos novemberi kirándulásának költségeit felvéste a könyv hátuljába. Kedd délután tehát összeültünk egy végső megbeszélésre, és akkor végignéztem az árakat… ekkor dőlt el, nagyjából öt perc leforgása alatt, hogy „naéneztazértnem”. A leányzó novemberben (szezon után, ugye) egy négynapos utazásra szír vízum nélkül és egy nap ingyen szállással nagyjából nyolcvan-kilencvenezer forintnak megfelelő összeget költött.

Tekintve, hogy itt Szíriában egy hónapban kevesebbet költök, és hogy a félévi ösztöndíj 150000 forint, ezt nem akartam vállalni. Jordániában eleve több időt terveztem tölteni, és több mindent terveztem megnézni. Arabista vagyok és fiatal, úgyhogy elég valószínűtlennek érzem, hogy ne utazzak el valamikor Jordániába – mondjuk kizárólag Jordániába egy-két hétre. Például nyaralni, előre kinézve a szállásokat, a közlekedést… Szíriának így is épp elég olyan látnivalója van, amit még nem sikerült megnézni, és ha nem is törekszünk teljességre, azért érdemes jól körülnézni. Elgondolásomat Flóra is rövid úton – győzködés nélkül – magáévá tette, így Rita és Gyöngyi „ha már úgyis itt vagyunk” alapon maradt az utazók táborában. Nem szerdán indultak, hanem csütörtökön, de sikerült szerezniük maguk mellé külföldi útitársat, úgyhogy semmilyen szempontból sem szenvedtek kárt.

Előttünk állt hát egy hosszú hétvége. Mivel a régészek ismét itt vannak, és már kedvesen felinvitáltak magukhoz a várba társaságnak – bár ezúttal engem adminisztratív okokból nem csapattagként –, úgy döntöttünk, hogy elmegyünk Tartúszba csütörtök este, aztán szombat éjjel hazajövünk, hogy vasárnap – a római katolikus húsvét alkalmából, aminek kapcsán utólag is kellemes ünnepeket mindenkinek – eleget tegyünk egy ebédmeghívásnak.

Szerda délután még elugrottam Gyöngyihez egy vízipipa-partira, aztán hazamentem. Vagy a pipa, vagy a napsütés, vagy mindkettő, de alighogy hazaértem, majd’ összerogytam. Nagyjából öt órán át, héttől éjfélig agonizáltam az ágyamon fekve (súlyos hányinger hányás nélkül, a hidegrázásból ítélve magas láz), aztán egy nehéz és kimerítő éjszaka után kicsit gyengén, te teljesen egészségesen ébredtem. Mivel gyomorbajra gyanakodtam, pénteken egész nap csak kekszet meg teát vittem be a szervezetembe, de semmi egyéb tünet nem jelentkezett – úgy tűnik, ezúttal sem az emésztésem a ludas, hanem sikerült egy enyhe napszúrást beszereznem… a szíriai betegséglistára tehát a három megfázás mellé immár egy ilyet is felvéshetünk. Annyira jól voltam, hogy aznap délután minden további nélkül vállalkoztam a tartúszi utazásra. Rendes busz nem volt, a hosszú hétvégére való tekintettel minden társaságnál elkeltek a jegyek, de szerencsére a hophopállomáson felfértünk egy járatra. (Ismét riszpekt Flórának az ötletért.) A hophopokról már írtam – szűkösen, de olcsóbban és gyorsabban telt az út, mintha rendes buszon mentünk volna.

Irány a hegyvidék – Hoszn Szulajmán

Képek a Hoszn Szulajmánhoz és Száfítához

Másnap a háromfős misszió Flórával kiegészülve felment Marqabba – bár állítólag adminisztratív ügyek miatt csak alig pár órára –, én meg már kora reggel nekivágtam az Alavita-hegység déli vonulatainak. Azt már most leszögezem, hogy ezen és a következő napon az élményanyag jelentős részét a táj szolgáltatta. A hegyeken erdőfoltok és teraszosan művelt olajfaültetvények váltják egymást, mindenhol sárga, lila és piros vadvirágok illatoznak, a szerpentin bájos kis falvak és lélegzetelállító völgyek közt kanyarog… mi több, reggel, amíg nem volt annyira párás az idő, Száfítából dél felé, a Homszi-átjáró túloldalán még a libanoni hegyek hófödte csúcsai is látszottak. Fantasztikus. Ez a vidék még a Szaladin-citadella környékénél is jobban tetszett, persze nyilván a tavaszi színek és illatok miatt is. De ami a történelmi látnivalót illeti, az sem semmi…

Szervizbusszal mentem Száfítáig, ahol rögtön átszálltam egy Hoszn Szulajmános járatra. Ez a romoknál tett le. A Hoszn Szulajmán („Szulejmán erődje”) nevű falu határában két rom áll egymás mellett. Az egyikről tudjuk, hogy hajdanában föníciai alapítású szentély volt, Baal itteni megfelelőjét imádták benne, akit a római időkben – mint mindenhol – Jupiterrel azonosítottak. A másikat dajrnak, azaz kolostornak nevezik, mert az is volt a helyén valamikor, de csekélyke romjaiból nem állapítható meg pontosan, hogy eredetileg mi is volt az – egy biztos, még a kereszténység előtti időkből származik.

Én voltam az első vendég, a hely felügyelője pedig persze azonnal lecsapott rám. Elmondta szépen a helyről mindazt, amit a könyvből már tudtam, és meghívott egy teára, aztán körbevezetett a szentélyben. (Belépő nincs, de szolgálataiért utólag baksist kért. Kapott egy százast a nyelvgyakorlásért, meg amiért felszedette a szemetet az osztálykirándulókkal.) A templom paramétereit illetően elmondható, hogy a palmyrai Baal-templomra emlékeztet az alaprajza, amennyiben egy nagy, körbefalazott udvar közepén áll a kiemelkedő templomépület (cella). Persze ez a templom jóval kisebb (kb. 135x85 méteres a kerülete) és kevésbé díszes, de az elhelyezkedése sokkal festőibb. A cella főhomlokzata észak felé néz, szembe a díszes, három ívből álló főbejárattal. A három másik falon is van egy-egy jóval kisebb kapu, szép szimmetrikusan felosztva a falsíkokat. A nyugati és keleti kapu belsejében a plafonon erősen kopott domborművek vannak, amelyek egy-egy sast és embereket ábrázolnak, emellett emberi arcok és oroszlánfejek fordulnak elő néhány felirat társaságában. A templomépület maga meglehetősen kicsi, és az alapja meg a falai még nagyjában-egészében állnak – a szentély belseje és előtere viszont az épület saját törmelékével van tele. Ami külön lenyűgöző, az a külső falak építészete: ahogy például Arvádon, itt is gigantikus köveket használtak a fal elkészítéséhez. Ezek az akár 2,5x10 méteres kavicsok mind falként állva, mind a dús tavaszi fű és virágok közé dőlve kivívták a csodálatomat – mellettük kicsinek éreztem magam… Egyébként részben a templomudvaron, részben alatta átfolyik egy forrás, amit az ókorban egy istennő, Astarté kultuszához kapcsoltak.

A templomot és a másik romot – amit a helyi erő Bacchus boristen templomának nevezett – csak egy út választja el egymástól. Ez a másik rom jóval kevésbé látványos, egy hosszabb homlokzati fal maradt meg belőle és néhány kisebb hátsó falrész; a homlokzat egy kisebb templombejárathoz csatlakozik. A természet persze már ezt a területet is meghódította magának: ez a rom egy rikító sárga vadvirágmezőnek ad otthont.

Épp miután bejártam a látnivalókat, megérkezett négybusznyi osztálykiránduló. Az effélékről már joggal vannak rossz tapasztalataim – hangzavar, szemét, külföldibámulás –, és ők csak mindegyiket megerősítették. Már indulásra készen álltam, ám szerviz nem jött… vagy két órán át várakoztam, újra megnézve minden kimaradt sarkot és követ, üldögélve árnyékban és napon, rejtőzködve a diáksereg elől, olvasgatva frissen vett útikönyvemet, és minduntalan ki- kisétálva az útra, ahonnan a szerviz hozott. Semmi. Még az osztálykirándulók is előbb végeztek a piknikjükkel, mint hogy el tudtam volna indulni – távozóban visongva integettek nekem a busz ablakaiból… Végül egyetlenként beszálltam valakihez, aki háromszáz lírát óhajtott rajtam behajtani – összehasonlításként, a rendes tarifa 20 líra – azért, mert „most nincs szerviz”. Ez végeredményben igaznak tűnt, csakhogy akadt egy kis probléma. Az út során láttam ellenirányba jövő szervizt, ráadásul a fickó felszedett másokat is, akiktől a normál árat kérte. Ezek után Száfítában nem voltam hajlandó többet fizetni neki, mint mások – nehogy már azt higgye, hogy a külföldivel bármit lehet…

Száfíta

Száfíta egy hegyi városka az Alavita-hegység déli szélén, és szerintem joggal pályázhatna a „Szíria legszebb helyen fekvő városa” címre. Több dombra terjed, körülötte a már említett olajfarengetegek és az Alavita-hegység lankái, délre a Homszi-átjáró síksága látható. Főleg a várból. (Külön előnye, hogy a lakossága felerészt keresztény, felerészt meg alavita – ez egy olyan muszlim szekta, mint a drúzoké: semmi mecset, semmi müezzin, semmi szó szerinti értelmezés… Tanárnőm, a régészhallgató Lorna száfítai alavita.) Délutánra sajnos a láthatár párája már eltakarta a libanoni hegycsúcsokat, de így is nagyon szép volt a kilátás. Főleg a várból..

Száfíta tudniillik keresztes kori erőddel büszkélkedhet. A templomos lovagok várából igazándiból már csak a kétemeletes, masszív öregtorony (franciásan donjon) maradt meg, a körülötte húzódó falakból pedig csak mutatóba egy rövidke szakasz, a kapu körül. A hajdani várterületet, ahogy oly sok más régészeti emléket, már rég belakták a helyiek, és sok étterem is van a torony körül.

A donjont eleve úgy építették, hogy a földszinten templomot hoztak létre, a katonaság pedig az emeleti oszlopos-boltíves csarnokban lakott, ahonnan fel lehet jutni a lapos tetőteraszra. A földszinti terem mind a mai napig keresztény templomként működik. Az épület kívülről abszolút puritán és dísztelen, tulajdonképpen egy nagy kőkocka, amit nagyon kevés és kis ablak meg egyetlen bejárati ajtó tagol, hogy megnehezítse az esetleges támadók dolgát. A tömör külsőhöz meglepően kecses belső terek társulnak, különösen az emeleti terem tűnik váratlanul könnyednek. A lényeg persze a panoráma… tiszta időben (ami persze ritka, mivel a Homszi-átjáró nem csak az emberek, hanem a szél mozgását is megkönnyíti) nyugaton a templomos lovagok irányította tartúszi kikötőig (25 km), keleten pedig a johanniták egyik megaerődjéig, a Krak des Chevaliers-ig el lehet látni (20 km). A környéken egyébként még több kisebb vár maradékai láthatóak, amelyek mind a tartúszi kikötő és a Homszi-átjáró mélységi védelmét szolgálták. És ugye Markab sincs túl messze északnyugat felé…

Amrít

Amrít és Tartúsz

Száfítát megjárván visszautaztam Tartúszba, ahonnan a nyakamba vettem az utat – ha már egyszer a városi buszállomás Tartúsz déli szélén van… Amrít, az ókori Marathosz hét kilométerre esik Tartúsztól délre, a tengerparttól párszáz méterre. Ez a település Tartúszhoz hasonlóan az arvádi (aradoszi) hajósnépnek köszönheti létét: a közeli sziget lakói szárazföldi támaszpontként használták még Nagy Sándor koráig (Kr. e. 330 k.), de az ezt követő időszakban elvesztette jelentőségét Antaradosz (Antartúsz, alias Tartúsz) mellett.

Az amríti romterület látnivalói se nem nagyok, se nem számosak. A perzsa korban (a Kr. e. 6. század végén) építettek ide egy szobányi szentélyt a görög korban Héraklésszel azonosított Melqart istennek, mégpedig egy négyzet alaprajzú mesterséges tó közepére. A tó körül pillérsor futott végig. Az építményen egyébként a könyv szerint mezopotámiai, egyiptomi és perzsa stílusjegyek keveredése figyelhető meg, bár ez igazából még nekem sem mond sokat ;) – elég talán annyi, hogy jól mutat, a terep legszebb része. Nem túl nagy, ahogy a mellette levő tell (most birkák legelésztek rajta éppen) vagy a közeli stadionocska sem. Az egyéb maradványok – azaz néhány torony – jelenleg katonai övezetbe esik. Ezúttal is jó hatással volt a tájra a tavasz: Amrítot is sárga virágmezők vették körül, és itt a késő délutáni fülledtségben még jobban érvényesült az általuk kibocsátott illatfelhő.

Gyalog tértem haza a szállodába, végig-végig az amríti és tartúszi tengerparti úton. Strand igazából nincs sok, és főkén üdülők választják el az utat a tengertől – de mögöttük jól látszik Arvád kis szigete, amit tavaly már meglátogattam. A frissen felújított tartúszi „corniche”, azaz parti sétány a hétvégére való tekintettel hemzsegett a néptől: mintha az egész város hirtelen arra a vékony sávra összpontosult volna… Végül megnéztem a naplementét a kikötőből, aztán visszamentem a hotelbe. A stáb nemrégiben ért haza a nagypénteki miséről, ahol helyre fekete gyászszalagokat adtak nekik. Állítólag be se fértek a templomba, olyan nagy tömeg gyűlt elé…

Folytatása következik.

Megjött a tavasz. Nappal már elég a póló, esténként még elkél egy vékonyabb pulóver. A kollégiumban ezt a jelenséget nem vették észre, ezért még mindig fűtenek – esténként mintha szaunába érkezne az ember… ellenben újabban ritkán van meleg víz, vagy ha van is, csak langymeleg. Ez utóbbi még jól is esik, ha izzadtan hazaér az ember, de azért a hideg vízben nem kellemes zuhanyozni. A mindennapos körülményeket illetően elmondom, hogy a kollégiumi büfé bevált. Már többször ettem a napi menüből, és eddig mindig meg voltam elégedve az ízével és többnyire a mennyiségével is. Így legalább igazi arab ételeket is megismerek… például ettem már sákirát – a leben nevű natúr joghurtszerűségben megfőzött és benne tálalt hagyma- és csirkedarabok –, Dávúd basát („Dávid pasa”) – zöldségek és kis húsgombócok szaftban, rizzsel; ránézésre töltött paprika paprika nélkül – és mallúhiját. Ez utóbbi egy spenótra emlékeztető növény, amit egyben megfőznek, és úgy néz ki, mintha egy kupac hínárt enne az ember. De azért finom. Az egészségemet ezek az ételek sem tudták kikezdeni, úgyhogy hat szíriai hónap sem volt elég az emésztésem megbolygatására… hála az égnek. Kopp-kopp.

 Péntek

Eddig minden bejegyzésben azért húztam a szám, mert rossz volt az idő. Végre eljött az első hétvége, amikor sem felhő, sem eső, sem szél, de még homokvihar és szmog sem volt várható. Elhatároztuk, hogy meglátogatjuk a már többször említett kunajtirai romokat 50 kilométerre délnyugatra, az ENSZ által ellenőrzött övezetben, ami a zsidók által megszállt Golán (arabul Dzsaulán) és a Szíria megszállatlan területei között feszül. A látogatáshoz engedély kell a belügy egy külön hivatalától, amit aznapra vagy másnapra adnak ki. Úgy döntöttünk, hogy pénteken utaznánk oda, ezért csütörtökön a tanulás után mindhárman elmentünk az Abú Rummánára, mert úgy tudtuk, hogy ott van a vonatkozó hivatal. Nem ott volt, és okosan nem néztük meg előzőleg a Lonely Planetet, ami mindent leír az ügyintézésről. Így történt, hogy nagyjából egy órán át mászkáltunk fel-alá az Abú Rummána úton és a környékén, minden rendőrt és katonát és titkosszolgát megkérdezve. Senki sem tudott semmi biztosat, de szokott módon mindenhol minden arrajárót bevontak a tanácskozásba. Mire Flóra hazaért és megnézte a könyvet, már bezárt a minisztérium. Így esett meg, hogy nem utaztunk Kunajtirába, és a pénteket könyvtárazással töltöttem az első kirándulásra alkalmas hétvégénken.

Péntek délután összeültünk, és tervet dolgoztunk ki a továbbiakra nézvést, mivel május elejéig – apukám érkezéséig és Flóra elutazásáig – már csak négy hétvégénk van. Ebből kettő hosszú, mert jövő vasárnap katolikus, az azutánin pedig ortodox húsvétot ünneplünk. Végül úgy határoztunk, hogy most hétvégén – már csütörtökön, vagy akár szerdán indulva – lerohanjuk Jordániát, amit reményeink szerint egy hét alatt nagyjából végig tudunk nézni Akabától Petrán és Ammánon át Irbidig. Hétvégére hazaérünk és leugrunk Tartúszba két napra régészkedni, és az ortodox húsvétvasárnapra visszajövünk Damaszkuszba – állítólag ilyenkor még nagyobb a parti, mint karácsonykor. Ezt alátámasztani látszik, hogy már hetek óta cserkészzenekaroktól hangos az óváros… A kelet-szíriai túrát április utolsó hétvégéjén ejtenénk meg, némi bővítéssel, május legeleje pedig egyelőre függőben van. Én szívem szerint Hamá-Idlib közé mennék, ellátogatnék messze északkeletre is, illetve mindenképp szeretném megnézni Kunajtirát. Meglátjuk, mi lesz, hisz a döntés úgyis Isten kezében van…

Szombat

Képek

Szombaton Gyöngyi elment, hogy a damaszkuszi nevezetességekben gyönyörködjön, Flóra meg én pedig szervizbe szálltunk, hogy megnézzük a Katana környéki, szépnek mondott bizánci bazilikaromot – Barkús – a libanoni határt jelző hegyek oldalában. Már a könyv is említette, hogy katonai ellenőrzésre kell számítani, és hogy a környék többi hasonló romja nem is látogatható a határ közelsége miatt. A több éves könyv nem tudta, hogy két éve már Barkúst sem lehet meglátogatni – legalábbis ezt mondta nekünk Abú Hálid Umar, aki a katanai szervizből kiszállva felvett minket a kisteherautójára. Azért felmentünk egy látogatható hegyoldalba, és nem csalódtunk: a háttérben még havas hegycsúcsok, mindenfelé virágzó hegyoldalak, csend és friss levegő… a katonaságnak nagyon sokat köszönhet a természet Szíriában, mert ha nem lennének katonai övezetek, bizonyára már mindent lelegeltettek vagy felszántottak volna. Itt csak egy-egy kis olajfaültetvény simult a köves dombok közé, de ez nem is volt zavaró. Igazi kellemes kis kirándulás volt ez. Abú Hálid aztán meghívott magához, és mi elfogadtuk – az ebéddel együtt. Gyönyörű vendégszobában szolgáltak ki minket, közben beszélgettünk erről-arról. (Eddig ez volt talán a leghatékonyabb, leghosszabb és legértelmesebb kommunikációnk arabokkal.) Az ebéd a szokott kis tálakon került terítékre, olajbogyóval, zöldségekkel, felvágottal, hallal, sült padlizsánszeletekkel (isteni…), sült krumplival... sőt, még afféle dzsemesített szőlő és füge is várt minket. Nagyon finom és tartalmas étkezés volt, meg kell hagyni, és a család is ritka kedvesnek, tisztának meg értelmesnek bizonyult. Ezek után nekem kicsit fájt, hogy pénzt kért az öreg, bár számítottam rá – és végeredményben az a 250 líra nem halálos. (Végül is tényleg felvitt a hegyre, és tényleg „vendégül látott”.)

Hazatérve találkoztunk Gyöngyivel, és megmásztuk a hegyet. Mármint a Kászjúnt, a Damaszkusz szélén délnyugat-északkeleti irányba futó nem túl magas hegyet, ahonnan be lehet látni a város nagy részét. Az út hosszú és kanyargós volt, ráadásul állami épületek – a bizonyos elnöki palota és a vendégek palotája – között ment el, ahol feltűnően sok fegyveres óvott minket attól, hogy túlzottan közel merészkedjünk, vagy neadjisten lefotózzuk azokat az egyébként impozáns hodályokat. A hegy is tele van katonával, részben a tetején levő rádiótorony, részben a másik hegyen levő rezidencia védelmében. Ettől kicsit kellemetlen érzés felcaplatni a hosszasan kanyargó szerpentinen, de végül is a látvány megéri: Damaszkusz fentről sem szép, de érdekes. Meglepően nagy zöldterület veszi körül, a híres oázis maradéka, ahol mindmáig termelés folyik; a turistáknak kiépített, éttermekkel teli kilátórész alatt nem messze pedig már a hegyoldalon felkapaszkodó nyomornegyedek látszanak. Elnézelődtünk egy darabig, aztán lejöttünk. A hegy alatt elváltunk, és ki-ki hazatért.

Így telt a hétvége.

Pénteken esett egész Szíriában, szombaton Damaszkuszban sütött a nap, de orkán erejű szélvihar tombolt. (Azóta a szél elmúlt, és süt a nap.) Következmény: utazás kilőve. [Káromkodást tessék elképzelni, sokat, változatosat és szívből jövőt.] Helyette hosszú alvások, mosás. Pénteken könyvtár. Szombaton a szél miatt elmaradt hegyi túra a város hegyére (Kászjún), este traccsparti Gyöngyinél.

Pozitívumok is akadtak: 1.) Az egyetemi város mosodája pont féláron mosta ki a ruháimat, mint az, amit eddig használtam. 2.) A kampuszon nyílt egy új bolt, ahol zöldség is van, illetve napi főttétel-menü száz líráért (most épp 475 forint körül). Finom, tartalmas és változatos – végre izgalmasabb lesz a táplálkozásom. Még a mennyiség is kielégítő.

Flórától megkaptam a Flight of the Conchords című, tizenkét epizódos vígjátéksorozatot, amit hamar meg is néztem. Amerikába szakadt új-zélandi zenészekről szól, sok akcentusos, Ausztráliával összekeverős, Gyűrűk Urás és bénán csajozós poénnal, vicces zenei betétekkel. Jó volt.

Fogy a pénz és a lelkesedés, pedig az időjárás javulófélben van. Féltem a jövőt. Mármint a közeli, szíriait.

Sok boldogságot mindenkinek, keep the faith!

Ez egy hosszú bejegyzés, sok képpel. A képek ezért két adagban kerültek fel. Íme az első.

Hajnal

Az éjszaka elképzelhetetlenül hideg volt, még két pokróc alatt is többször felébredtem rá a hajnali óracsörgések előtt – a lányoknak meg egy-eggyel kellett beérniük, hacsak nem akartak osztozni és összebújni… Még vaksötétben vonultunk ki a szálloda ajtaján, és indultunk el a várhegy sötétlő tömbje felé. A hegyoldal kavicságyai között botladoztunk fel úgy nagyjából félútig, de nem a kitaposott ösvényen. Itt fázva és elfáradva letelepedtünk, és vártunk… vártunk… kicsit elszámoltuk magunkat. Már fél ötre kivánszorogtunk, miközben több okból is tudhattuk volna, hogy fél hatig nem lesz napfelkelte. Mindenesetre a derengés már korábban elkezdődött, láthatóvá téve az eget szinte teljes egészében elfedő szürke felhőket. De szerencsénk volt: épp keleten, ahol váratlanul felkelt a Nap, volt egy tiszta sáv ég és föld között. Idővel úgy gondoltam, hogy eleget üldögéltem a domboldalban, és már elég világos is volt ahhoz, hogy megkeressem a felvezető ösvényt. A napfelkelte persze még út közben ért, de rövidesen felértem a vár oldalába, ahol végignézhettem a néhány perces eseményt. Igazi, Oroszlánkirályos napfelkelte volt: nagy, vörös korong bukkant fel a láthatáron, emelkedett, aztán röviddel azután, hogy teljes egészében láthatóvá  vált, „fölbukott” a felhőszőnyeg mögé. Mint egy fordított naplemente. Szép, érdekes látvány volt, de a különleges fényhatásoktól ezúttal eltekintett a természet: azokat már megakadályozták a gomolygó fellegek. Ezután gyorsan, nem sok szót váltva – különösen a fázékony Gyöngyi hallgatott és sietett durcásan – visszamentünk a szállóba, és visszafeküdtünk aludni.

Siralmak és sírok

Reggel, ha lehet, még hidegebb volt, de legalább kaptunk reggelit – nem túl gazdagot, de azért finomat. Alá’ még egy fűtőtestet is beállított az étkezőbe, így hosszasan melegedtünk mellette. Már csak azért sem siettünk, mert odakint esett az eső… igazi sivatagi kirándulás, mi? Ne mondjam, mosolyunk egyre kevésbé volt természetes. Végül némi búslakodást követően arra lyukadtunk ki, hogy úgyis visszajövünk még – áprilisban majd autót bérlünk, hogy elmenjük az Eufráteszhez, és az oda vezető úton az ókor óta Palmyra a természetes pihenőhely… Meg aztán végül is egy kis eső nem árt senkinek, ugye? A reggeli zápor időközben sokat csendesedett, szelídült, és délelőttre el is állt – igaz, utána újra rákezdett, de csak addigra vált nagyon zavaróvá, mire már végeztünk a terepszemlével.

A már előző nap ajánlgatott sírtúrát vettük először igénybe. Fejenként kétszázért elvittek minket a múzeumba, ahol jegyet vettünk a sírokhoz, majd kivittek a két, időnként bezárt sírhoz. A palmyraiak temetkezési szokásait illetően tudni kell, hogy családi sírtornyot építettek, amelyekbe akár tucatnyi vagy még több embert is el lehetett temetni. A tornyok némelyikét gazdagon dekorálták szobrokkal, domborművekkel és festményekkel, és számos felirat is az utókorra maradt bennük az arámi nyelv palmyrai verziójában. A sírok a városon kívül vannak, többségükben a nyugat és délnyugati oldalán a hegyek közé beékelődő két völgyben. Sok torony romos már, valamiből csak az alapok meg némi kőkupac látható, de vannak szinte teljesen ép darabok is. Némelyek meglepően nagyok, akár háromemeletesek is lehetnek. A nagyobbak és épebbek közé tartozik Yemilko sírja, amit először látogattunk meg. Az alsó szint valóságos kis aula festett oszlopokkal, kazettás mennyezettel és feliratos szobrokkal, míg az első emelet egy faragványokkal körülvett erkéllyel büszkélkedhet. A toronynak ablakai is vannak, amelyekből minden irányba különböző állapotú és méretű tornyok láthatóak… igazán érdekes látvány, meg kell hagyni, még ha a sírok kívülről többnyire nagyon egyszerűen néznek is ki.

Yemilkótól a három testvér sírjához vitt a kocsi, a délebbi völgybe. Ez nem torony, hanem sírkamra – egy háznyi méretű sírkamra néhány méterrel a föld alatt. A hullák több szinten, afféle polcos rendszerben sorakoztak a falba vájt mélyedésekben, melyek némelyikére fel vannak írva a „tulajdonosok” nevei is. A három testvér, úgy tűnik, temetkezési vállalkozó vlt, aki a rengeteg sírhelyet árusította. Egyébiránt rendkívül exkluzív sír volt, sok felirat, temetkezési szobor és falfestmény került belőle elő. Igazán gyönyörű, érdemes volt meglátogatni.

Még néhány sírba bementünk az említett kettő környékén, de ezek, ha nem csupán a földszintjük meg falaik romjai maradtak meg, üres, csupasz vázakként tátonganak – nyilván elvitték belőlük mindent, ami mozdítható. Most a beduinok használják őket az eső és talán a nap ellen – vagy vécének…

Bél temploma

A síroktól visszajövet a monumentális romterület déli szélén, Bél monumentális temploma monumentális romjainak monumentális bejáratánál tetettük le magunkat, és behatoltunk. Az eső addigra teljesen elállt, és az idő előrehaladtával a turistacsoportok is megjelentek. Ennek következtében a bejárat előtt buszokból, turistákból, beduin gagyiárusokból és bértevegeltetőkből álló káosz alakult ki. Mi áttörtünk (bár erre inkább csak a távozáskor volt szükség, addigra lettek igazán sokan a népek), és beléptünk – nem az eredeti főbejáraton, hanem egy másikon. A főbejáratot ugyanis befalazták még a középkorban: amikor a dombra várat építettek, a templom romjait is megerősítették (hasonló okokból falazták be a dumejri templom íveit). A Bél-templom egy nagy, téglalap alapterületű udvar közepén fekszik, amit magas falak vettek körül. A falak nagyon hiányosan maradtak meg, ahogy az udvaron fekvő oszlopsorok is. A templom hatalmas bejárata és épülete még áll, de a körülötte levő oszlopok nagy részének csak a csonkja vagy talpa van meg. Az udvaron pedig szerte kövek és különféle épületdarabok fekszenek. Egyébként a világörökség része.

Bél viharisten volt, kicsit nyugatabbra Baal néven ismerték. Neve nagyjából annyit tesz: „Úr”. Egy Baal-templom romjait már meglátogattuk, mégpedig Ugaritban, ami sokkal kevésbé méretes és látványos, viszont 1400 évvel régebbi építésű volt. Most már nincs jelentősége, így elmondhatom, hogy Flórát Ugaritban teherbe ejtette az isten, és néhány hónapon belül meg is szülte fiát, akit Andrisnak nevezett el. Andrisról létén kívül nem tudunk semmit, mert Flóra rejtegeti mindenki elől, beleértve az apát is. Amikor megérkeztünk Palmyrába, Bél városába, ahol mostoha volt velünk az időjárás, egyértelmű volt a helyzet: az istenség Andris miatt büntet minket. Igyekeztünk kiengesztelni vagyis kiengeszteltetni Flórával, ám úgy tűnik, az istent zavarta a tömeg, vagy nem kívánt megengesztelődni – de igazság szerint Flóra jó szándékaiban sem voltunk biztosak Gyöngyivel, mert ügyesen kicselezte azon törekvéseinket, hogy feláldozzuk az exének, és az alapján, hogy hol rákezdett, hol alábbhagyott az eső, biztosra vettük, hogy magában vitatkozik vele. Egyszóval jó hangulatban telt a romlátogatás, és még a turistacsoportok sem voltak annyira zavaróak a gigászi udvaron – csak a templom belsejében volt kicsit nagy a zsúfoltság. Amikor aztán kijöttünk innen, az embereket is odahagytuk.

 Következik a második adag kép.

Romvárosnézés

A Bél-templomtól oszlopsoros főút vezetett a város másik végébe, de nem nyílegyenesen – röviddel a templom után van egy megtörés az útban, amire egy hatalmas díszkaput építettek, hogy elfedjék. A díszkapu és a hozzá kapcsolódó oszlopsor Palmyra legjellegzetesebb részlete, a tízlírás pénzérmén és a turisztikai reklámokon is leginkább ezt látni. Az apameai oszlopsorral ugyan nem vetekedhet méretre és impozánsságra, de változatosabb, és körülötte több más épület maradt meg. Mellette például több agora és középület maradt meg, így a városi tanács, a nagyon harmonikus kis színház, a fürdő maradékai négy Egyiptomból importált gránitoszloppal, illetve egy hajdani körforgalom közepébe állított négyszer négy oszlopból álló tetrapülon és kisebb templomocskák. A palmyraiak nagyon büszkék voltak magukra és előkelőségeikre – főleg nagykereskedőkre –, ezért az agorák tele vannak szobrok állítására szolgáló emelvényekkel, be- és kiugrókkal.

Szépen végigvonultunk az oszlopok között, közben meglátogattuk a színházat – én ingyen, mert sem nekem, sem az őrnek nem volt aprója, és az ötlírás diákjegyet nagylelkűen elengedte… gyönyörű színház. Nem nagy, de gyakorlatilag teljesen ép, és nyugodt, harmonikus szimmetriája nagy hatással van a látogatóra. (Jó, akkor úgy mondom, hogy nagy hatással volt rám és nagyon-nagyon tetszett.) Kár, hogy itt is sok turista volt, mégpedig a szír osztálykirándulók közül, ami a zsivaj és félórás fényképezkedések miatt ellehetetleníti a nyugodt szemlélődést és végiglátogatást. Viszont most legalább nem bámultak minket annyira, mint a Dzsabaar-várban.

A római tábor

Mint mondottam volt korábban, a város lerombolása után röviddel Diocletianus császár egy tábort épített a nyugati végébe. A tábor központjából viszonylag sok maradt meg, és innen a legjobb a kilátás a romterületre. Ide már kevés turista jut el, viszont a helyi beduinok némelyike errefelé lakik – néhányan le is támadtak minket, hogy pénzért lefényképezhetjük őket, illetve hogy vegyünk tőlük beduin kendőt. Nem vettünk, bár szegény Gyöngyi képtelen volt lerázni a fiút anélkül, hogy oda ne adta volna neki a táskáján gyűjtött kitűzők egyikét… A táborközpontban őrizték annak idején a légiók istenségeiként tisztelt sasokat. A szentély maradékaihoz felvezető lépcsők úgy néznek ki, mintha elolvadtak volna – bizonyára csak az idők vasfoga koptatta el így őket, de nagyon sajátos látvány. A szentély megmaradt falában találtam egy lépcsőt, amin bátran felmásztam, és igen büszke lehettem magamra: találtam benne egy beépített császárfeliratot – a név alapján a 2. század harmadik negyedéből, Lucius Verus vagy Marcus Aurelius idejéből származott a kő. (Lám, lám, hát hasznos volt az a latin felirattan szeminárium Lőrincz tanár úrral…) És hát a város maradékaira is kiváló rálátás nyílik a falról.

Eddigre már ismét intenzívebben kezdett esni, úgyhogy minél rövidebb úton indultunk vissza a szálló felé – át a kihalt, sivatagos területen. Csakhogy az eső következtében a homok sárrá változott, méghozzá nagyon kellemetlen, ragadós, vöröses sárrá… Cipőnk beázott és sárba ragadt a sivatag királynőjében. Aztán leültünk a recepcióra Alá’-val teázni és vízipipázni – ingyen, ajándékból – a fickó ragaszkodott hozzá, hogy a következő hétvégén látogassuk meg Homszban, ahol elszállásol, és elvisz Hamába is. Az ingyenes lehetőség csábító, noha a lányok érthető okokból húzódoznak, és az is biztos, hogy most hétvégén nem megyünk – az idő a változatosság kedvéért esős és hideg lesz, amint az internet tanúsítja.

Az Alá’ szervezte busz sokkal gyorsabban vitt haza minket, mint ahogy leérkeztünk, és az út utolsó szakaszán egy Grúziát, Örményországot és Törökországot megjárt, Libanonba tartó francia társaság belga tagja diskurált velem homályos elképzeléseiről a civilizációt és a szimbólumokat illetően, miközben igen szép képeket mutatott a havas anatóliai tájról. Így ért hát véget – remélhetőleg nem utolsó – palmyrai látogatásunk. Érdekes volt, jó volt, szép volt, de azért már mindannyian nagyra értékelnénk, ha valami úgy sülne el, ahogy terveztük, és nem kéne állandóan idegeskednünk meg boronganunk valami miatt.

Egyébként időközben megírtuk a vizsgákat az intézetben. Jól sikerültek, nem mintha lenne jelentőségük. Ezúttal a változatosság kedvéért a hét közepén is esett. Az itteni étkezési lehetőségeket pedig kezdem rettenetesen unni, de most nyílt egy új bolt a kampuszon, ahol napi főtt menü is van - ideje megpróbálnom. Egyéb változásról nem tudok beszámolni, sőt most a hétvégén sem megyünk igazán sehova, hála a makacs Flórának és a vérig sértett Baalnak…

Csütörtökön a Tanárok Ünnepére való tekintettel szünetet kaptunk, és a háromnapos hétvégét természetesen utazással szándékoztuk tölteni. Az időjárás-jelentések zömmel – néhányat kivéve – napos időt jósoltak a hétvégére, így reménykedve indultunk keletre, hogy meglátogassuk Szíria leghíresebb, legjobban reklámozott, leglátogatottabb emlékhelyét, Tadmurt, leánykori nevén Palmyrát, a sivatag királynőjét.

Egy kis történelem                           

Palmyrát illetően érdemes röviden átnézni a történetét. A 2-3. században tett szert nagy jelentőségre, mint a kelet-nyugati karavánkereskedelem legfontosabb sivatagi állomása a Római Birodalom és ellenséges szomszédjai, a Párthus, majd az azt váltó Újperzsa Birodalom között: Baal/Bél isten egyik legnagyobb szentélye csak növelte a jelentőségét. A harmadik század közepén Odenathus nevezetű királya olyan nagy hatalomra tett szert, hogy a minden más határán is támadásoknak kitett Róma felkérte a keleti tartományait fenyegető perzsák megállítására. A sivatagi város királya a 260-as években több diadalt aratott a perzsák felett, és érdemeiért számos megtisztelő címet kapott Rómától, ám végül 267 körül meggyilkolták – bizonyára a rómaiak, félve túlzott erejétől. Odenathus özvegye, Zenobia ekkor a kezébe vette az irányítást, és Vahballatus nevű fia nevében megtámadta Rómát. Seregei délen a Nílusig, északon Ankara mélységéig törtek előre, ám emberére akadt. Aurelianus császár stabilizálni tudta a hatalmát, és személyesen vonult ellene. 272-ben visszaverte a támadást, bevette Palmyrát, Zenobiát pedig Itáliába vitte fogolyként. A városba római helyőrség települt, amit a helyiek a következő évben megtámadtak, mire bosszúból lerombolták.

Palmyra máig látható romjai közé Diocletianus idején (283-303) egy megerősített tábort telepítettek, de jelentőségét rövidesen elveszítette. A város fölött magasodó egyik dombra a 13. században a keresztesek ellen innét több száz kilométerre harcoló szír-egyiptomi Ajjúbidák – ki tudja, milyen megfontolásból – hevenyészett várat építettek, amit egy rebellis, Szíria jelentős részét hatalmában tartó libanoni emír, Fahr ad-Dín al-Maání (1590-1635) az oszmánoktól függetlenedni vágyva később megerősített. A 17. század közepén európai kereskedők fedezték fel a beduinok lakta romvárost, a 18. században pedig az ókor egyéb csodáihoz hasonlóan Palmyra is lázas érdeklődést váltott ki a felvilágosodott Európában. A város népszerűsége azóta is töretlen, Zenobia arca díszíti az ötszáz lírást, nevét pedig mindenféle cégek viselik; ha egy turista a buszállomásra vetődik Damaszkuszban, mindenki palmyrai ajánlatokkal bombázza. Május elején már vagy tizenöt éve beduin árusokkal, ló- és teveversenyekkel egybekötött fesztivált rendeznek a romok és a vár közötti térségen, és még valamiféle újévi partit is rendeztek ott a damaszkuszi plakátok alapján. Még az intézeti tankönyveinkben is van egy-egy szöveg a városról és királynőjéről.

A képanyag

Utazunk

Ideje volt hát már elmenni. Csütörtökön fél tízkor indult a buszunk, és a 240 kilométeres utat nagyjából három és fél óra alatt teljesítettük – nem tudom, miért ilyen lassan, mert a Damaszkusz és az Eufráteszen levő Dejr ez-Zaur közti kétsávos út kiváló állapotban van, forgalma gyakorlatilag nincs, és nyílegyenes szakaszokból áll. Az út során végig az ún. Tadmuri-hegység vonulatai mellett jöttünk, amely délnyugat-északkeleti irányban húzódik végig a Szír-sivatagban. Az út mentén néha látni egy-egy Bagdad Cafénak nevezett pihenőhelyet (az egyik a kreatív Bagdad 66 nevet viseli), vagy kis beduin telepet és nyájat, de alapvetően csak a homokszínű, ritkás fűcsomókkal és rádiótornyokkal tűzdelt hegyek és síkság látható. Palmyra is a hegység déli lejtői alatt fekszik egy hatalmas oázisban: megdöbbentően dús pálmaerdőség van mindmáig körülötte. Tadmur mai városa jórészt a turizmusból él, de valószínűleg a hely távoli volta miatt nem nőtt túl nagyra. A szállodák jórészt kicsik, éttermek nem igazán vannak, és a helyi gyerekek szemmel láthatóan még mindig egzotikus dolognak tartják a turistákat – Gyöngyit egy kisebb falka vette körül, hogy lefényképezze őket… Ebből is látszik, hogy a látogatók zöme egynapos utakat tesz ide, és közvetlenül a romokhoz megy.

A látnivalók három csoportra oszthatóak: a romterületre, a várra és a hegyek közé északnyugaton a város felől benyúló két sírvölgyre. Mi megérkezve hosszas és kínos vacillálás után egy angolul kiválóan tudó és a meggyőzésünkbe nagy erőket fektető fiatalember – Alá’, homszi angolszakos hallgató – szállodájába, az abszolút forgalmatlan főút mellett álló Fárisz Hotelbe költöztünk. Ez ugyan nem szerepelt az útikönyveinkben, de a fejenként 200 lírás ár nagyon is kedvezőnek tűnt, ráadásul jó rálátás nyílt a várra, és az ókori falak is csak fél kilométerre húzódnak tőle, egy beépítetlen, sivatagos földterület túloldalán. (A lóversenypálya még közelebb van, de az ilyenkor nincs használatban, illetve a helyiek fociznak benne.) 125 líráért még reggelit is kaptunk, aminek nagyon örültünk, tekintve, hogy a városban igazi rendes éttermet vagy gyorséttermet nemigen találtunk… Még főzhettünk is volna a szálló konyhájában, de erre végül nem volt szükség.

Szép, tiszta időben érkeztünk Tadmurba, a buszállomásról Alá’ ingyen elvitt a szállodába, amit elfoglaltunk. Puritán szobánk volt – saját, de nem a szobában levő vécével és zuhanyzóval, erkéllyel, tükrös asztallal és egyetlen kisszekrénnyel – ahol Gyöngyi és Flóra kénytelen volt megosztozni egy kétszemélyes ágyon. Az első emeleti szoba egy közös helyiségbe nyílt, ahol enni, tévézni és társas életet élni lehet (lengyel, perzsa és angol szomszédokat vettünk számba üldögéléseink során). Elfogadhatónak találtuk, és letáborozás után bementünk a városba ebédért. Úgy terveztük, hogy utána felmegyünk a várba, ott körülnézünk és várunk fél hatig, mert a dombról nézve a romterület állítólag nagyon szép naplementekor. A lassúsága és mérete alapján kicsit westernre emlékeztető városkában csak nagy nehezen találtunk egy gyors ételt ajánló éttermet, ahol sült csirkefalatokat (sís táwúk) kértünk. A mennyiség meglepően nagy volt – hús, kenyér, sült paradicsom és hagyma, valami pizzaszószra emlékeztető kence és petrezselyem –, de a fél órás várakozás és némileg a 200 lírás ár is.

Várlátogatás

Ebéd után a város és a pálmaerdő határán, illetve az ókori falak mentén elindultunk hát a vár felé, ám mire a domb aljába értünk, az ég beborult. (Egyedül Gyöngyi időjárás-jelentése mondott ilyesmit.) A várhegy kavicsos-köves omladékkal van borítva, de a romok felől gyalogösvény, az északi oldalról pedig aszfaltút vezet hozzá. Alá fel is ajánlotta, hogy kétszáz líráért leszervezi nekünk a vár és a sírok autós meglátogatását, de mivel bizonyos sírok csak bizonyos időpontokban látogatatóak, és mi a naplementére voltunk kíváncsiak, egyelőre nem éltünk a lehetőséggel. Felkaptattunk tehát a várba vezető lejtőn, számos fotót csinálva a romokról; igazság szerint azonban a szürke ég miatt nem túl sok látszott az egyébként monumentális romterületből, és a fényképek sem igazán adják vissza a látványt. A várból egyébként az egyik sírtornyokkal teli völgy is jól látható, lévén a hegy aljában.

Bár a vár négykor zár (szép rím, ugye?), és mi pont akkorra értünk az ajtóhoz, beengedtek minket a szokott 5 lírás diákjegy megváltása után. A tadmuri vár nem nagy, de nagyon jól néz ki. Háromszög alaprajzú, körülötte a hegytetőt mélyen körbeárkolták; a belső tér szűk volta miatt több szinten alakítottak ki helyiségeket, a legfelső szinten pedig teraszokat. Az építmény úgy fest, mint egy igazi mesebeli rablóvár: a falak és bástyák szélei mentén a tipikus cikcakkos védművek futnak végig… Egy öntevékeny várbeli alkalmazott mellénk szegődött, hogy körbemutogassa az érdekességeket. Láttuk a börtönt, a konyhát és sok-sok olyan szobát, ami a védelmet szolgálta: szűk ablakain íjászok lőhettek ki. Az „idegenvezetőnk” nagyjából tízszavas angol-arab szókinccsel magyarázott el mindent (dzsund, bumm-bumm, fire, kitchen, szidzsn), és többször felhívta a figyelmünket a kihajolás veszélyeire (no good, Japan tourist out, dead, 120 meter). Sietős tempója mellett is jól tolerálta, ha leszakadva bementünk egy újabb „dzsund, bumm-bumm, harb”-típusú sötét és „unalmas” szobába (katona, háború). A falak ormára már nem jött velünk, ott körbefotóztunk mindent, majd elindultunk kifelé. A fickó a naplemente szépségeire is felhívta a figyelmet, noha felhők borították az eget – mondtuk is neki, és bólogatott, hogy „matar” (eső), de attól még nagyon mondogatta a fél hatos időpontot. Nem hittünk neki, és elindultunk lefelé a várból az originál beduin termékek és gagyi szuvenírek árusai között, magunkban kicsit kárörvendve a vár kapuja előtt romokat nézni gyülekező turistákon.

Mire fél hatkor leértünk a várhegy oldalába, a Nap tényleg átbukott nyugaton a felhők alá, és oldalról, mintegy súrolva láttuk, amint megvilágítja a romokat. Nem vidámság és öröm töltött el minket, de azzal vigasztaltuk magunkat, hogy majd másnap este így is, úgy is megnézzük… sőt, a napfelkeltét is hajnalban… bár az előző hetek tapasztalatai, a nagy felhők és az esőjóslat nem tett minket túl bizakodóvá.

Éjszaka

Egy boltban kekszet véve vacsoráztunk, aztán kiültünk a közös térbe önsajnálni. A romokat és a várat időközben kivilágították, és az ég is olyannyira kitisztult, hogy lehetett látni a csillagokat… Damaszkuszban a szmog miatt ez általában nem sikerül, illetve csak a fényesebbeket lehet látni. De itt, a puszta közepén, ahol relatíve kevés a fény, nagyon szép volt. Elhatároztam, hogy kimegyek körülnézni. A fázékony Gyöngyi nem csatlakozott, de bánhatja: a szobában tényleg hideg volt, de kint sétálva elmúlt az érzés, nem beszélve a szép látványról. Flórával előbb a vár felé indultunk, aztán elmentünk a romterületre is, ahol az oszlopsor jelentős része és a hatalmas Bél-templom volt kivilágítva. A hosszúra nyúló séta során Flóra fényképezett egy sort jó kis gépével, szépek is lettek a képek – ahogy az éjszakai panoráma is gyönyörű volt. Igaz, furcsa módon nagy volt a forgalom a romvároson átvezető köves úton: már-már azt gondoltuk, hogy motorostalálkozó van a sivatagban…

Így telt hát az első nap: játékvárral, kicsit felhősen, naplemente nélkül, de gyönyörű éjszakai kirándulással. És még a vízilovak és krokodilok sem ettek meg minket. (Belső poén, nem magyarázom el.) A szállásra visszatérve lefürödtünk és bebújtunk a hideg ágyakba, előre fázva a hajnali négyre kitűzött keléstől és az éjszakai zegernyétől…

Folytatása következik.

Képtár

Múlt hétvégén az egyértelműen naposnak mondott időjárásra való tekintettel egynapos kirándulást tettünk, mégpedig szombaton. Ennek az volt az oka, hogy a lányok egyike – diszkrécióból nem mondom meg, hogy Flóra – ismét összeszedett valami emésztési zavart, másrészt a következő (tehát a mostani) hétre bejelentették az évközi vizsgákat, amikre ugyan egyikünk sem tervezett különösebben készülni, de jól hangzott rá hivatkozni, ha a lelkesedésünk nem is volt száz százalékos. A pénteket így könyvtárazással meg kézi mosással töltöttem, sőt főzőcskéztem is: a tejberizsem igen finom lett, és még csak oda sem égett. (Másnap a zacskós tésztaleves igen, de hogy hogyan, arra nincs ésszerű magyarázat.)

Vasárnap tehát ismét délnek vettük az irányt: a Haurán és Vidéke tsz. három helye volt betervezve, amiből nekem kettőt, a lányoknak egyet sikerült megnézniük. Szervizzel mentünk az első városba, a Daraa tartományhoz tartozó Ezraa-ba. Kissé drágállottuk az árat, de utóbb kiderült, hogy a nagyjából ugyanekkora távolságokat megtevő szuvejdai járatok is megdrágultak: a múltkori 55 helyett már 75 líráért lehet igénybe venni őket. Ezraa vallásilag vegyes település, muszlimok és keresztények lakják. Kisvároshoz képest meglehetősen nagy, legalábbis jó sokat kellett sétálnunk, míg elértünk az attrakciókhoz, a keresztény részre. Ezraa két 6. századi templommal büszkélkedhet, amelyek közül a régebbit egy felirat alapján 515-re datálják, a másikat egy fél évszázaddal későbbre. Vannak régebbről ismert templomok Szíriában, így a maalúlai vagy a szejdnájái, de ezek azzal emelkednek ki közülük, hogy mindmáig az eredeti épület van használatban.

A régebbi, Szent Györgyről elnevezett imaház építészetileg azért különleges, mert nemrég felújított kupoláját nyolcszög alaprajzú építmény tartja, de ezt kívülről négyzetessé egészítették ki; a Szent Éliás templom pedig az egyik legkorábbi kereszt alaprajzú bazilika. Ez utóbbihoz érkeztünk először, de nem tudtunk bejutni. A templom két udvarának ajtaja ugyan nyitva állt, de az épületbe magába nem tudtunk bejutni. Bajnak nem baj, az egyébként relatíve kicsi templom berendezése nem korabeli, és az útikönyv is kiemeli, hogy a kupola oldalában levő ablakok alig juttatnak be valamicske fényt. Így aztán elindultunk a közelben álló Szent György bazilika felé… út közben talált ránk egy kedves helyi asszonyság, aki a templomkulcsok őre. Miután elmentünk egy régi-régi mecset alig megmaradt romjai mellett, bejutottunk a „nyolcszög a négyszögben” alaprajzú, régi templomba. Körbejártuk, megnéztük. A ravennai San Vitale után egy nyolcszöges templomtól nem esik hasra az ember, pláne ha az ilyen kicsi, és belülről nincs benne semmi érdekes. Azért adakoztunk némi aprót a perselybe, ha már ingyen beengedtek, majd megnéztük a híres-neves feliratot az oldalbejárat felett, végül visszaindultunk a szervizállomás felé.

A kulcsos hölgy szerzett nekünk egy taxit, aminek árától ugyan tartottunk, de amikor megláttuk, egyből a beszállás mellett döntöttünk: taxisárga Peugeot 404-es, kormánysebváltós, az elején angyalszobor. Belül akár partizni is lehetett volna, akkora helyünk volt, és nagyon kényelmes ülés esett mind elöl, mind hátul. Mindezt fejenként tíz líráért. A sofőrtől megtudtuk, hogy közvetlen szerviz a szünnap miatt nincs Szuvejdába, de ha elmegyünk szervizzel a szomszédos Sejhbe (as-Sajh Miszkín), onnan lesz. Így is tettünk, a negyven kilométeres út azonban meglehetősen hosszúra nyúlt. Igaz, akadt mókás része is, a pénzezés. Eleinte senki sem tudta biztosan, hogy mennyibe kerül az út, aztán egy aktív útitársunk gyűjtögetni kezdte a többiektől a pénzt, amit hol előre, hol hátraadott. Az innen-onnan érkezett különböző összegek azonban mindenkit megzavartak, és mire kiderült, hogy fejenként harminc a tarifa, mi pedig – fene tudja, miért – száztízet adtunk hármunkra, már mindenki visszakapott valamennyi visszajárót, nekünk meg csak egy tízes maradt. A nyelvi gát miatt csak mérsékelt intenzitással kezdtünk vitatkozni azt illetően, hogy akkor hol is a mi másik tízesünk. A problémánkat nehezen értette meg az egyébként jóindulatú utastárs, de aztán a visszaszerzést illetően csak mosolygott és megvonta a vállát. A tízperces előadás – pénz ide, pénz oda, ennyit fizetünk nekik, ők visszaadnak, hány embernek mennyi, nincs apró – azonban megérte ezt a fejenként kb. 20 forintot. Máskor is vannak ilyen esetek a szervizekben, de ez most különösen hosszadalmas és kalamajkákkal terhes volt, olyannyira, hogy az arabok is jól szórakoztak rajta.

És hát… ez az út sem volt szerencsés, már ami az időjárást illeti. Végig hideg nyugati szél fújt, ami egész nap nyomasztó, vastag, szürke felhőket hajtott kelet felé. Ez a felhőszőnyeg percekre szakadozott fel, és néha még az eső is csöpögött belőle. Mivel az egyik útitársamat molesztálták a szervizben (a nyugati lányokat tapizni szokás a tömegközlekedési eszközökön), a másik pedig még mindig nem volt túl jól, és épp lógott az eső lába, és fáztunk, és fújt a szél, Szuvejdában elkedvetlenedtünk, és a lányok eltökélték, hogy hazamennek. Én látszólag megtörtem, de igazából még vacilláltam. Tudtam, hogy a buszállomásról mennek a szalhadi szervizek is, de a körülmények miatt az utolsó pillanatig halogattam a döntést. Az állomáson viszont megkeményedett a szívem, és felkaptam egy szalhadi szervizre, míg a lányok hazamentek. A kisbusz csak a város széléig vitt, ahol öt másik várt már; a sofőr kifejtette, hogy kevés az utas, és mondta, hogy szálljak át egy másikba. Az tíz percen belül megtelt és elindult. Szalhad egy újabb harmincas volt távolságra, és huszonötös árra nézve.

A település attrakciója a vár. A város közepén van egy magaslat, aminek a tetejére a keresztes korban, a 12. században várat építettek a legkeletebbi védelmi vonal gyanánt. (Ugyanekkor építették ki a bostrai színházból kialakított várat, ami ide nagyjából húsz kilométerre fekszik nyugatra.) Ami a szalhadi citadellát illeti: „vár állott, most kőhalom”. Csak az oldalfalak némelyike árulkodik hajdani nagyságáról, belül kőomladékok halmozódnak. Ráadásul nem is olyan rég még katonai célokra használták: kaszárnyaépületek puszta falai merednek a látogatóra, és mindmáig van egy kis rádiótorony a legmagasabb pontján – hiába, a jordán határ 20 kilométer. A vár termeinek jó része megmaradt, de a megközelítésük sokszor problémás: a kövek lazák, a folyosók sötétek és sok esetben szűkek, bejárataikat pedig nemigen lehet megtalálni a törmelék és a kövek között. A panoráma hauránias, azaz nem túl gazdag a növényzete, de valahol mégis barátságos és kellemes; nyugat és délkelet felé egy-egy nyílegyenes út vezet a láthatárba. A vár felfedezésének élményét nagyban befolyásolta, hogy olyan egyedül voltam benne, mint az ujjam – még jegyet sem kell hozzá venni; nem beszélve az erős szélről, aminek erejével nekem is meg kellett harcolnom olykor-olykor. (Jó is, hogy nem jöttek a lányok, ők biztos nem élvezték volna. Nekem tetszett.)

Aztán kétszer körbejártam a várat: először közvetlenül a domb alatt vezető úton, majd az eggyel kijjebbi körúton. A domb aljában ki tudja, milyen okból, görög feliratos kövek vannak egy ki tudja, hova vezető, bezárt pincebejárat oldalában. (A várban egy felirat meg két oroszlándombormű látható, mint érdekesség.) A körbejárás során keresztény templomokat találtam az egyébként jellegzetesen drúz házak között, majd egy mecsetbe botlottam. Illetve egy viszonylag nagy téren álló réges-régi, az idők vasfogától nyugati oldalán zöldre kopott bazaltminaretre… mellette egy zenepavilonra emlékeztető építmény, a tér szélein pedig nézőtér. Szabadtéri mecset egy drúz-keresztény városban? A drúzok amúgy sem imádkoznak, a mecsetben pedig nem üldögélni kell, hanem leborulni. Érdekes látvány volt… úgy tűnik, a helyiek a régi minaret körül alakították ki a közösségi teret, bár nem tudom, miféle megmozdulásokat tarthatnak itt. Talán koncerteket, esküvőket? Isten tudja.

Ezután lebattyogtam a városközpontba, és negyed óra alatt feltelt a kiszemelt szerviz, ami Szuvejdába vitt, onnan pedig Damaszkuszba utaztam. (A harmadik hely Sakka lett volna, szintén harminc kilométerre, de ésszerűen már nem lehetett volna megoldani… és hát római romból van még elég errefelé.) Még kora este hazaértem. Remélem, a szalhadi látogatással, amit a nagy szél és felhős ég ellenére összességében kellemesnek találtam, megtört a jég, és ezek után már mindenki számára egyértelműen élvezetes kiruccanásokat tudunk tenni.

A képeket most a végére teszem, a szöveg után tessék megnézni őket.

A törölközőm elvitelét még este jeleztem a recepción, ahol azt mondták, hogy a mosodából reggel hozzák vissza – nyolc-kilenc tájt. Így hát nyolckor keltünk, és kilencre készültünk össze. Addigra már nyilvánvaló volt, hogy a törölközőt nem látom viszont, mivel a forradalom ünnepe miatt a mosoda nem nyitott ki reggel, de a szálló egy lepedőnyi méretű frottírjával kárpótolhattam magam. Aztán kilenckor kiléptünk az utcára, és csak néztünk…

Az előző napok kapcsán már említettem a monoton szürke eget, ami megfosztott minket a távoli kilátás örömétől. A jelenség aznapra nem elmúlt, hanem fokozódott: jóformán az utca túloldalát is csak homályosan láttuk, aztán néhány száz méter után már semmit. Ha már az arabok is sálat vagy kendőt tesznek az arcuk elé, az jelent valamit… Ettől függetlenül még mindig nem tudtuk, mi ez: forgalom nem nagyon volt a szabadnapra való tekintettel, és ugyanezért a városi cementgyárat sem okolhattuk. Felhő sem lehetett, mert mögötte szemmel láthatóan tűzött a nap, és ezt a hőmérsékleten is éreztük. Utóbb az autókra rakódott barna réteget látva arra jutottunk, hogy ez a pusztából jön, és por és homok… Aleppó ugyan relatíve termékeny vidéken fekszik, és a szél sem fújt túlságosan, úgyhogy nem tudtuk, honnan jöhet. Azt gondoltuk – szerintem teljesen logikusan –, hogy ha arrébb megyünk vagy kétszáz kilométerrel, méghozzá nagy vízfelület mellé, akkor bizonyára kikerülünk a ködből. Tévedtünk.

A cél Rakka volt, egy nagy történelemmel, de kevés látnivalóval büszkélkedő város, tartományi központ volt, ahova az Aszad-tó és a benne álló Dzsabaar-vár érintésével terveztünk menni. Az Aszad-tó olyan Szíriában, mint a Nasszer-tó Egyiptomban: a nagy folyón (Eufrátesz/Nílus) egy óriási gátat (Tabqa/asszuáni) építettek szovjet pénzből és szakemberekkel öntözési és energiatermelési céllal, aminek következtében létrejött egy nagy tó. Az Aszad-tavat természetesen az előző elnökről nevezték el, és a gát felőli végében felhúztak egy új várost, amit Forradalomnak (asz-Szaura) neveztek el. Innen tízegynéhány kilométerre áll a Dzsabaar-vár, amit természetesen csak taxival lehet megközelíteni. Felszálltunk hát egy rakkai buszra, ami letett minket a szaurai lehajtónál. Reményeink azóta szertefoszlottak: a kétszáz kilométeres utazás nem volt elég ahhoz, hogy magunk mögött hagyjuk a homályt.

Szaura nem régi város, ebből fakadóan képzelhetni, hogy hogyan fest. Be sem mentünk, hanem a lehajtónál várakozó taxisok egyikéhez ültünk be. Ő átvitt a városon, amelynek a szélén – a gát előtt – katonai ellenőrzésen estünk át, nehogy megmerényeljük a nemzet eme kincsét. Aztán rágurultunk a gáton végighúzódó útra, és végighajtottunk a hosszú, magas építményen, át az Eufrátesz felett – amit gyakorlatilag nem láttunk! A gát olyan magas, hogy a por elfedte előlünk a látványt. Azt sikerült csupán megfigyelni, hogy a környéken a katonai ellenőrzés miatt tulajdonképpen van természet (az Aleppótól idáig vezető útról látható föld minden négyzetcentijét homok és/vagy szemét borította, és birkák legelték a legelhető maradékokat). Itt, a gátnál viszont madarakat lehetett látni, birkákat pedig nem; a tóhoz közeledve pedig egyenesen erdőbe értünk. Nem túl dúsba, de azért erdőbe. Ó, ha láttuk volna…

A keresztesek előtti koroktól használt Dzsabaar-vár eredetileg egy dombon állt az Eufrátesz közelében, de a gátépítés után a dombja félszigetté vált az Aszad-tóban. Különlegessége, hogy nem kövekből, hanem teljes egészében agyagtéglákból épült; ebből fakadóan viszont állapota meglehetősen leamortizálódott. A téglák elkoptak és elporlódtak. A várdomb tetején a falak és bástyák változó épségű maradványai látszanak, a belterület pedig egyetlen álló minaretet leszámítva teljesen feltöltődött homokkal és törmelékkel. Ezt a paplanszerű réteget helyenként már megbontották, feltárva korábbi építmények alapjait, de a vár nagy része még mindig úgy fest, mint egy nagy homokdomb. A régészek a törmelék eltávolítására csilléket használhattak, mivel a vár közepén magasodó minarettől a várfal széléig egy kis sínpár vezet, ami idővel semmibe vész a víz felett… Mindannyiunknak kissé vadnyugati érzésünk támadt a kopár síkon, köves tájon futó vékonyka sínpárt látva.

Míg körbejártunk a falak ormán, ránk talált néhány tizenegynéhány éves lány. Már megszoktuk, hogy a gyerekek köszönnek nekünk (Heló, hávárjú, werárjúfrom, wacjorném), de itt, úgy tűnik, nagyon vidéken voltunk már – vagy az osztálykirándulóknak tűnő gyerekek voltak nagyon vidékiek. Máshol az arabok a saját lefotózásukat szokták kérni, ami ki tudja, mire jó. Ezek viszont minket akartak lefényképezni! Flóra elkalandozott, őt külön rohanták le, de Gyöngyi és én vagy tíz fényképnek álltunk modellt arab csitrikkel kombinálva vagy nélkülük. A végén már menekülni akartunk, de ahogy egy társaság lekapott minket, és továbbhaladtunk, jött a következő kis csapat. Tipikusan a  „mint akik még nem láttak fehér embert” helyzet, ami egyfelől szórakoztató, másfelől a harmadik kérés után már rettenetesen irritáló és bosszantó volt. Szerencsére nem üldöztek végig az egész váron, mert a kísérőik összeszedték őket, és elvonultak, de addigra már kerestük, hogy hol lehetne elbújni…

A várat illetően minden útikönyv kiemeli, hogy a panoráma a lényeg. Azt említenem se kell, hogy a tó túlsó partjait esélyünk sem volt megpillantani, mivel a víz rövid úton beleveszett a barnás szürkeségbe. Tulajdonképpen örültünk, hogy egyáltalán látunk valamennyit a vízből. Nem voltunk boldogok, sőt. Azért még elmentünk Rakkába – a taxis az oda-vissza fuvarért és várakozásért 850 lírát gombolt le rólunk, Szaurából aztán szervizzel mentünk tovább. Ez ismét átment az Eufráteszen, amiből most valamivel többet láttunk, de nem volt egy nagy hasra esés az a rövid szakasz, amit nem fedett el teljesen a fennmaradó ötven kilométeren is megmaradó porfelleg.

Emiatt meglehetősen lelohadt minden megmaradt lelkesedésünk, és már a járműben konszenzusra jutottunk: ilyen körülmények között a szállodai alvás és a félig láthatatlan romok és tájak beutazása (ami ismét csak taxi és nagy kiadások árán történhetett volna meg) egyszerű pénzpocsékolás. Nem akartuk kísérteni a sorsot. Rakkában bementünk a közeli városközpontba, ettünk egy saormát, aztán a homályos kormányzósági központot (a város talán legszebb épülete) és a damaszkuszihoz és aleppóihoz hasonlóan új építésű, modern Aszad-kultúrházat megnézve felszálltunk egy damaszkuszi buszra.

Pech. Oltári nagy pech. Az aleppói napok a pluszköltségekkel, az enyhe homállyal, a hernyókkal és az eltűnt törölközővel még csak-csak elmentek, de a harmadik teljesen betett nekünk… Ne mondjam, mire három óra amúgy nem kellemetlen buszozás árán átszeltük a félsivatagot Rakka és Homsz között, már láttuk a csillagos eget.

Íme, a várva várt képek.

UI. Az előző bejegyzésben van egy evidens helyesírási hiba, amit most nem volt kedvem megkeresni és kijavítani, de azért kéretik javítottnak és helyesnek venni.

Elöljáróban: ez a bejegyzés már 9-én felkerült, de valamiért nem publikálódott, csak vázlatban henyélt. Ezért a következővel együtt láthatják most a kedves olvasók.

Képanyag

Mit csináljon az ember, ha négy szabadnapja van, és még az idő is jó? Utazzon! Mi megtettük a tőlünk telhetőt, és ennél rosszabbul nem is járhattunk volna. Három nap múltán hazajöttünk. Ahhoz képest, hogy eredetileg a hét többi részét is el akartuk lógni… fel Aleppóba, a környéken körülnézünk, aztán átmegyünk az Eufráteszhez, és lecsorgunk a folyó mentén az Aszad-tótól Rakkán és Dejr ez-Zauron át egészen az iraki határ közelében levő Dura Europosz és Mári vidékéig. Ezt Rakkáig sikerült megvalósítanunk, de nem telt benne sok örömünk.

Mivel úgy hittük, időnk engedi, csak pénteken tízkor indultunk engedményes busszal: a 355 kilométeres utat 150 líráért tehettük meg (a sokkal közelebbi Idlibbe, ami korábban alternatívaként merült fel, 250 líra lett volna). Az ötórás út teljesen elnyomott minket, ráadásul Aleppó felett ködszerű szmog állt… vagy porfellegek? Olyan volt az ég, mint annak idején Bostrában… szürke és nyomasztó. A lányok ezután megnézték az óvárost, miközben én olykor leváltam róluk, és az eddig még nem látott részeken kóboroltam egy kicsit. Aleppóról ezúttal az a benyomásom, hogy bár sokkal európaiasabb Damaszkusznál – az óváros, a Világörökség része, sokkal tisztább, végig le van kövezve és jobb állapotú; az újjab részeken pedig a paneleket, amiket nem tudtunk lefényképezni, különösen csinosra építik, amolyan közel-keleti neoklasszicista stílusban. Viszont az általános szír jellemzők (főleg a közlekedés, ezen belül a tömegközlekedés, ill. az óvároson kívüli szemét és elhanyagoltság) miatt folyton olyan érzése van az embernek, hogy itt valamit nagyon elrontottak, és a város veszített hajdani fényéből. Damaszkuszban ez nem így tűnik: ott természetesnek tűnik a piszok és a kaotikus forgalom… Sok új érdekeset nem láttam az előző úthoz képest, csupán két semmitmondó középkori városkapura bukkantam. Mivel a viszonylag kései indulás ellenére viszonylag korán kelt mindegyikünk, és a hosszas buszozástól kimerültünk, és amúgy is korán akartunk kelni, hamar lefeküdtünk – már kilenc előtt. És gyorsan el is aludtunk frissen műtőszínűre festett, gondosan takarított városközponti szállodánk – Tourist/Szijáha Hotel, a múzeum közelében – 5-ös számú háromágyas szobájában (500 líra/fő/éj). A poliglott személyzet előzékenységére nem lehet panasz.

 Holt városok

Másnap hétre sikerült felélednünk, és azzal a tervvel indultunk el, hogy megnézzük az Aleppótól nyugatra/északnyugatra eső holt városokat. Ezek az 5-6. századból származnak, amikor a terület még bizánci volt; a hegyes vidék kissé a Hauránra emlékeztet annyiban, hogy minden faluban akad valamilyen álló vagy beépített rom, és mindenütt csupasz köveket látni: a romok, a kerítések, a hegyoldalak: mind-mind csupa szürke kőtömeg, melyek között birkák legelésznek beduin pásztoraik és félvad kutyák társaságában…

A kiszemelt emlékek nagyjából tíz kilométeres körzeten belül fekszenek, Aleppótól nagyjából harminc kilométerre. A leghíresebb közülük Kalaat Szamán néven fut, ami azt jelenti: Simeon erődje. Ez igazából egy dombtetőre épült nagy kolostor; névadója Oszlopos Szent Simeon, aki az 5-6. század során élt itt szerzetesként. A kolostori életet azonban túl züllöttnek találván elhagyta lakhelyét, és egy oszlopra költözött, ahol évtizedeken át lakott, és dörgedelmeket zengett az idők folyamán hatalmasra duzzadó rajongótábora felé. Halála után oszlopa köré egy hatalmas bazilikát építettek, amihez kolostor, temetkező- és keresztelőkápolna is társult. A környéken számos más emlék van, amelyek többsége jól látható a kolostorból: Musabbak egy dombteteji bazilikával, Tekla és Refáde módos korabeli falvak maradványaival (köztük lakóépületekkel és műhelyekkel) büszkélkedhet; Simeon kolostora, illetve Szitt ar-Rúm és Zarzíta van még megközelíthető távolságban. Északabbra és nyugatabbra is vannak holt települések, de ezek megnézésére nem vállalkoztunk: közlekedésük nincs, így a helyi rablók fuvarjait kell igénybe venni… annyi pénzünk nincs, ráadásul igazából sokuk nem túl különleges (egy időszakból származnak, így a templomaik általában ugyanolyanok, a kisebb épületek és maradványok pedig nem látványosak). Nem beszélve az ezen a napon is felettünk terpeszkedő szürke homályról, ami a holt városok varázsát adó panoráma áldásait mérsékelte nem kis bosszúságunkra.

Musabbakig szervizzel tudtunk eljutni. Ez tényleg csak egy bazilika egy dombtetőn, de az egész szerkezete áll. Jól mutat, de örömünket a borultság és a helyiek elvették. A bazilika mellett van egy-két ház, ahol birkapásztorok laknak. Az egyik elhatározta, hogy belépőt kér tőlünk – ami eleve abszurdum –, méghozzá fejenként száz lírát. (Ennyiért egy keresztes várat is megnézhetne egy felnőtt, nemhogy egy diák…) Fel is háborodtunk, és előhozakodtunk a diákságunkkal – nem érdekelte –, és mondtuk, hogy régészek vagyunk (tkp. annyiban igaz, hogy a markabi misszió tagjai vagyunk, és elméletileg minden ingyen lenne). Végül Flóra és én lebeszéltük a dologról, és hármunknak összesen száz lírában állapodtunk meg. Ez így is triplája egy átlagos diákbelépőnek, de mivel a fazonnak kutyái is voltak, nem reszkíroztuk meg a faképnél hagyást… Viszont délutánig sokat fortyogtunk a dolgon.

Musabbak mellett elkaptunk egy Dáret Azze-i szervizt – innen már nincs messze Szent Simeon, de néhány kilométert gyalogolni kell. A szervizes persze felajánlotta, hogy elvisz minket… a fejenként 85 líra nem tűnt végzetesnek, ezért elfogadtuk az ajánlatot. Nyitásra, reggel kilenckor érkeztünk a bazilikához. Diákjeggyel 10 líráért jutottunk be a komplexumba, nyomunkban olasz turistacsoport. A Szent Simeon kolostorkomplexum romjai hatalmasak és lenyűgözőek: másfél órát barangoltunk benne, csodálva különleges faragványait, óriási íveit és az oszlop maradékát – a mérete alapján Simeon elég kényelmesen elférhetett a tetején annak idején. Megnéztük a kereszt alaprajzú bazilikát és a domb átellenben levő végén fekvő, szerintem nyolcszög alaprajzú keresztelőkápolnát, illetve a földön heverő épületrészeket. Gyönyörű hely, főleg most: a fák és az aljnövényzet is virágzik. Egy kicsit a Szaladin-vár jutott eszembe: ott is sziklakertben vagy arborétumban éreztem magam. Itt még azt sem bántuk annyira, hogy nem tökéletes a kilátás: néhány szomszédos rom így is látszott, és a szél valamennyire eloszlatta a szürkeséget.

Arab "vendégszeretet"

Szent Simeon kolostorának meglátogatása nagyon jó élmény volt, addigi kényszerkiadásainkat is elfelejtve vidáman indultunk lefelé. A távolságok lesétálhatóak, a terep nem túl megerőltető: elhatároztuk, hogy Szitt ar-Rúmon át Refádét és Simeon kolostorát nézzünk meg, aztán meglátjuk, mire jutunk. A Szitt ar-Rúm felé vivő leágazásig nem is volt baj, leszámítva a hernyóinváziót: az erős szél az útra sodort ezernyi-ezernyi szőrös kis szörnyeteget, amiket nem győztem taposni a szír mezőgazdaság érdekében. Aztán elértünk a kanyarig, és megláttuk az út két oldalán levő legelőkön mászkáló kutyákat. Flóra mesélt már a vidéki pásztorkutyákról, amik még az autójukat is megtámadták, amikor Balázzsal pusztai látogatást tettek… ilyen körülmények között nem akartunk átkelést reszkírozni, és megálltunk, várva a csodát.

A helyiek azonban nem drúzok, a többségük ránk sem hederített – végül egy kisteherautó kanyarodott le hozzánk. A sofőrrel megállapodtunk, hogy száz líráért elvisz minket Refáde felé… a kis bazilikával, toronnyal és néhány beépített oszloppal büszkélkedő Szitt ar-Rúm nevű tanyáig el is jutottunk, ahol kiderült, hogy nem tiszták szándékai: visszafelé még százat kért. Ekkor viszont már amondóak voltunk: vigyen el Refádéba is, aztán ha van kutya, akkor vissza a főútra, ha nincs, majd megyünk magunk. Faradzs azonban másképp gondolta. Ő Zarzítát akarta megmutatni, ahol gyönyörű paloták vannak… Az útikönyv szerint csak dirib-darab, érdektelen romok. Ez utóbbinak volt igaza… hárman zsúfolódtunk a kanyargós, hepehupás, kátyús utakon Faradzs mellé (én középen, Gyöngyi Flóra ölében), aki oda-vissza megint „csak” száz-száz lírát kért. De azért nem volt egyértelmű pazarlás: a zarzítai úton a sziklafalban sírkamrák vannak kivájva, és föléjük szobrokat véstek. Nem túlzottan sok maradt meg belőlük, de érdekesnek érdekesek.

Faradzs valószínűleg azért ajánlgatta Zarzítát, mert a rokonai ott laknak. Míg mi a romok között bóklásztunk, ő legelészett: egy súk nevű lédús növény szárának belsejét eszegette némi pucolás után, és a sírok közelében is kapott egy marékkal a földeken munkálkodó rokonságtól. Mi nem lelkesedtünk az elfogyasztásáért, így a vallásos popszámokat énekelő, olykor imádkozó Faradzs majszolta el az összes súkot. Közben kiderült róla, hogy Dáret Azzéban lakik, ahova szeretettel meghívott minket egy kávéra – ezúttal nem csapott hozzá újabb százast az árhoz. A kávé azonban ebédbe fajult… szemlátomást terhes felesége és legalább hat gyermekük ámuldozása közepette leültünk az alvásra is használt vendégszobában. A berendezés egy hűtőre és tévére szorítkozott, meg egy olajkályhára – se asztal, se székek, csak párnák és szőnyegek. Az ételt is ide szervírozták egy nagy, kerek tálcán, ahonnan magunk vehettünk ezt-azt. A markabi étterem svédasztala jutott eszünkbe: kaptunk kenyeret, olajbogyót, lebent, rántottát, csicseriborsókrémet (humusz), illetve teát. Evőeszköz híján a kezünkre és kenyerünkre szorítkozhattunk; a zöldségeket és a kenyeret a családfő és az anyuka hajigálta hozzánk a szőnyegre vagy a kenyérre – ott, ahol a gyerekek mezítláb járnak-kelnek. A higiéniai aggályokat leszámítva nagyon kellemes, laktató és finom volt, és végül is bajunk sem lett tőle. Beszélgetni nem nagyon beszélgettünk: az ebéd előtt és során az egész rokonság felbukkant, és mindenkinek elmesélte a házigazda, hogy hol talált ránk, és hova vitt minket, de mi ennek alapjában véve passzív szereplői voltunk. A bátrabb gyerekekkel elegyedtünk szóba, ha nagy kíváncsian oda mertek jönni hozzánk.

Az étek elköltésével mindjárt megváltozott a véleményünk az addig rólunk legombolt összegekről: hagyományos arab vendéglátás és egy dús ebéd is társult a fuvarhoz, aminek a végén a lányok frissen szedett virágot meg egy-egy kendőt kaptak ajándékba, és mindannyiunk kezére kentek egy kis parfümöt a legszívélyesebb vendégbarátság jeleként. Aztán hibát követtünk el: hagytuk, hogy az amúgy is Aleppóba tartó Faradzs elvigyen minket, noha Dáret Azzéból húsz líráért is mehettünk volna úgy, hogy valamivel kényelmesebben férünk el. Ő azonban erősködött, és az ebéd után nem volt szívünk ellentmondani neki… az aleppói fuvarért aztán kétszáz lírát kért, azaz a szerviz tízszeresét. Faradzsnak tehát fejenként kétszáz szír fontot fizettünk ki aznap azért, hogy megmutasson két olyan romot, amiket nem is akartunk megnézni, megetessen minket, és hazavigyen Aleppóba. Az ebéd miatt azonban azt kell mondjam, hogy végeredményben inkább jól jöttünk ki a dologból… de azért nem a felhőtlen boldogság érzetével indultunk vissza a szállásunk felé. (Persze lehet, hogy szarrágásnak tűnik ezer-ezerkétszáz forintért panaszkodni, de helyi viszonylatban azért ez jelentős összeg. És különben is válság van otthon.)

 Végjáték

Ha rossz a kedved, toldd meg egy lépéssel… Eluralkodott rajtam a turizmuskényszer. (Lényege: minél többet, minél olcsóbban, mert fogy az idő…) Kitaláltam, hogy sötétedés előtt két órával talán még belefér valami. Északra, a török határhoz nagyon közel van egy Afrín nevű hely, amitől pár kilométerre felfedeztek egy hettita szentélyt; jóval messzebb, a másik irányba egy gyönyörű ókori romváros (Cyrrhus) fekszik. Úgy tűnt, megjárható a dolog, már ami a hettita részét illeti… tévedtem. Afrínba van ugyan Aleppóból szerviz, de nem onnan indul, ahonnan a többi, azaz a közelünkből. Elbuszoztunk hát a város másik végébe (nem tudtuk, milyen messze van az afríni-aazázi garázs). Aztán beszálltunk egy afríni szervizbe… harminc kilométeres út hosszabb volt, mint gondoltuk, és csupán annyi érdekeset tapasztaltunk az út során, hogy minden településnevet kiírtak törökül is. (Vagy kurdul, mert állítólag itt ők élnek.) Őszintén szólva azonban Szíriában mindent vártam, csak ilyen kétnyelvű kiírást nem.

Azért érkezéskor még mindig volt egy óránk, és szerencsére gyorsan indult egy szerviz Ajn Dara, a hettita szentély felé. Már kilátástalan volt a helyzet, de a turizmuskényszer nagy úr: egyikünk sem mondta, hogy forduljunk vissza. (Pláne ha már pénzt adtunk ki érte, hogy eljöjjünk ebbe a jelentéktelen, érdektelen városba.) A romokat egy földek között vezető úton át lehetett megközelíteni. Elindultunk, és pár perc múlva fordultunk is vissza. Megláttuk a kutyákat… Itt még csak forgalom sem volt, a sötétség pedig megállíthatatlanul közelgett. Leforrázva visszaindultunk hát az afríni útra, ahol ugyanaz a szerviz szedett fel minket, aki negyed órával előbb letett. Afrínból azonnal visszaindultunk Aleppóba, és saorma-aszír vacsora után a szállóban tapasztaltam: a személyzet az én törölközőmet is elvitte mosásba… helyette a szállodáét tudtam használni.

Szóval nem felhőtlen, vidám és boldog nap volt, de tagadhatatlan pozitívumai is voltak (Szent Simeon és az ebéd). Sajnos az örömbe vegyülő üröm elrontja az egészet, az ürömbe vegyülő öröm viszont Ekkor még fel sem merült bennünk, hogy másnap még jobban ráfaraghatunk…

Nem véletlenül ugyanaz a cím, mint az előbb: ugyanezt tudom elmondani. A tré idő miatt lemondtam Jordániát, és miután Zsolt is, a lányok úgy döntöttek, hogy Libanonba mennek egy napra. (Hat hónapon belül el kell hagynod az országot, és Flóra meg Gyöngyi még nem volt külföldön.) Érdekes napjuk volt, Bejrútig sem jutottak a hóvihar miatt. Damaszkuszban csak esett, de az sem jobb... Szuvejdában állítólag hetven centi hó esett. Sajnálom szegény békákat.

A héten viszont végre naposak a kilátások, és amúgy sem lennék hajlandó a hátsómon ülni két hét tétlenség után. Belföldi utazás várható, célját később határozzuk meg.

Még tél van. Nem annyira, mint odahaza, de ocsmány idő van... borult, itteni viszonylatban sokat és sokszor esik. Az embernek a vécére sincs kedve kimenni, nemhogy utazni... Ebből fakadóan a múlt hétvégén sem Jordániába, sem Palmyrába nem mentünk. (Igaz, a tervezett csapat fele amúgy is lebetegedett.) Turisztikai jellegű esemény annyi történt, hogy teljesen váratlanul bejutottam a damaszkuszi citadellába... tudják a kedves olvasók, az óváros északnyugati végén, nagy, négyszögletes bástyákkal, előtte Szaladin-szoborral... Ez pár évvel ezelőttig börtön volt, de most is csak szakmailag látogatható, magyarul akkor, ha régésszel vagy hivatalos emberrel mész. Ez a lehetőség eddig nem volt adott. Most sem, viszont véletlenül arra jártam, és hogy-hogy nem az egyik folyosóján amolyan "Syria today" típusú fotókiállítás volt berendezve - nem nagy cucc, a várból sem sok látszott, de szép kis válogatás volt az élet minden területéről. Ipar, közlekedés, régészet, oktatás, turizmus, mezőgazdaság, földrajz, kultúra, környezetvédelem! (Hogy itt milyen elvadult dolgok vannak Szíriában...) Meg olaj. Meg egyebek. Néhány érdekes fotó, tervrajzok, ilyesmi. Egynek jó volt, pláne ingyen.

Azóta semmi sem változott: az időjárás nyomasztó, ezért a depresszió, álmosság és unalom hármasságában telnek napjaim. Vettem lábast meg fazekat, úgyhogy insallah tudok majd főzni. A héten meg Jordánia, Akabától fokozatosan visszafelé, bár őszintén szólva ilyen időben semmi kedvem hozzá, de meglátjuk, mi sül ki a dologból...

A hű olvasók jutalmul kapnak három bónuszképet a múltkori kirándulásról. Gyöngyi készítette őket. Legnagyobb érdekességük, hogy kivétel nélkül szerepelek mindhármon.

Rég írtam, mennyiséggel kompenzálom.

Felvezető kör

Szíria déli részén három kicsiny, észak-déli irányban elnyújtott tartomány található: a részben zsidók által megszállt, részben általuk lerombolt és mementónak úgy hagyott Kunajtira, illetve Daraa és Szuvejda. Daraában már jártunk a bostrai látogatás alkalmával, és ott nagyjából nincs is más, amit érdemes lenne megnézni. Ezúttal azonban Szuvejdát céloztuk meg, ahol majdhogynem nincs település ókori emlék nélkül… Bostra a Haurán nevű bazaltfennsík peremén fekszik, ezért szürke – Szuvejda tartomány viszont teljes egészében a fennsíkon van. Sokat mond, hogy a tartomány (és központja, amelynek nevét viseli) azt jelenti: „feketécske”. A Hauránon van egy kifejezetten hegyvidéki rész, amit hivatalosan Arab-hegységnek neveznek, de eredeti és igaz neve Drúz-hegység. Itt laknak ugyanis a drúzok, akik ugyanolyan arabok, mint bárki más, csak a vallásuk különbözik… a 11. század elején egy megalomán egyiptomi kalifáról, al-Hákimról kezdték radikális hívei (köztük egy bizonyos Darzí) terjeszteni, hogy ő maga az Isten földi megtestesülése, amit hivatalosan sosem fogadtak el. A híveket Darzí nevét többesszámosítva a „durúz” névvel illették, innen nyugati nyelvekben használt elnevezésük. A drúzok végül elvándoroltak Egyiptomból, és a mai Libanonban települtek le, ahol rejtelmes és összetartó klánokban éldegéltek – mindaddig, amíg a 18. századi polgárháború miatt jelentős részük át nem települt a Hauránra, ahol most is élnek, tartva a kapcsolatot libanoni rokonaikkal.

Sahba

Képek

Hárman vágtunk neki az útnak, a jól bevált Flóra-Gyöngyi-én felállásban. Jó időben, reggel nyolckor találkoztunk a buszállomásnál, ahonnan szervizzel elvágtattunk Sahba városáig. Az utazás jó ideig hasonló volt, mint a Bostrába vezető út: sivatagos, kopár és lehangoló. Aztán egyszer csak hófödte csúcsok jelentek meg messze északnyugat felé, felhőként lebegve a láthatár felett… Az Antilibanon. Gyönyörű látvány volt, és egész látogatásunkat végigkísérte sejtelmes, távoli lebegésével az egyébként meglehetősen száraz táj felett. A hauráni rész nem dúskál a növényzetben: többnyire csak szőlőlugasokat vagy olajfákat látni. (A sivárság nyilván a télnek is betudható.) A látványhoz hozzá tartozik a mindenütt jelenlévő bazalt… a földeket elválasztó kerítések, a bitumenbányáknak használt dombok, a házak burkolata – meg a romok mind-mind szürke sziklából vannak.

Sahba sosem volt túl nagy település, és nem sokat nőtt azóta, hogy a 240-es években regnáló Philippus Arabs császár szépen kiépítette, és elnevezte magáról Philippopolisznak. Philippus helyi legény volt, és a szírek olyan büszkék rá, hogy ilyen sokra vitte (császári testőrparancsnok, majd III. Gordianus meggyilkolásával császár lett), hogy a százlíráson is megörökítik egyik közismert portréját. Arab származását egyébként le sem tagadhatná, elég csak egy pillantást vetni az orrára… No, tehát Sahba Philippus császár városa volt, és ennek terebélyes jeleit máig őrzi. Először is – falak nélkül ugyan, díszek nélkül, romosan, de – megmaradtak a három ívből álló városkapuk, mind a négyen. Aztán maga a településszerkezet: az észak-déli és a kelet-nyugati út, melyek közül utóbbin több szakaszon még mindig az eredeti, 1760 éves bazaltkövezet feszül, ami szemmel láthatóan jól bírja az autókat is. Mi még? Színház, templom, szobortár (persze szobrok nélkül) és palota. Ezek egy kupacon, az ókori város nyugati végében fekszenek igen mutatós állapotban. Nem túl nagy egyik sem – második Bostrára senki se számítson, ez egy vidéki kisváros számára épült színház, ahol a színpad mögötti szobrok magassága alig 1,70 lehetett (tapasztalat…). De nagyon kis aranyos, barátságos a látvány – ahogy az a helyi bácsi is, aki körbevezetett minket, majd elirányított a fürdő felé. A fürdő az előbbieknél sokkal romosabb, csak két boltíve áll, de az alapterülete meg a függetlenül álló pillérei jól mutatják, milyen kiterjedt lehetett. Nem beszélve a belmagasságról… nem tudom, mi volt jó a rómaiaknak abban, hogy a fürdő, amelynek a földszintjét használták, akkora, mint egy többemeletes ház, de a látvány lenyűgöző még romjaiban is. Mellette áll egy nagy római villa alapjai fölött a sahbai múzeum – öt egész líráért meg lehetett nézni. A villa maradványai nagy méretre utalnak, de a fő attrakciót a mozaikpadló jelenti: a múzeumot úgy építették, hogy a mozaikok megmaradtak eredeti helyükön, és fölülről lehet nézegetni őket. Egész európai a piciny tárlat színvonala, és azok a mozaikok… fantasztikus minőségben maradtak meg, ábrázolásaik pedig gyönyörűek. Hat padlórészlet látható, köztük egy Thétisz, egy „Ariadné és Dionüszosz esküvője”, illetve egy állatok által körbecsodált Orpheusz – a másik három kevésbé szép, de azok is rendkívüli szakmai tudásról és művészi színvonalról árulkodnak.

Mindezen ókori gyönyörűségek mellé helyenként kerítésbe épült korinthoszi oszlopok, ma is használt római kapuk és egyéb hasonló jelentéktelenségek fogadtak minket – sokkal szebb és jobb állapotban, mint Bostrában, ahol az egész légkört az elhanyagoltság és a lelakottság jellemezte. Ez összefügghet a lakossággal is… A színház melletti ókori templom tetejéről nézelődve megdöbbenve állapítottuk meg, hogy egy darab mecset sincs a városban, a színház és fürdő mellett pedig az tűnt fel, hogy egy másik szír jellegzetesség, a szemét hiányzik. A drúzok eszerint nem imádkoznak, és szemetelni sem szoktak. Tagadhatatlanul szimpatikus társaság, bár ránézésre már nemigen látszik rajtuk, hogy különböznének a többségtől: az idősebb nőkön fehér kendő, a férfiakon fezre emlékeztető, de fehér oldalú fejfedő látható, a többiek nyugatiasan öltözködnek.

Kanavát

 Képek

Sahbából Szlim (Szulajm) érintésével akartunk Szuvejdába utazni, de végül nem szálltunk le a hop-hopról, mivel az útikönyv által emlegetett gyér romokból semmit sem láttunk az amúgy egyutcás falun átrobogva. A tájon egyébként tiszta Amerika-feeling kapott el minket: egyenes út a dimbes-dombos, kopár pusztában, ameddig a szem ellát… azaz a következő lejtőig. És nyugaton persze ott figyelt az Antilibanon. Szuvejdában nem is időztünk, mivel a nagyváros –múzeumi leleteit leszámítva – nem sok érdekességgel rendelkezik. (Nabateus templomát az oszmán időkben bontották le, mint a könyv írja.) Így a közeli Kanavátba indultunk, de a buszállomáson nem találtunk arra járó gépet, és taxiba tereltek minket. A fickó 150 lírát kért és kapott az alig tíz perces útért, amit nehezményeztünk, de aztán kifizettük – figyelembe véve, hogy Damaszkuszban mennyit képesek elkérni, ráadásul tényleg városon kívülre mentünk. És hát a fejenként 50 líra nem túl nagy teher (bár kétségkívül bosszantó, ha figyelembe vesszük, hogy a Damaszkusz-Szuvejda út 90 kilométeréért 55 lírát kértek).

Mindegy: ott álltunk Kanavát, az ókori Canatha romjai előtt! A látogatás ismét csak 5 lírába fájt, lévén diákok, és ezután kényelmesen végigjártuk néhány órácska alatt az összes látnivalót. Kanavát fő attrakciói a templomok: egy keresztény komplexum, illetve egy Zeusz- és egy Héliosz-templom, de a városon keresztülfutó kis sziklás völgyecskében még egy nymphaeum (forrás fölé épített nimfaszentély) és egy piciny színház is található. Kanavát városa egyébként messze nem olyan szabályos, mint Sahba, és jobban emlékezet Bostrára annyiban, hogy sokkal több ókori eredetű házat és épületet használnak mindmáig – itt természetes, ha valakinek a bejáratát évezredes szőlőfaragványok veszik körbe, vagy hogy a háznak ókori boltívei vannak – netán maga a kapu antik. Egyébként mezőgazdasági jellegű település, ami azt jelenti, hogy helyenként olajfákkal, kiskertekkel, netán öszvérekkel vagy juhokkal futhatunk össze – természetesen a történelmi emlékek árnyékában… A szemét is kicsit több, mint Sahbában, de még nem üti meg a zavaró mértéket.

Először a gyönyörű faragványokkal és csinos oszlopsorokkal díszített keresztény komplexumot jártuk végig, aztán körbejártuk a dombon levő falut. Lejutottunk a durva bazaltsziklák között csordogáló kis patakhoz is, amelynek partján a már említett nimfaszentély és színház található. A kanaváti színház a kis völgy oldalába épült, és valódi miniatűr: csupán kilenc széksora van. A színpadot éppen elöntötte a nimfaszentélyből érkező víz, amely valahogy kicsapott a neki épített kis csatornából, és sekély tavacskát képezett a kis teátrumból. A „parton” béka sütkérezett, a sziklák között gyíkok szaladgáltak és hatalmas sáskák repkedtek a nádcsonkok és virágzó fák között a hangos brekegéshullámok közepette… A Hauránban Damaszkusszal ellentétben van természet: a tiszta levegő jele, hogy a kövek mohosak és zuzmósak. És ez a természet azt jelezte: február közepén itt a tavasz… (otthon havazik, mint hallom.)

Akkor és ott, a kanaváti romok között mindannyian nagyon örültünk, hogy Szíriában vagyunk. Utána már csak hab volt a tortán, amikor megláttuk a dombtetőre épült Héliosz-templom hat romantikusan égnek meredő oszlopát, amelyek mögött nem más sejlett át felénk, mint az Antilibanon… Ezek után a Zeusz-templom a maga néhány falmaradványával meg a tökéletesen megmaradt boltíves ciszternájával fakónak és jelentéktelennek tűnt. Valahol szívfájdító, hogy Szíriában ennyi ismeretlen csoda rejlik, amiből ha csak néhány lenne Magyarországon, már özönlenének a turisták. Valahol persze jó így is, mert ha kihasználnák a bennük rejlő lehetőségeket, biztos minden nagyon drága lenne, és nem öt líráért látogathatnánk meg az ókor maradványait. És ötven lírából sem tudtunk volna megebédelni: ennyibe került két remek falafel itallal; Damaszkuszban legfeljebb két kevésbé remek falafelt kapsz ennyiért.

Ebéd után még volt két napsütötte óránk, ezért úgy döntöttünk, hogy elsétálunk egy három kilométerre fekvő faluba, ami a Szía névre hallgat. Egy tavalyi nemzetközi szobrászati szimpózium kapcsán kint maradt jelzőtáblák alapján könnyedén odataláltunk volna, ha az úton nem áll meg melletünk egy kocsi. Emlékszünk Zabadáni környékére? Igen, ismét ingyen furikáztak minket… Gyöngyivel hátra, a púpos járgány rakterébe szálltunk, Flóra ment előre bájcsevegni az Ali névre hallgató, mosolygós sofőrrel. Pár perc guggolás árán fel is jutottunk a szíai romokhoz… igazából nem nagy dolog, ezt a könyveinkből is tudtuk: egy domboldalban levő nabateus templom alapjai és darabjai. De azért megnéztük, körüljártuk, üldögéltünk a leomlott oszlopfőkön, benéztünk az istállónak használt épületrészbe, miközben megtapasztaltuk, hogy a helyiek körében gyorsan terjed a hír – két fiatal mindjárt letámadott minket, hogy magyarok vagyunk (persze nem direktben, hanem második tippre…), és ha bármire szükségünk lenne, csak szóljunk. Nem volt, de azért kedvesek voltak. Aztán a nap eseményeitől eltelve elindultunk lefelé, hogy visszamenjünk Szuvejdába, onnan pedig Damaszkuszba.

Ez nem ment könnyen. Amint leértünk a szíai lejtőről, egy platós motor döcögött el mellettünk, rajta kedves bácsi. Mondtam is a lányoknak: egy ilyenen milyen jó lenne utazni… és láss csodát: a bácsi megáll, és felszólít minket a felszállásra. Minek ellenkezni? A hölgyek az öreg két oldalára, az úr a platóra a szerszámok mellé, hátra. És mindenki vigyorog. Hogy, hogy nem, a bácsi is elsőre eltalálta, hogy magyarok vagyunk… és meghívott kávéra. A drúzoknál rendkívül erős hagyományai vannak a vendéglátásnak, külön épületük van e célra, a madáfa. A parasztbácsi bevezetett minket a gyönyörűen burkolt, fényképekkel és arcképekkel díszített, padokkal körbevett garázsnyi terembe, aztán kávét és gyümölcsöket hozott, amelyeknek elfogyasztásához ragaszkodott. Nem ellenkeztünk… eközben körbemutogatta a képeket. Egyikük a szír-drúz nemzeti hős, Szultán Basa al-Atras, aki a húszas években lázadást vezetett a franciák ellen, a többiek ősök és rokonok voltak – az egyik unokaöcs tiszti egyenruhában magával Bassár al-Aszaddal… az elnökről itt egyébként nem csak a szokásos képeket látni, sőt, azokat sem nagyon, hanem olyanokat, amelyeken nagy szakállú drúz öregemberekkel (biztos vallási tekintélyek vagy nemzetségfők) üldögél teljes egyetértésben. (Egyébiránt a modern arab könnyűzene egyik korai istene, Faríd al-Atras szintén a környék hírességei közé tartozik, de erre utaló jeleket nem találtunk.)

Néhány barátságos és érdeklődő mondat és a gyümölcsök elfogyasztása után aztán elindultunk vissza, és azon elmélkedtünk, hogy a kanavátiak most bizonyára összeülnek, és megtárgyalják a különös, arabul tanuló külföldiek esetét, akiket Dzsaadán al-Muhtár vendégül látott – aki tavaly már egy olasz-román társaságot is barátságába fogadott. Szuvejdában hamar megtaláltuk a buszállomást, és már sötétedés közben indultunk hazafelé. Az egész nap legrosszabb része – legalábbis számomra – a buszút volt: beszorultam a hátsó sarokba, ahol csak ferdén ülve és az előttem levő ülésre borulva fértem el, de félálomban kibírható volt… és különben is, a szép napot már nem tudta számottevően elrontani. Nagyon jó élmény volt minden szempontból, és mivel még mindig van egy nagy rakás rom a környéken, biztos vagyok benne, hogy még visszatérünk a drúzok földjére kicsit nézelődni…

Damaszkuszi fejlemények

Az iskolában nagy nehezen elkezdtük a tanulást, ami az előző félévhez képest immár energiát is igényel: az ötös szint szövegei nem kevés ismeretlen szóval kecsegtetik a velük foglalkozni akarókat. És ha ez nem lenne elég: bekeményítettek minden évfolyamon. Immár minden tárgyat más tanít, azaz hetente öt oktatóhoz van szerencsénk. Szálim bácsi a helyesírásával (heti egy) meg Fajhá’ tanárnő az újságolvasásával (heti egy) megmaradt állandó bútordarabnak, de a hajdan Hijám tanárnő által tanított tárgyakat most új emberek vették át. A szövegolvasást (heti háromszor) Vafá’, egy fiatal, agilis nő tartja, akinek egyebek mellett az a hobbija, hogy egy rakás házit ad – persze nem nehezek, csak a tankönyvi kérdésekre kell válaszolni, le kell írni az órai szöveget a füzetbe, illetve az új szavak némelyikével mondatokat kell írni. A heti két adagban kapott nyelvtant egy hiperaktív és iszonyú tempóval pörgő nő, Rá’ida tanítja, aki erősen lefárasztja az összes jelenlevőt az óránként leadott több fejezetnyi ismerettel… Továbbá a beszélgetés és az „aktivitás” is új értelmet nyert Ammár tanár úr megjelenésével. Fiatal, szimpatikus, tempója mérsékelten felfokozott. Általa tulajdonképpen eljutottunk oda, hogy normális nyelvóráink vannak, bár nyelvi képességeinket illetően általában erősen túlzó elképzelései vannak. Beszélünk és vitatkozunk, ha társalgás van, illetve tévézünk, rádiót hallgatunk és elemzünk „aktivitás” címén. Ammárnak meggyőződése, hogy neki is dolgoztatnia kell minket, így Vafá’-hoz hasonlóan terjedelmes feladatokat ad házi elvégzésre. Fogalmazásóránk is volt már a sminktömegek miatt műanyagarcúnak tűnő, de amúgy aranyos és kedves Bászimával, aki nevének megfelelően mosolygós. Első fogalmazásunkat a gázai szörnyűségekről kell írnunk, ami itt a csapból is folyik.

Szóval munkás és kimerítő félév előtt állok, legalábbis az előzőhöz képest. Emellé a fuszhafejlesztési projekt jegyében be akarok iratkozni az Abú Núr mecsetbe, ahol állítólag színvonalas oktatás folyik délutánonként. A mecsetben már voltam, de egyelőre semmit sem sikerült kiderítenem, azon túl, hogy a tanfolyam két hónapos lesz, és március elejétől május elejéig tart, ami jól passzol az intézet végéhez. Ezzel együtt persze le kell mondanom a népnyelvi kurzusról, ami amúgy is meglehetősen drága, és önképzésre is adódik mód. A kollégiumban például újabb és újabb kedves fickókat ismerek meg (legutóbb egy Haszan Szálehi nevű perzsát), és különben is van tankönyvem. Sőt akár valamelyik bárgyú szír sorozat megvételével is nyelvi forráshoz juthatok…

A kollégiumban egyébként semmi sem változott. Találtam mosodát a közelben, de drága, így csak a nadrágjaimat és pulóvereimet fogom leadni, a többivel megbirkózom kézileg is. Az első fehérneműmosáson már sikeresen átestem. Zöldségest is találtam, méghozzá nem drágán, úgyhogy a skorbut sem fog elvinni… viszont a főzési lehetőség nagyon hiányzik, már csak a mindennapi tea miatt is, de különben sem ártana néha kis változatosság az étkezésemben. (Kis rántotta, tészta, leves, ilyesmi…) De azt már eldöntöttem, hogy egye fene, veszek egy kis villanyfőzőt meg pár edényt. A döntés megvalósítása egyelőre folyamatban: tányérom, poharam, kanalam és késem már van… Mindenesetre nagyon érdekel majd, hogy ezek a járulékos költségek hogy viszonyulnak az ideköltözéssel megspórolt 8000 + kb. 600 lírához (43000 forint), amit havonta nem fizetek ki lakbérre és buszra.

Igazából nem érdemelne külön bejegyzést, de jobban elkülönül: Azóta semmi különös nem történt az egyik kuvaiti ösztöndíjas megjelenését leszámítva, akivel jóban vagyunk. Nincs szobatársam, a vécében pedig egy elmés módszerrel egy amúgy nyithatatlan ajtajú toalettet használok a bicskám segítségével, ahova a gyökerek nem jönnek. Azóta a szobámban is találtam csótányt, de csak egyet, és meggyilkoltam illetéktelen behatolásért. Az órák ugyanolyanok. És lassan eljutunk oda, hogy éjszaka sem kell fűtés...

Íme, képek a szobámról, a koleszról meg Damaszkusz csúnyább részeiről

Az előző bejegyzés némileg csúsztat, ugyanis időközben – mint azt a kedves olvasók jelentős része tudja – hazamentem. December 23-án este még megszemléltem a damaszkuszi keresztények karácsonyi őrjöngését – állítólag 3000 Mikulásnak öltözött kiscserkész a már többször jellemzett zenét játszva vonult végig az óváros falai előtt… mi tagadás, ilyen látványra nem igazán számítottam, amikor Damaszkuszba jöttem.

24-én hajnalban indult a gép, és kora reggelre már otthon is voltam. A szűk család tudta, hogy jövök, csak a nagyszüleimnek volt meglepetés a jöttöm. A karácsony a szokott rendben bonyolódott le rokonlátogatásokkal és sztorizgatással, és váratlan módon mindenkinek nagyon ízlett az arab süti, amit nagy erőfeszítések árán hazavittem. Ezután tanulásra adtam a fejem, meg kihasználtam az otthoni lehetőségeket a hús- és főttétel-fogyasztásra, kádfürdőzésre és internetezésre… Januárban hat vizsgám volt, de többször kellett bemennem az egyetemre, és vidékre is lementem egyszer-egyszer a nagyszüleimhez. Barátaimmal is találkozgattam… egyszóval viszonylag eseménydúsan, de azért nem túlzott gyorsasággal telt az a mintegy öt hét, amíg otthon voltam. Ezalatt moziban, állatkertben meg Presser-koncerten is voltam (köszi megint, Kema!), s a jövendőt illetően is pozitív jeleket kaptam innen-onnan. Aztán január 29-én éjjel az első oda útinál jóval kisebb érzelmi hullámverésben kimentem a reptérre, és gond nélkül visszatértem Damaszkuszba.

Mondhatnám azt, hogy semmi sem változott, de ez csak részben igaz. Találkoztam a lányokkal, jártam a várost, és tényleg nincs különbség (az idő is olyan hideg esténként, mint volt, bár nap közben már izzadtam). Viszont kollégista lettem, hála a konzul úr szíves erőfeszítéseinek. Erre több okom volt: ingyenes, közel van az intézethez és van benne fűtés. A híradások szerint ez az épület elviselhető, viszonylag új építésű… nos, néhány nap ittlét után az alábbiakról számolhatok be:

Összességében egy laktanyához tudnám hasonlítani a körülményeket. Egy többemeletes panelépület földszintjén lakom, közvetlenül a bejárat mellett. (111-es szoba.) A hosszú folyosó mentén vagy húsz ugyanolyan kétszemélyes lakóterem van, illetve egy vizesblokk (guggolós vécék, piszoárok és zuhanyzók), meg egy „konyhának” aposztrofált helyiség. Ezt a legjobb indulattal legfeljebb mosókonyhának nevezhetnénk, ugyanis mindössze két hosszú vályú van két fala mentén, ahova több csap is nyílik. A terem tartozéka még két lavór, illetve egy szemétgyűjtésre szolgáló műanyaghordó. Ezzel kifújt… tehát se hűtő, se tűzhely, se mosógép nincs. Ez utóbbi a legfájóbb, de azt hiszem, mosodával ki tudom kerülni a problémát – fehérneműt még csak-csak elmosok kézzel, no de nadrágokat és pólókat… és persze az sem ártana, ha tudnék főzni, ha már hoztam fűszereket (igaz, ahhoz edényzet meg evőeszközök is kellenének). A tisztaság valóban „elviselhető”, de nem az érzékenyebbeknek. Csótányokkal már az első nap találkoztam a mosókonyhában – máshol nem, de itt hemzsegnek, mivel a vályúkba mosogatott edényekről lepotyogott kajamaradékokon jól elélnek. A főleg arab lakótársak (egy távol-keleti meg talán két örmény folyosótársam is van) a toalettet meg a zuhanyzót sem a legtisztábban hagyják maguk után: az előbbit el lehet képzelni, az utóbbiban meg szappanpapírokat, zacskókat, olykor csikkeket hagynak szerte heverni. Gusztusos, mondhatom… persze füstölnek is, mint a gyárkémény, és éjjelente öröm hallani a folyosó közepéről szobámig elhallatszó harákolásaikat. (Arabok.) Emellett megemlítem, hogy a vizesblokk enyhén szólva is lelakott: a zuhanycsövek ferdék, a csapok tekerői több esetben hiányoznak, a vécék és zuhanyzók ajtóiról hiányzik a kilincs, úgyhogy a teljes becsukás nemigen oldható meg. Hogy pozitívumot is írjak: mindig van hideg és meleg víz, és a közös tereket reggelente kitakarítják. Még egy új mosdókagylót is beszereltek a hiányzó helyére.

Most, hogy már mindenki kellően rémült és undorodik és sajnál, némileg kellemesebb vizekre evezek: magát a szobát illetően viszont sokkal pozitívabbak a benyomásaim. Két ágy, két nagy beépített szekrény, két, olvasólámpával és fiókokkal ellátott tanulóasztal és két szék alkotja kímélt állapotú berendezését, a megvilágítást neoncsövek biztosítják. Csodálatos módon központi fűtés is van, amihez hasonlót eddig Szíriában nem nagyon láttam – és melegít is! Az ágynemű egy pokróc meg egy párna, de a radiátornak hála ez elég is. Ahhoz képest, hogy decemberben hasonló időben a régi szobámban látszott a lehelet, illetve négy réteg ruhában aludtam három pokróc alatt, ez nem lebecsülendő dolog. Világítás és villanyáram van, az ablakok és ajtók zárhatóak és szigeteltek, bár a tisztaság itt sem kifogástalan (főleg a falak hagynak maguk után kívánnivalót). Azaz tanulni, aludni, értékeket biztonságba helyezni jól lehet, és mivel meleg víz van, a vécék pedig működnek, a tisztálkodás is megoldottnak tekinthető. Sőt, meg kell mondanom, engem még a csótányok sem zavarnak. Úgyhogy elvagyok itt, mint a befőtt, de a mosás és főzés még fog fejfájást okozni, az biztos…

Amúgy nagyon úgy tűnik, hogy a kollégiumnak nincsenek szabályai, persze a nemek szigorú elválasztását leszámítva (egyszer a feliratokat olvasgatva a női részleg bejárata elé tévedtem, mire a portás felszólított, hogy ne álldogáljak ott. Ühüm.). A népek éjjel-nappal ki-bejárkálnak, csikorgatják az üvegajtót és rázzák a rácsosat – közvetlen a szobám mellett, ugye… de azért kibírható, főleg hogy még este sem nagyon csukják be egyiket sem. (Amikor a konzul úr hajnalban kihozott, zárva volt, de éjfélig biztosan nem szokták zárni az ajtót, ez tapasztalat.) A két tök ugyanolyan panelmonstrumból álló kampuszt természetesen gépfegyveres őr védi, akivel kölcsönösen nem törődünk egymással, azaz nemigen tudom, mi célt szolgál. Az épületen belüli porta éjjel-nappal nyitva, de nemigen van vele dolgom, mert a főkapu a női részleghez vezet, úgyhogy nem látni sem igen szoktam őket… emellett a bejárati épületben van egy bankautomata (az óvárosban nemigen találni), a kampuszon pedig egy kis vegyesbolt, ahol nagyjából minden kapható, ami egy kollégistának kell – étel, ital, tisztító- és tisztálkodószerek, evőeszközök és edények. Ha itt nem kapna valamit az ember, hát kislattyoghat a közeli „Family” szupermarketbe, ami nagyjából olyan, mint egy otthoni Spar vagy hasonló – hosszú folyosókkal, pénztárgéppel, bevásárlókosárral. És ez Szíriában nem gyakori. Mi egyéb kellhet még? Netcafé is van, bár elég messze, amit azért furcsállok, mert közvetlen mellettünk van az egyetemi városnak nevezett panelrengeteg, és ott nyilván tízezrével élnek a diákok. Igaz, a café így sem volt zsúfolt, ráadásul jónak és olcsónak bizonyult a netje. Talán csak a zöldséges hiányzik, de hűtő híján különben sem gondolhatok nagyobb bevásárlásra e téren, úgyhogy majd meglátjuk.

Ennyi hát. Három nap sorbanállással, AIDS- és tbc-vizsgálattal, írás- és szóbeli pótvizsgákkal elértem, hogy keddre befogadjanak az egyik ötös szintű csoportba, ahol szerdán már el is tudtam kezdeni az okulást. A csoporttársaimat elég jól szétosztották a két másik ötös között, úgyhogy talán csak Kiflivel leszek együtt a régi gárdából, bár az Intézetet ismerve bármi megtörténhet még. Délutánonként egyelőre filmet nézek és fetrengek, vagy átmegyek az óvárosba csevegni, eszegetni, iszogatni… rövidesen könyvtárazni is fogok, bár ezt kissé nehezíti, hogy háromkor zár, így pénteket leszámítva nem túl sok időt lehet ott eltölteni. Utazni a napokban egyelőre bizonyára nem fogunk, mert mindenki punnyadt és passzív, beleértve engem is, és mindenki szívesebben lenne otthon. Beleértve engem is. Nem a kollégium miatt: általában. Pedig nap közben már tavaszias – sőt már-már nyárias – az idő, bár nagy ritkán szemerkél az eső, de még mindig nagy a hőmérsékletkülönbség éjjel és nappal között, és öt körül menthetetlenül besötétedik.

Over and out.

És köszi a jókívánságokat. :)

Boldog Karácsonyt visszamenőleg, és Boldog Újévet előremenőleg mindenkinek.

(Azóta semmi érdekes nem történt.)

Mathae

Budapest, 2008. december 27.

Képek, hogy élvezetesebb legyen az olvasmány

Mint említettem, a múlt hét szünet volt. Időnk tehát annyi volt, mint a tenger – csütörtök délutántól a következő szombat estig –, kedvünk jóval kevésbé, tekintve, hogy hideg van, ráadásul túl korán sötétedik ahhoz, hogy megérje nagyobb utat tenni. Így botrányosan semmittevően telt a hét… Íme, pontokba szedve:

Ünnep

A hét azért volt szünet, mert négy hétköznapjára esett az áldozati ünnep, az iszlám legnagyobb ünnepe. (Hivatalosan íd al-adhá, de sokan bajrám al-kabír néven ismerik.) Háttere, hogy Ábrahám (arabusul Ibráhím) annak idején Isten parancsára fel akarta áldozni a fiát (a Bibliában az egy szem törvényes Izsákot, a Korán szerint a Hágár nevű rabszolganőtől származó Iszmáílt) az Úrnak. Mielőtt azonban megtehette volna, Isten közbeavatkozott, látván, hogy a próba sikerült, és egy birkát küldött a gyermek helyett.

A muszlimok ennek örömére négy napig munka helyett birkát vágnak, ami drága mulatság. A húst egyébiránt a szegények javára szokás fordítani (a szaúdiak a zarándokoknak hála ipari mennyiségűt tudnak Afrikába küldeni segély gyanánt, némi hittérítéssel egybekötve). Namármost, az ünnepnek két látványos hatása volt. Ad egy, Damaszkusz jóformán kiürült… nagyon érdekes volt, hogy a főbb utcákat leszámítva alig volt forgalom, és a levegő is érezhetően és láthatóan tisztább maradt. Ad kettő, juhnyájak szállták meg a város frekventáltabb pontjait, amelyek mellé rögtönzött vágóhidak települtek… Nagyjából úgy kell elképzelni, mint nálunk a karácsonyi szezont, amikor itt-ott fenyőárusokba botlik az ember, csak itt élő birkák álldogáltak és feküdtek a járdán meg a külső sávokban; meg aztán a fenyőfát nem szokás közszemlére kitéve levágni, megnyúzni és kibelezni. Vér, belsőségek és gyapjúárusok szerte a városban. Sajátos látvány, pláne, hogy mindez egy nagyváros belsejében történik… mintha otthon mondjuk a Hungárián, a Váci meg az Üllői úton, esetleg a Nagykörúton vágnák a juhot. Az ünnep megtekintése egy délelőttöt vett igénybe, mivel a közelünkben is vágtak. Egyúttal próbaképpen vettünk pomelót, ami citrusféle, világossárga, és akkora, mint egy jól megtermett kókuszdió. Kellemes íze van, nem túl édes, de nem is savanyú – viszont drága.

Utazás

Természetesen nem akartunk végig otthon ülni, ezért egynapos utazást terveztünk Szejdnájába és Dumejrbe – mindkettő nagyjából harminc kilométerre van északkeletre, ill. északnyugatra. Az elsőre betervezett napon azonban lógott az eső lába, és a pótlásképp megpróbált könyvtár is zárva volt (természetesen). Így aztán aznap tulajdonképpen csak Damaszkuszban sétáltunk, de ott elég sokat.

Másnap viszont az idő szép, tiszta és elviselhető hőmérsékletű volt, így mindkét helyre eljutottunk. Dumejrrel kezdtünk, aminek csak egy látnivalója van, egy ókori templom, amit a középkorban erőddé – inkább őrtoronnyá, ha a méreteit nézzük…  – alakítottak. Dumejr egyébként rémesen lepusztult, hasonlóan a közte és Damaszkusz között fekvő Adrához: tulajdonképpen már a sivatagban vannak, úgyhogy semmi növényzet, ráadásul egy baromi nagy cementgyár felhősíti folyton az eget. A látnivaló templom nagyon kicsi, egy jobb kertes háznak nagyobb alapterülete van… de kétségkívül mutatós. Körbe is van kerítve, és valószínűleg az ünnep miatt nem lehetett bemenni, így alig tíz perc alatt körbefotóztuk, aztán visszaindultunk a szervizállomásra. Az oda-visszaút így nagyjából ötször annyi időbe telt (amúgy 70 lírába került), mint a műanyagfegyver-arzenállal felfegyverzett gyermekfalkák által körülvett templom-erőd megnézése. De megérte, nagyon érdekes látvány.

Szejdnájá viszont északkeletre, a hegyekben fekszik, emiatt a környező táj is jobban fest (amolyan Maalúlához hasonló, de például a félúton levő, Domb [Tell] nevű városkában kifejezetten romantikus lenne a sok durva sziklafal, ha nem borítaná be szemét.) Szejdnájá ráadásul keresztény település, ezért több kolostora és zarándokháza van, és a gazdagabb fővárosiak – így a házigazdáink is – itt vesznek nyaralót, hogy átvészeljék a nyári hőséget. Az egész települést egy nem túl régi építésű kolostor uralja egy kisebb csúcsról, amely a falai miatt kissé erődszerűnek tűnik mind kívül, mind belül. Amúgy ebben is számos lakás van, amelyek gangos rendszerben épültek, és több torony mered az ég felé. Ez a kolostor is büszkélkedhet ereklyékkel, amelyek a maalúlai rendszerhez hasonlóan szintén alig láthatóak, de legalább ugyanúgy beborítják a felajánlások, és szintén lehet imádkozni előttük. Az ikondíszítések és falfestmények régebbinek tűnnek, mint a maalúlaiak, és a szövevényes folyosókon helyenként modern, de mutatós mozaikok néznek vissza a látogatóra. Egynek jó, hogy úgy mondjam.

Visszafelé nem szervizzel, hanem busszal jöttünk: a jegy dupla annyiba, 20 lírába kerül, de ugyanúgy a helyi BKV üzemelteti, és a 99-es számot viseli. Korábban már láttuk Damaszkuszban, de nem hittük, hogy a végállomás-felirat tényleg Szejdnáját jelöli – ki tudja, miféle városrészek vagy állomások akadnak még a fővárosban…

Könyvtár

Az IFEAD nevű francia intézet keresztény módon, szombaton és vasárnap van zárva, ezért az ünnepi hét péntekjén kinyitott. A Major Balázstól kapott ajánlást felmarkolva a már beiratkozott Flóra nyomába szegődtünk Gyöngyivel, és az Elnök-híd közelében levő intézetbe zökkenőmentesen be tudtunk iratkozni. A kedves helyi erő mindent elmondott angolul, amit tudni kell (pl. nincs kölcsönzés, napi 5 könyv kérhető ki, limitált és drága fénymásolás), aztán megkezdtük a felfedezést. Takaros gyűjteménye van, meg kell hagyni, ráadásul a laptop és a fényképezőgép használata korántsem tilos. Ez jelentősen megkönnyíti majd a munkámat a jövőre nézve. Aznap kiírtam a hasznosnak tűnő bibliográfiát, és olvasgattam is… hála Istennek, olvasni még mindig tudok franciául. Csak a többit kéne feleleveníteni.

Egyéb

A köztes időben sokat aludtam, filmet néztem, főztem és néha tanultam is. Az alváson, azt hiszem, nincs mit magyarázni. Az egymás között csencselt filmeket néztem – a zömük angol, ma fi muskila – és Gyöngyitől szerzett zenéket hallgattam (Sinatra, Puskák és Rózsák). Eközben, mint a kedves olvasók tapasztalhatták, többször voltam netcaféban – blogoltam, frissítettem ezt-azt, amellett az otthoni kötelezettségeim meghatározásán dolgoztam. Jelesül, hogy mi kell nekem vizsgára és mi nem, továbbá mikor. Amikor kiderült, hogy makámákat is kell fordítani, nekiestem a feladatnak, és fel is dolgoztam mind a négyet, amelyeket a többiek nem az órákon. Egész jók, és összességében nem annyira nehezen fordíthatóak; a történetek némelyike pedig kifejezetten szórakoztató. (Már középkorhoz képest.) Főzés tekintetében pedig belecsaptam a tésztafőzésbe, amit azóta többször megismételtem, illetve ismétlés gyanánt rántották és lecsók is készültek remek eredménnyel… sőt, az első tojáspörköltem is igen ízletes lett.

Hát, így telt a múlt hét… nem egy nagy durranás, de hát ez van. Pihenni is kell. Meg készülni az ünnepekre :)

Vonatkozó képanyag

A harmadik napra már a Szaladin-várból hazajövet megvettük a buszjegyet, így hosszabb útra nem volt módunk. Elmentünk hát először Dzsablába, majd Kardáhába, végül a Lattakiai Nemzeti Múzeumba. A harminc kilométerrel délebbre eső Dzsabláról a könyvből tudtuk, hogy Lattakiához hasonlóan szép, hosszú történelme és szintén kevés látnivalója van: egyedül egy kisebb római színházat érdemes megszemlélni. Meg a tengerpartot, amit Lattakiában végestelen végig egy forgalmas – és egyébként igen érdekes – iparkikötő foglal el. A dzsablai színház tényleg kicsi és igen romos, bár úgy tűnik, mintha rekonstrukcióra készülnének: óriási halomban össze vannak rakva a leomlott oszlopok és építőkövek egy sarokban, az épület maga pedig be van kerítve. Ettől függetlenül az a nagyjából fél nézőtér, ami megmaradt, egész jól mutat. (Hiába, tudtak a rómaiak…) Mellette hangulatos mediterrán park van pálmákkal és egyéb hasonló fákkal, a másik oldalán pedig a részben piacba forduló utca kivezet a közeli tengerpartra. Dzsabla tengerpartja nem valami érdekes, bár a vize kétségkívül tiszta; sőt, valamilyen indíttatásnál fogva egy tengerparti sétányszerűségen turistatájékoztatót is elhelyeztek, amelyen a város összes látnivalójáról írnak – ez nagy szó, mert kifejezetten látványos helyekről is le szokták spórolni az ilyesmit itt Szíriában.

Az eddigieket leszámítva szokásosan csúnya Dzsablából visszamentünk Lattakiába, hogy ismét szervizre kapjunk, és elzarándokoljunk a délkeletre eső Kardáhába. Erről a várossá duzzadt faluról csak egy fontos dolgot lehet megjegyezni: itt született valamikor réges-régen Háfez al-Aszad, Szíria örök elnöke (1971-2000)… [Politikáról nem célszerű írni, pláne nem az elnöki családról, így méltatását tessék ideképzelni.]

A környéken már megszokott módon zöld, dimbes-dombos mezőgazdasági tájon narancsültetvények és más gyümölcsösök között haladt a busz. Az egész völgyben feltűnően sok építmény – bolt, étterem, szálloda stb. – viselte az Arín ([Oroszlán]rejtekhely) nevet, és a jelenlegi és volt elnököt ábrázoló képek egy négyzetkilométerre eső gyakorisága is jelentősen meghaladta az átlagosat. Kardahát nagyon jó karban tartják, szép, fákkal beültetett sétányokat építettek bele, amúgy pedig abszolúte érdektelen és jellegtelen – beleértve, nagy csalódásunkra, az Aszad-mauzóleumot. A volt elnököt és korán elhalt fiát ugyanis a családi fészekben temették el. A mauzóleum pedig nem valami lenyűgöző: nagyjából úgy fest, mint egy kicsit modernebb, minaret nélküli dzsámi. Látogatása ingyenes, de feltűnően sok katona és öltönyös biztonsági őgyeleg körülötte, nehogy valaki valamilyen kegyeletsértő vagy gonosz dolgot műveljen minden szírek atyjának síremléke körül… mi is illő megszeppentséggel róttuk le kegyeletünket a virágokkal körülvett, zöld posztóval letakart síremlék előtt, ahol még fényképezhettünk is – de szigorúan csak az elnök porhüvelyének helyét, illetve az éppen részben felállványozott épület külsejét. A mauzóleum mellett egy raktárszerűségben nagy halomban állnak az különféle emlékek, szobrok, feliratok és egyebek, de nekem úgy tűnik, összességében nagyon vallásosra sikeredett az emlékmű – az elnök alavita származásához és arab szocializmusához képest túl sok a Korán-részlet és az emlékmű dekorációja is túl puritán. Viszont távozáskor kaptunk egy nyeletnyi ingyenkávét á la natúr, cukor és tej nélkül, amit illő megbecsüléssel fogyasztottunk el.

Ezután hazamentünk. Elvittem a lányokat is az ötperces kitérőt jelentő római kapuhoz, aztán lesétáltunk a tengerparton levő múzeumhoz. A Lattakiai Nemzeti Múzeum épülete és parkja kedves és takaros: mediterrán növényzet, pálmák és leanderek, no meg jó szokás szerint antik oszlopok, frízek, szarkofágok és szobrok szerte a parkban. (Épp úgy, mint Tartúszban, csak itt nem egy középkori katedrális a múzeumépület.) Az amúgy régies stílusú épületnek boltíves kerengője is van, ennek nagyon kellemes a hangulata: itt őrzik a ki nem állított leleteket is. (A tartúszi madárpotyadékosnál sokkal jobb, elzárt helyen.) A beltéri kiállítás nagyjából öt termet tesz ki a földszinten, ahol Ugaritból, az általunk meg nem talált Ra’sz ibn Hániból, illetve a római-bizánci és a muszlim korból vannak kiállítva emlékek: főleg kerámiák és üvegtárgyak, illetve a muszlimokat illetően pénzérmék. A modern kornak szánt terem átrendezés miatt zárva volt. Az emeleten igazából semmi érdekes nincs egy teraszon kívül, de azért fel lehet menni, és onnan is lehet nézelődni…

Mi nézelődtünk, majd visszamentünk a szállodába, ahonnan kibattyogtunk a Mártírok terére. Indulás előtt a mozgóárustól vettem két és fél kiló narancsot. (Flóra ötöt. Ugyanis ő már korábban is vett, és a narancs nagyon finomnak és relatíve olcsónak bizonyult.) Aztán szervizbe szálltunk, ami elvitt a Térig. A Tér nevét nem tudom, de megérdemli a nagy kezdőbetűt… képzeljünk el egy hatalmas körforgalmat, amit átszel egy közúti felüljáró. Megvan? A körforgalom csak aluljárókon át megközelíthető közepén pedig képzeljünk el egy parkot… de a jobbik fajtából. Díszburkolat, gondozott – mediterrán – virágágyások és bokrok, szökőkutak és felettük hidak, padok(!), tisztaság(!!!). Ez utóbbi kettővel elvétve találkozni Szíriában, de az, hogy mindez a egy helyen összpontosul, nos, az már kész csoda. Pláne, hogy – mint említettem –, a Tér hatalmas. Már a várba menet átszeltük, mivel a buszpályaudvar és a szervizállomás – meg a lattakiai pályaudvar – is a közelében van, és már akkor leesett az állunk. Egy ilyen még Párizsban vagy más gazdagabb nyugati nagyvárosban sem lenne kirívó, sőt ott is jól mutatna. Impozáns is, szép is, hiába csak forgalmi csomópont…

A Tértől elgyalogoltunk a buszpályaudvarig, buszra szálltunk, és a szokásos homszi pihenővel hazamentünk.

A hétvége nagyon jó volt. Élveztem. Megérte. Utána egy szokásosan unalmas hét következett az Intézetben, amit két minisztériumi látogatás és egy bevándorlási hercehurca követett. Eredmény: negyedjére sikerült megszerezni az ösztöndíjat (7500 líra egy félévre) és egy óra tolongás árán újabb két hónapra a tartózkodási engedélyt. A mostani hét meg szünet (áldozati ünnep), de erről később…

(A szemfülesek az előző bejegyzés végéről megközelíthetik az ugariti-tengerparti képeket.)

Képek a várról és környékéről (ötven darab, mert nem bírtam magammal)

Elégedetlenek lévén a szállónkkal, nem egyből hazamentünk, hanem körülnéztünk hotelfronton. Két szimpatikus szállást is találtunk, és az olcsóbbik mellett döntöttünk: ebben csak 250 lírát kellett fizetnünk. (Fejenként.) Szerencsére az első szállodában nem problémáztak a kései kiköltözésünk miatt, így át is költöztünk a Lattakia Hotelbe. Ez közel van ahhoz a szobros térhez, amit többször érintettünk aznapi kavargásunk során, azaz nagyjából a városközpont határán áll. Itt is egy közös szobában aludtunk, de ez legalább tiszta, nem esik szét, minden lámpája ég, angolvécénk volt, és meleg vízzel is tusolhattunk, ha akartunk… Este meg hosszas séta és vívódás árán betértünk egy étterembe, ahol nyugati – francia és angol – love songok meg szomorkás dalok szóltak, és igen finom, bár nem túl nagy sonkás pizzához jutottam italostul 225 líráért. Este aztán megírtam a blogbejegyzést és áttöltöttem a fényképeket a laptopra, miközben a szobatársaim már nyolctól húzták a lóbőrt…

Másnapra vártúra volt betervezve, mégpedig legalább kettő: a köztudomásúlag szép helyen épült Szaladin-vár és a kicsiny, de igen szép fekvésűnek mondott burzeji vár. Ezúttal jóformán egyből eltaláltunk a szervizállomáshoz, ahonnan al-Haffe falujába tudtunk menni – igaz, a sofőr 500 lírát kért, de mi út közben kiderítettük, hogy fejenként húsz a tarifa a nagyjából 20 kilométerért. Hafféből gyalog terveztünk a várba jutni, ami öt kilométeres, kanyargós szerpentint jelentett volna, de egy váratlan, új közlekedési mód nyílt meg előttünk: a motor. A szír vidék jellegzetes járművei a három-négy főt is elcipelő motorok, amúgy maximum két személyre tervezett motorok, de mi eddig nem utaztunk ilyesmivel… itt viszont, úgy tűnik, készültek az ilyen turistákra, és száz líráért elvittek a várba. Először hármunkat akartak egy motorra felzsúfolni a sofőr mögé, de végül én külön gépre szálltam, ami így kényelmesebb volt, de a lányok fejenként ötven líráért megúszták. De mindegy! Az élmény fantasztikus volt, dúsan zöldellő erdők között „száguldoztunk”, aztán előtűnt a vár is… Ennél szebbet ritkán látni. A vár nagyja persze romos, de a környékével együtt egyszerűen lélegzetelállító. Egy két szurdok által határolt hegyfokra épült, amelyeket Európát megszégyenítő lombos és fenyőerdők borítanak… már ez is eléggé lenyűgöző, pláne Szíriában, hát még ha az ember észreveszi, hogy ráadásul kiválóan látszik a tenger!

Még a 10. században, a bizánci időkben építették meg a nagyját. A görögök kézi erővel leválasztották a fokot a hegy többi részéről, ami egy rendkívül mély, egyenes sziklafalat eredményezett, amely felett egy híd ívelt át – ezért meghagytak benne pillérnek egy karcsú, magas tűt. A híd ma már nincs meg, de a sziklatű máig meredezik az út közepén. Később a keresztesek néhány böhöm nagy toronnyal bővítették a várat, aztán Szaladin 1188-ban bevette, és a muszlimok fürdőt, madraszát meg mecsetet építettek benne, de a lakossága magától elhagyta, és szépen elromosodott. A háromszögként összeszűkülő alsóvárosi részből jóformán csak a falak maradtak, meg egy-két kisebb épületecske, míg a felsővárban ép tornyok, egy mecsetté alakított templom és a fürdő maradékai vannak. A köztes részeket aljnövényzet és kőtörmelék tölti ki, amitől a nagy várudvar és az alsóváros úgy néz ki, mint egy hatalmas sziklakert, amit különböző hagymás növényekkel, mindenféle kicsiny virágokkal és mezei kórókkal ültettek be. Nagyon szép, otthon minden további nélkül arborétum, netán természetvédelmi terület lehetne.

A várat nagyjában-egészében három óra alatt jártuk be, ennek a zömét a felsővár hatalmas kövekből épült tornyaiban és falain töltöttük, ámulva a vadregényes kilátáson, a szurdokokon és az erdőkön… a vár mindkét ciszternájában állt vagy egy méternyi víz, hála az elmúlt napok esőinek, és ettől igen autentikus volt az élmény, amit a hatalmas termekben zengő visszhang csak fokozott. Az istálló itt is egy boltívekkel gazdagon szabdalt terem, mint a Krakban, csak itt zegzugosabb és alacsonyabb, illetve jobbak a fényei… Merthogy most is hét ágra sütő napunk és huszonix fokunk volt, lévén november 29, és ezt a gyíkok is igyekeztek némi  napozásra kihasználni. (Otthon meg zegernye tombol, mint hallom.) A fürdőből nem sok maradt, csak néhány kis, üres szoba, egy medence és néhány csatorna; a kápolna-mecset szintén üresen tátong, leszámítva néhány igényes kétnyelvű tájékoztató táblát. Az alsóvárban, mint írtam, ennél is kevesebb építmény maradt meg, de az ember helyét meghódító természet szemet gyönyörködtető (és néhol szúrós), nem beszélve a tengeri kilátásról… Állítólag Marqab is látható valahol a déli láthatáron, de a sántikáló helyi erő bősz mutogatása ellenére nemigen sikerült észlelnünk, mindenesetre megtudtuk, hogy füstjelekkel Marqabon és Szafitán át egészen a Krakig tudták riasztani egymást a keresztesek.

A Szaladin-vár sokkal jobban tetszett, mint ahogy azt szavakba tudom önteni. Remélem, a képek átadnak valamit ebből a hihetetlen élményből, amit a vár meglátogatása jelent. Szerintem híre méltatlanul sikkad el a sokkal kisebb és kevésbé látványos elhelyezkedésű Kraknál, és lenyűgöző vidéke, amely hol Dél-Franciaországot, hol Olaszországot juttatta eszembe, még vár nélkül is megérné, hogy az ember meglátogassa és kirándulgasson benne. Ráadásul a tágan vett környéken még több kisebb erődöcske is meglátogatható, amelyekről legalább ilyen lelkendezve írt az útikönyvünk, de meglátogatásukra nem volt módunk. Ehelyett a panorámaúton végigbattyogtunk völgynek le és hegynek fel az öt kilométerre levő Hafféig, ahol szervizre kapva még az utolsó napsugarak mellett érkeztünk Latakiába.

A lányok elfáradtak (ami nem is csoda, hiszen jó sokat sétáltunk aznap), így hazabuszoztak, én viszont ellátogattam a város egyetlen igaz történelmi látványosságához, a római kori tetraporticushoz. Ez tulajdonképpen egy diadalív, amely négyzet alaprajzú, és mindegyik oldalán íves kapuk vannak – meglehetősen puritánul fest, a korinthoszi oszlopfő-díszítések már erősen megkoptak, hasonlóan a sisakokat, fegyvereket és pajzsokat ábrázoló frízsorhoz az építmény tetején. A piciny és relatíve gondozott parkban álló kapu érdekessége, hogy alulról látszik: kupolás szerkezetű a teteje. Amúgy szerepel a város címerében, és minden taxi és szerviz oldalán ott díszeleg, mint logó.

Aznap este "jó későn", negyed tízkor feküdtünk le… némi barkohbát és egy mérsékelten meleg vízű zuhanyzást követően, azzal a megnyugtató tudattal, hogy másnap ellógok egy valószínűleg elmaradó újságolvasás és egy dögunalmas helyesírás órát.

Bef. Köv, képek holnap...

A múlt hétvége a vártnál is lustábban telt, ugyanis nagyjából egy porszívózás, egy mosás, sok alvás és egy lecsófőzés tette ki a részemről. A főzéssel sikerélményem van, az a kevés dolog, amivel eddig próbálkoztam, jól sikerült… és mivel otthonról kaptam recepteket, hamarosan bővülni fog a kínálat. Ha arabul nem is, de középszinten főzni biztosan megtanulok az ösztöndíj lejártáig…

E hétvégén viszont valami nagyobb fába vágtuk a fejszénket: már csütörtök délután buszra szálltunk, ami estére elvitt minket Latakiába. (Hivatalosan Ládzakijja, helyi ejtés alapján Lázkijje; amúgy Szíria legnagyobb kikötővárosa, még Tartúsznál is nagyobb és forgalmasabb.) Latakia nagyjából hatvan kilométerre van attól a török határtól, ami a szír fél szerint ideiglenes, mivel Iskanderun és Antakya környékét a franciák adták át a törököknek még a harmincas években a szír mandátumterületből. A hivatalos szír térképek a helyzetet úgy jelölik, hogy a valós és a vágyott határt egyaránt azonos jelzéssel mutatják, amitől úgy tűnik, mintha a kis tengerparti sáv külön ország lenne… Nem tudom, hogy mennyi arab és mennyi török él ott, de ránézésre földrajzilag inkább Szíriához szervesülne.

De eltértünk a tárgytól. Latakia egyike volt I. Szeleukosz alapításainak Laodikeia néven, amivel az anyukájának állított emléket, de az egész ókorban másodhegedűs volt a papáról elnevezett Antiokheia (ma Antakya a török oldalon) mellett. Ráadásul mivel folyamatosan lakták, a 20. században pedig iparkikötővé nőtte ki magát, tulajdonképpen semmi érdekes nincs benne néhány oszlopdarabot, egy-két régebbi templomot és mecsetet, illetve egy római négyes kaput leszámítva – és ha a modern dolgok is számítanak, az egész part mentén végighúzódó hatalmas kikötőt. Nem is önmagáért a városért mentünk oda, hanem a tágan értelmezett környékéért.

Este érkeztünkben taxiba szálltunk, mert sem térképünk, sem útikönyvünk nem volt, csak néhány jobbnak mondott szálló címét tudtuk. A taxis – persze alku után is tripla áron – elvitt az egyikbe, ami a kikötőhöz közel van egy panelház első és hetedik emeletén. A fickó, aki fogadott minket, tört angolsággal és meglehetős segítőkészséggel várt, és 1000 líráért adott egy háromágyas szobát. (Szokásos felállás: Gyöngyi, Flóra, én.) Ez ugyan némileg több volt, mint az útikönyvben jelölt ár, de jobb híján elfogadtuk, hogy legyen hol aludni. A hotel és az egész ház rettentő lepukkant és koszos, és még csak meleg vizünk sem akadt a zuhanyzáshoz… az egyetlen pozitívumot az ágyak kényelmes volta jelentette. A szobában lévő „TOSHIBIA” márkájú tévé áldásait nemigen élveztük, inkább sétáltunk egyet a kikötő környékén, ahol mindjárt beszédbe is elegyedett velünk két egyetemista; végül egy részben kártyabarlangként, részben vízipipázdaként használt helyen elszívtunk egy-egy pipát és ettem egy „batátát”. A batáta a krumpli arab neve, de gyorsétteremben nagyjából sült krumplis szendvicset jelent. Laktató, bár nem különösebben ízletes.

Az alvást csak egy súlyos, de nem túl hosszú zápor szellőzőn kopogó zaja szakította meg éjszaka, ettől függetlenül kellemes volt. Reggel pedig elindultunk Ugaritba… Az első körben egy órán át mászkáltunk a városban, többször oda és vissza, mert bár sokszor kértünk útbaigazítást, valahogy mindig másfelé lyukadtunk ki… pedig Latakia nem bonyolult város, és meglehetősen kis részét jártuk be. Az út során sikeresen elkalauzoltak minket az Ugarit térre, ahol az Ugarit mozi áll, de nekünk nem ez kellett… aztán a „Karádzs as-Sáti” (Parti garázs) megkeresése okozott gondot. Ez igazából nem egy igazi buszállomás, hanem egy kisebb terecske, ahol négy-öt szerviz várja az utasokat, hogy elvigye őket a Côte d’Azur-re – azaz as-Sáti al-Azraqra. (Tehát nem a tengerparton van, mint azt a nevéből gondolhatná az ember.) Persze azon a Mártírok terén, amit Háfez al-Aszad szobra díszít, addigra már vagy háromszor jártunk, és onnan alig száz méterre volt a karádzs…

De legalább tíz lírából eljutottunk Ra’sz Samrába, azaz Petrezselyem-fokra, ami Ugarit környékének arab neve. Ugarit történetéről annyit érdemes tudni, hogy a Kr. e. 1400-as években emelkedett fel, és Kr. e. 1190 körül pusztították el az ún. tengeri népek. A köztes időben az összes korabeli nagyhatalommal – a törökországi hettitákkal, Egyiptommal és Mezopotámia birodalmaival – remek kapcsolatokat ápolt, és az egész térség kereskedelmét uralta, sőt Ciprust és a korabeli, igencsak elmaradott görög területeket is bekapcsolta a gazdasági vérkeringésbe. A mai szír tengerparton több kikötőt is uralt. Szíriában rendkívül nagy becsben áll egyrészt hatalma miatt, másrészt mert itt találták fel a betűíró ábécét (az összes betűírás közös ősét, a görög írás például közvetlenül az ugariti kereskedelem hozadékaként alakult ki).

Az ugariti ásatási területre 10 líráért jutottunk be, lévén diákok, és nagyjából két, két és fél órát csatangoltunk benne. A meglehetősen nagy kiterjedésű terepen igazából csak falmaradványok és padlók, illetve néhány sírkamra látszik, mivel minden mozdíthatót elhordtak a különféle múzeumokba, de így is impozáns a látvány. A palota hatalmas (a könyvünk szerint 6500 négyzetméteren kilencven kisebb-nagyobb helyisége került elő), és a falak helyenként akár két méteres magasságig is megmaradtak. Sok helyen láthatóak különféle csatornák és medencék is, illetve oszloptalapzatok; a palota belső kertjének körvonalai szintén jól megmaradtak. A palotának öt sírkamrája is előkerült, bár ezek ma nem túl látványosak, mivel beomlottak – igaz, más rezidenciákban épebbek is láthatóak. (Ugaritban egyedül a sírkamrák maradtak meg teljes egészükben, mivel az előkelőségek a házuk kőpadlója alá temetkeztek, így a sírhelyek a házak lerombolása után is épen álltak. Egyikben-másikban kőszarkofágok is előkerültek.)

Nagyobb feltárások a palotát leszámítva az akropoliszon, Baal temploma környékén voltak még, illetve itt-ott egy-két nagyobb ház vagy utcarészlet járható be a zöldellő, napsütötte ugariti dombok között… ugyanis november 28-án nagyjából 22 fok és szikrázó napsütés fogadott minket. Majdnem olyan meleg volt, mint Apameában, mert itt sincs sok árnyék, de legalább fújt a szél a tenger közelségének hála… igaz, a város maga nem közvetlenül a tengerparton van, hanem pár száz méterrel arrébb. Ugarit környékén a panoráma is lenyűgöző: a dús fenyőerdők miatt a tintakék tenger csak helyenként kandikál ki nyugaton, északra a láthatáron meredezik egy hatalmas hegy, amelyet olykor felhők koronáznak, keleten pedig az Alavita-hegység nyugati lejtői látszanak a távolban… a domb körül pedig gyümölccsel teli, erdőnyi narancsligetek. (És, ismétlem, mindjárt itt a december.)

A tél közelségét a korai sötétedés jelzi, itt már fél ötkor szürkülni kezd az idő. Miután a lelőhely mellett stílszerűen ittunk egy Ugarit kólát, a fennmaradó nagyjából három óránkat az ugaritiak közeli, tengerparti telepe, Ra’sz Ibn Háni megtekintésével akartuk eltölteni. Itt állítólag még nagyobb palotanegyed került elő, mint a fővárosban magában, és talán nyári rezidencia lehetett… de nem találtuk meg. Ehelyett kijutottunk a tengerpartra, és nem bántuk meg. A tenger itt is azúrkék – és egyáltalán nem koszos! – tehát a Kék-part elnevezés nem hazudik, de a környék jellegéről nem a francia Riviéra, hanem egyértelműen a Balaton jutott eszünkbe. Nyaralók és szocreál hotelek, bringóhintó, vízibicikli, horgászok és fürdőzők (ők kevesen voltak, bár a víz nem volt annyira nagyon hideg), éttermek és strandboltok… Csak hát itt nem lehet átlátni Badacsonyba. Meg sehova sem. Meg pelikánok tollászkodnak a tengerparton. (Igaz, szegények metszett szárnyúak, tehát vagy a horgászok használják őket, bár ez nem valószínű, vagy pedig turistalátványosságnak állnak a parton.) A homokos szabadstrandi szakaszon nagy volt az élet: napernyők alatt családok üldögéltek, a gyerekek a víz szélén játszottak, a merészebbek jetskire pattantak… mi némi nézelődés után tovább haladtunk, de csak a Tengerészeti Intézet jellegzetes épületéhez lyukadtunk ki. No, persze ezzel szemben sem volt kifogásunk! Egy olyan háborítatlan partszakaszra értünk, ahol még szeméttel sem nagyon találkoztunk; ennek a szélén természetes hullámtörőkként a víz által már jócskán lecsiszolt, nagyobb sziklák sorakoznak, amelyek alacsonyabb vízálláskor visszatartják a tengert. Mögöttük viszont így is maradt afféle kisebb tavacska az olykor át-átcsapó tengervízből, amely szeszélyesen kanyargott a homokágyon, benne itt-ott kisebb kövekkel és sziklákkal, körülötte sok-sok növénnyel… ez az embertől elhagyatott tájacska szemet gyönyörködtető látvány volt. Kiálltam a kráteressé vájt sziklákra nézni, ahogy a tajtékzó hullámok önmagukat egyre feljebb tolva miként habosodnak tejszínszerűvé, és miként lepik el egyre beljebb a sziklákat, mígnem ismét visszahúzódnak, és kezdik elölről. Barangoltam a fövenyen, ahol sirályok összekuszálódó lábnyomait követhettem, miközben kisebb-nagyobb kövekre lépve vagy nagyobbacska sziklákba kapaszkodva a víz felett is át meg átkeltem… Innen tértünk haza, ismét csak szervizzel, igazán kellemes élményekkel.

 A várva várt képek

Folyt. köv.

Damaszkusztól nagyjából negyven kilométerre északnyugatra, az országhatár közelében van egy völgy, amely az Antilibanon hegyei közé nyúlik be, és amelynek végén Baalbek felé át lehet kelni Libanonba. Itt ered az ásványvízként már jól ismert Bukajn, a szintén ásványvízéről híres Ajn Fídzse és a legendás Barada is. Ez a völgy az útikönyvek szerint a damaszkusziak kedvelt kirándulóhelye, ahol nagyon szép a táj. Múlt hétvégén tehát ellátogattunk ide, hogy rövidebb programot csináljunk a vizsgahétre való tekintettel. A tett helyszínét a Szaumerijjáról közelítettük meg szervizzel, fejenként negyven líráért.

A kedvelt üdülővárosok legnagyobbikában, Zabadániban szálltunk le, és a nap folyamán Blúdant és Bukajnt egyaránt érintettük. Nos, a városok tényleg nem valami érdekesek: szemmel láthatóan gazdag vidék, ahol új építésű lakóparkok kapaszkodnak a hegyoldalra, továbbá számos „fíla”, azaz villa hirdeti magát. Ezek többsége azonban nem puszta kéjlak, ti. a damaszkuszinál tényleg zöldebb és vízgazdagabb tájon erős a mezőgazdaság is, a villák körül pedig mindenféle növényt termelnek. Egy különlegesség említhető még, mégpedig az, hogy a mecsetek modernebbek, „dizájnosabbak”, mint a hagyományos formájú damaszkusziak. Mi mindezt nagyjából tíz kilométeren át szemléltük sétálva… a Barada forrását kerestük, de mint kiderült, az elég messze van Zabadánitól. Mindenesetre enyhén lejtős vagy vízszintes utunkat könnyedén róttuk, eközben a hírneves üdülőhelyek sorát érintettük, és gyönyörködtünk a tájban. Már amennyire lehetett. Az ugyanis messze nem olyan lenyűgöző, mint az ember hihetné az álságos útikönyveknek hívén: a két oldalt meredező hegyek sem méreteikkel, sem kopárságukkal nem ütnek el mindattól, amit már láttunk például Maalúla felé menet. Valamivel persze több a növényzet, azaz helyenként erdőfoltokat is látni, mégpedig igazi lombhullató erdőt… a kirándulás egyik pozitívumát a helyenként elővillanó sárgás-vöröses őszi színek jelentették. Otthon sok helyen látni ilyesmit, de Szíriában nemigen.

Néhány útbaigazítás árán végül befutottunk a Barada forrásaként feltüntetett helyre. Azt tudtuk, hogy sok vízre nem számíthatunk, hiszen a „folyó” Damaszkuszban nagyjából egy csermelynek felel meg, de a látvány minden várakozásunkat alulmúlta. Illetve valahol felül, mert attól még, hogy valami nem szép, még érdekes lehet… A forrás környékét jól kiépítették: a park rendben van tartva, a járdát díszkő fedi, nem messze tőle van egy csernobilinak tűnő vidámpark, a part mellett lehet piknikezni, a víz számára pedig tavacskányi medencét hoztak létre, ahol annak idején csónakázni is lehetett. Egyszóval régen valóban lizsészerű lehetett az élet – de nem most. Ugyanis a Barada forrásában nincs víz. (Tehát a Barada forrása nem forrás, és a Barada nem létezik. És a vize tényleg csak szennyvíz.) A kiszáradt mederben rég nem használt ladikok hevernek… a helyiek persze várják a turistákat, és néhány szír valóban teázgatott a meder körül. A turistacsalogató attrakció itt a lovaglás: kicsicsázott, és egyébként szép lovakat lehet vezetni, illetve fényképezkedni a hátukon jelentős pénzösszegért. Nem éltünk a lehetőséggel, ahogy a teljesen kiürült hűtőjű étterembe sem tértünk be… megelégedtünk azzal, hogy a napon sütkéreztünk néhány percig, miközben kitárgyaltuk, hogy milyen jó is lehetett itt anno, amikor volt még Barada.

Amikor – rövidesen – mindezzel beteltünk, elindultunk gyalog. (A forrás ugyanis néhány kilométerrel beljebb fekszik a damaszkuszi úttól, ahol szervizt foghattunk volna.) Fittek és egészségesek vagyunk mindannyian, időnk tengernyi volt, úgyhogy nem határoztunk meg célt… és alig hagytuk el a forrást, egy platós kisteherautó állt meg mellettünk, felajánlva, hogy elvisz minket a tízessel arrébb fekvő Zarzar-tóhoz, ha már úgyis arra megy. Út közben láttuk a tó tábláját, és ha már vizet sem láttuk, ráadásul a platón utazhatunk, Isten neki… úgysem adnánk neki nagy összeget, ha kérne érte pénzt. De végül nem kért. És milyen jó kis utazás volt! Rettentően élveztük a helyzetet, néztük a hegyeket, és viszonoztuk a kíváncsi helyiek köszöntéseit és vigyorait. A tónál megint csak meg akartak minket lovagoltatni, de mi megelégedtünk a szemlélődéssel. A Feneketlen-tónyi Zarzarban van víz, de az szemmel látható, hogy nagyjából a fele annak, amennyinek kéne, ugyanis a parton itt is jobb napokat látott ladikok hevernek. Ettől függetlenül itt kifejezetten sok család múlatta a péntek délutánját: autóval kijöttek, leterítették a pokrócot, előkapták a grillsütőt és nekiláttak a pikniknek… a kiszáradt, füvetlen iszapmederben, ami jó szír szokás szerint szépen, egyenletesen tele van szemetelve. Sajátos élmény volt, meg kell hagyni. Hát még, ami utána következett!

A Zarzar felett lógott az eső lába, amikor elindultunk, és csöpögni kezdett, mire kiértünk a közeli autópályára. Szándékaink szerint mentünk volna Damaszkusz felé, aztán szervizt fogtunk volna, bár azok ezen az úton – nem a zabadáni út, hanem jóval messzebb tőle – nem túl gyakran jártak… De ezúttal is felszedtek minket. Most egy furgon volt a jármű, és egy kedves fiatal fickó vezette. A lányok beszálltak előre, a sofőr mellé, én meg hátra, ahol négy műanyag szék és egy matrac volt az összes berendezés. Ezt az utazást is nagyon szórakoztatónak találtam… Ahmad azt mondta, hogy Sámba, azaz Damaszkuszba megyünk, ehhez képest északra kitértünk tőle, és töretlenül robogtunk Homsz vagy Palmüra felé... Kissé aggódva figyeltük, hogy a táblák szerint 30 kilométerre távolodtunk attól a Damaszkusztól keletre, amihez már sokkal közelebb is voltunk nyugatról, de végül lekanyarodtunk, és az egyik északkeleti elővárosban, Dúmában álltunk meg. Ahmad sem kért semmit az utaztatásért, és megmutatta, hogy honnan megy direkt szervizjárat a városba...

Így történt, hogy negyedannyi pénzért jöttünk haza a völgyből, mint amennyiért elértünk oda. Érdekes élmény volt, és ami a látott helyeket illeti… ki-ki döntse el maga, érdemes-e meglátogatni. Ami a vizsgákat illeti, nem haladták meg a képességeimet, eredményekkel jövő héten szolgálhatok. (Ezzel letudtuk az elmúlt hetet, és eljutottunk a jelenbe. Utolértem magam, juppí! Hétvégére kivételesen pihi van betervezve, ami valószínűleg a Damaszkuszi Nemzeti Múzeumot fogja jelenteni.)

Képek Gyöngyitől, mivel én nem vittem fényképezőt

Képek a kirándulásról

Ritáról már írtam. Miközben Hamá és környéke meglátogatását tervezgettük, kedvesen meginvitált minket mahardei ismerőseihez, Juli nénihez és Mádzsed bácsihoz, akik megvendégeltek minket, majd elvittek a harminc kilométerrel odébb fekvő Apameába. A mahardei út eseménytelen volt: busszal mentünk Hamáig, amiből alig láttunk valamit, mert a közeli szervizállomásra mentünk, ahonnan rövidesen indult is egy járat Mahardéba. Az általuk csak falunak nevezett Maharde valójában 20000 lelkes város, és a különlegessége, hogy a különösen keményen muszlim Hamá szomszédságában teljesen keresztény. Amúgy van egy részben magyar közreműködéssel épített hőerőműve, amihez egy duzzasztógát tartozik az Orontészen.

Délelőtt nem sokat időztünk Mádzsed bácsiék kedves, citrusfákkal körülvett házában, hanem némi tea és szendvics elfogyasztását követően bezsúfolódtunk a bácsi autójába. Ez mókásan történt, ugyanis a kocsi hátsó fertálya igazából rakodótér, és a lányok ott utaztak… de nem sokat, mert kölcsönkértük Juli néniék egyik lányának Proton típusú kocsiját, amiben már szokványos módon foglaltunk helyet.

Kifizetődő lehetett a Nagy Sándor 323-as halála után 15-20 évvel Szíriától Pakisztánig terjedő birodalmat alapító I. Szeleukosz Nikatór közeli rokonának lenni, mert jó eséllyel alapított egy nagyvárost róla elnevezve. Laodikeia (Latakia) városát a mamájáról, Antiokheiát (Antakia, Törökország) a papájáról, Szeleukeiát, ez utóbbi kikötőjét önmagáról, Apameát pedig a feleségéről nevezte el. Apamea egyébként annyiban kilóg a sorból, hogy nem a tengerparti síkságon, hanem az Alavita-hegységtől keletre, az Orontész völgyéhez közel fekszik. Ez egyrészt kedvező hely, mert termékeny és nagyjából sík, másrészt hosszú távon rettenetes: az Orontész tudvalevőleg annak az árokrendszernek a része, amely Kelet-Afrikától húzódik a Vörös-tenger és a Jordán-völgy alatt egészen idáig. Ez pedig lemeztektonikai értelemben igen aktív… magyarul gyakoriak a földrengések. Apameát is több érte, míg a késő ókorban nem építették már újra, és a romjait sem lakták be. A középkori arabok a színházából és egyéb köveiből felhúztak egy kisebb várat a közeli dombon, de az nem valami szép, és mindmáig lakják az „afámiaiak”.

Apameát már nagyon régóta igyekeznek feltárni, de a zöme még föld alatt van. A város falai viszont műholdfelvételen is kiválóan látszanak, körülötte olajbogyót termelnek és nyájakat legeltetnek az arabok… a városon belül a főút és néhány környező épület van feltárva és valamelyest restaurálva. Leegyszerűsítve: a pusztában majdnem két kilométer hosszan fut egy nyílegyenes, lekövezett út, a két oldalán olykor foghíjas oszlopsorral… Fantasztikus látvány. Apamea ma tulajdonképpen csak ez az oszlopokkal szegélyezett főút: a mellette fekvő vagy róla nyíló templomok és házak alapja vagy a fürdő romjai messze nem ilyen impozánsak. (Igaz viszont, hogy a szerte heverő gigászi oszlopdarabok és kváderek is lenyűgözőek…) Az oszlopok elég különlegesek: nagyon sokukat csavart mintázat díszíti, többön pedig külön hely van a szobrok számára. Viszonylag sok görög nyelvű felirat is megmaradt a pilléreken.

Nekünk határozottan meleg időnk volt aznap, amikor meglátogattuk Apameát: az oszlopokon és a néhány épebb faldarabon kívül semmi sem ad árnyékot, ezért már-már izzadtam, a fehér oszlopok pedig izzottak a napfényben… Két óra alatt kényelmesen végigjártuk az utat egészen a nagyrészt összeomlott kapujáig, aztán visszatértünk a kocsihoz, és azzal körbeautóztuk a város falait. Sokkal nagyobb, mint amekkorának odabentről tűnt, pedig bent sem látszott kicsinek… Élmény lehet itt dolgozni, bár már nem volt ásatási szezon, ezért nem láttunk régészeket. A „csupasz” apameai főút azonban oszlopaival, homlokzataival és emlékpilléreivel így is lenyűgöző és gyönyörű látvány. Gyönyörűségtől dobogó szívemet csupán egy dolog fájdította: sajnos az itt talált mozaikokat és szobrokat nem lehet látni, mert máshol őrzik őket, pedig egy kisebb kiállítóhelyet igazán építhetnének a közelben… sőt, akár egy-két étterem és egyéb turisztikai jellegű hely is hasznos lenne, főleg, hogy még most is több csoportnyi nyugati turistával futottunk össze – de szerencsére Apamea nem annyira ismert, mert Palmüra híre mindent túlszárnyal, és ha ókori romokról van szó, mindenki inkább azt nézi meg.

A visszafelé vezető úton megálltunk a dombon fekvő Mahardéval szomszédos, de alant elterülő Sajzar faluban – arabosok, Uszáma ibn Munkidz! – ahol elkedvetlenedve néztük meg a vékonyka, jellegtelen Orontészt és néhány rajta álló vízikereket, illetve hiába próbáltunk meg bejutni a valószínűleg péntekre való tekintettel bezárt várba. Ez utóbbit annyira nem sajnáltuk, a sajzari vár legérdekesebb jellemzője ugyanis a fekvése: egy Orontész kanyarulata által körülölelt, meredek falú kiszögellésre épült, és az elmés építészek a negyedik oldalt is kimélyítették, hogy megakadályozzák a bejutást. (A keresztesek háborúk során nem is nagyon tudtak vele mit kezdeni. Aztán a szokott módon belakták a helyiek, de ők idővel kivételesen maguktól letelepedtek a síkságra.) A szirten álló vár maga viszont nagyon romos, a legjobban a kaputornya és a másik végén álló lakótorony maradt meg – ezeket föntről, Maharde felől meg is néztük, ha már bejutni nem tudtunk.

Mahardéban ezután Juli néni jóvoltából nagyon finom vacsora és lányainak köszönhetően remekbe szabott desszertek vártak… röpke egy óra alatt megismerkedtünk Juli néniék minden leszármazottjával és rokonaikkal. Mindenki nagyon kedves volt, és jó volt látni azt a nagy életet, ami Rita elmondása alapján mindennapos a mahardei társaságban: barátok, gyerekek, csevegés, eszegetés… irigylésre méltó a légkör. Így hát a heti utazásunk nem csak a látnivalók, hanem a barátságos fogadtatás miatt is kiválóan sikerült. Haza közvetlen Maharde-Damaszkusz buszjárattal utaztunk, és sem a buszon, sem a faluban nem fogott rajtam a csapvíz…

Legközelebb: Zabadáni és a környéke – gyenge látnivalók, de kellemes és érdekes tapasztalatok

Amint ígértem volt, ezúttal az Intézetről - arabul Maahad - írok. (Kép nem lesz, ne is kérjen senki.) A Külföldieknek Arab Nyelvet Oktató Intézet Damaszkusz Mezze városrészében, egy nyugalmasabb környéken fekszik az al-Madína al-Munawwara utcában. Kisebb, két-három emeletes, kertes házak és több diplomáciai épület van itt (a magyar követség sincs messze), magában az utcában van például a maláj, a Srí Lanka-i és a német Botschaft, illetve a szaúdi konzulátus – ez utóbbi előtt egész nap hatalmas tömeg áll. (Ez a Maahad diákjaival kiegészülve remek forgalmi akadályt képez reggel és kora délután, mivel a járdákon nem lehet menni az ott parkoló autók miatt.)

A környéket két forgalmas autóút fogja közre északról és délről: mi a Szaumerijja buszpályaudvar, illetve a Dzsdejda, Artúz és Maadamijje elővárosok felé igyekvő szervizekkel vagy buszokkal szoktunk érkezni az északi úton, amit mindenki Mezze Autosztrád néven ismer, pedig Fájez Manszúrról van igazából elnevezve. (Nem tudom, ki volt az, mert ennek speciel még nem láttam magyarázó tábláját… de valószínűleg szír mártír, aki vagy a franciák, vagy a zsidók elleni harcban esett el; de lehet, hogy az arab nemzettudatot élesztgető egyik értelmiségi volt. A legtöbb utca róluk van elnevezve.) Egyébként lemértem Google Earth-ön, reggelente nagyjából 8,5 kilométert utazunk otthonról az Intézetig – ennek zömét a 35-ös busszal, amiről már írtam. Ha véletlenül jön használható busz a Keleti-kapuhoz, amire beférünk, akkor háromnegyed kilenckor már az osztályban is vagyok…

Kétemeletes panelépület, az alagsor és a földszint az adminisztrációé, feljebb meg osztályok vannak. Esztétikai értéke nincs, viszont az udvara kellemes is tud lenni – sok pad van kihelyezve, ahol árnyékban lehet ülni, illetve a lépcsőn lehet napozva csevegni. Nagy hiányosság viszont, hogy semmiféle automata nincs az egész épületben, pedig reggelente a kávét és/vagy teát sokan értékelnék… Igaz, van egy európai stílusú (pénztárgéppel és árleolvasóval ellátott) vegyesbolt az utca végén, ott lehet enni-innivalókat venni. Pár méterrel hátrébb meg egy bácsi teát árul egy kis asztalkáról.

Három tanárunk van. Akivel a legtöbbet vagyunk, egy középkorú, vöröses hajú nő, de a nevét sosem sikerül megjegyeznem… ő tartja nekik a „Kitáb madraszí”, azaz Tankönyv c. órákat (hétfőtől csütörtökig minden nap), illetve az ehhez csatlakozó Társalgás (hétfő) és Fogalmazás (szerda) órákat, továbbá az Alapok (Qawá’id) néven futó nyelvtant (kedd, csütörtök). A tankönyvben szövegek vannak mindenféle témákban – regényrészlet, költői életrajz, társadalmi problémák, történeti szöveg, levél, interjú stb. –, és ezekhez kérdések kapcsolódnak. Az órákon először beszélgetünk a szöveghez kapcsolódóan, majd végigvesézzük az irományt: miden ismert és ismeretlen szót megmagyarázunk jelentésileg és nyelvtanilag, aztán mondatokba foglalunk… A tanárnő kedvenc mondata: „Man jaatiní dzsumla?”, illetve „Urídu dzsumal(an)” (Ki ad nekem mondatot? Mondatokat akarok.), mivel minél több diákot meg akar szólaltatni. Ez elég bajos, mivel mindenki úgysem akar beszélni, de így is perceken át hallgathatjuk a zömmel egy kaptafára menő példamondatokat.

Ha végigvettük a szöveget, mindenki olvas belőle egy keveset, aztán gyorsan végigszaladunk a feladatokon. Házi rendszerint nincs, legfeljebb le kell másolni az szöveget, illetve olykor-olykor fogalmazást kell írni rendkívül érdekes és hasznos témákban. (Most például az emberi jogokról, amiről magyarul sem akarnék és tudnék, de volt már levél egy barátnak, nők helyzete otthon, ifjúság problémái otthon, romterület leírása.) Számonkérés sincs. Az órák szövedékén belül egyedül a nyelvtanórák válnak el: erre külön könyvünk van. Rettenetesen idegesítő: mindazt, amit már tudok, arab rendszerben újravesszük. Az arab rendszer pedig meglehetősen ostoba és külsődleges és csupa feleslegeset tanulok, noha egy nyelvésznek bizonyára rendkívül érdekes lenne. Nagy mázli, hogy a tanárunk nem nyelvtan centrikus: máshol egész napok telnek el „alapozással”…

Vasárnap Fajhá tanárnővel újságot olvasunk, a szünet után pedig Szálim bácsi tanít nekünk helyesírást. Fajhá órái nem valami érdekesek: a Tisrín (Október) nevű, legolcsóbb hivatalos lap bulvár- és egészségeséletmód-cikkeit szoktuk meghallgatni, aztán a változatosság kedvéért szómagyarázat következik, végül hangosan olvasunk. Aztán jön az aranyos Szálim bácsi, aki helyesírást tanít… Óvodai színvonal, gyp-s tempó, gyermeteg feladatok. Nem a tanár úr hibája, az Intézet szerint nekünk kell megtanulnunk elkülöníteni a tá’ marbútát a rendes t betűtől… ezért is helyeztek el egy vékonyka Imlá’ (Helyesírás) részt a nyelvtankönyv végén.

A társaságról: jó. Rengeteg törökünk van (öt lány – közülük négy kendős és verbálisan megközelíthetetlen – illetve öt férfi), ők nagyjából az osztály harmadát teszik ki. Az arabjuk nem különösebben fényes, de azért folyékonyabbak az átlagnál. Három maláj és egy indonéz fiú is van az osztályban, akik egy nyelven beszélnek; emellett három szicíliai ösztöndíjas – Giovanni, Alicia és Luisa –, két arab származású brazil és két brit fickó (az egyik pakisztáni családból) van a csoportban. Mi, a maradék, egyedül vagyunk országunkból: egy oroszországi tatár lány, egy ausztrál srác, egy svájci tolmács, egy francia és egy lengyel feleség, illetve egy nyugdíjas korú, raccsoló német hölgy. Nemrég Gagik személyében egy örmény ösztöndíjasunk is lett.

A csoportban elsősorban Glennel, a világjáró ausztrállal vagyok jóban – ő közel is lakik hozzám a keresztény negyedben –, meg a maláj Kiflivel. Kifli – pláne ilyen névvel – egy nagyon kedves és aranyos fickó: apró, vágott szemű, jó humora van, és recitálva olvas, amin a tanárnő jókat szokott derülni. Emellett vallásos muszlim, eredetileg kalligráfusnak tanult, és ha hazatér, Korán-iskolát akar nyitni. A pakisztáni gyökerekkel rendelkező Hurm doktor úr szintén vallásos, egyébként orvos Londonban, és családos ember lévén előszeretettel humorizál a házasság nehézségeivel kapcsolatban. A török Mehmettel és Hakannal, a tatár Ilnarával (Ильнара), az arab-brazil Jászínnal, az indonéz Azharival és Françoise-zal is szoktam beszélgetni, bár a francia nyelvet egyre jobban félek használni… de ez nem baj, a társaság ugyanis előszeretettel beszél arabul a szünetben is. (Legalább olyan fejlesztő hatású, mint az órák.) Gagiknak (beceneve: Gagó) viszont nem örülök. Az még nem lenne baj, hogy olyan csapott a homloka, mint egy neandervölgyinek, mert arról nem tehet. (De azért jó megjegyezni.) Egyrészt minden további nélkül elfoglalta a folyton késő Kifli helyét mellettem, másrészt a második napon kinyilvánította, hogy én „radzsul dzsajjid” („jó férfiember”) vagyok, ezért azóta az agyamra megy. (Ugyan, gyalogoljak már vele haza az egyetemig, ahol a kollégiumban lakik…) Persze ez olykor-olykor elmegy, és az sem lenne baj, hogy arabul beszélgetünk, de ő egyrészt jobban beszél, mint én, ami hosszú távon frusztráló, másrészt valahol rettentő értetlen és idegesítő a pasas. A csehekkel, Liborral és Daniellel, akikkel még a tanítás előtt találkoztunk AIDS-teszt és tüdőszűrés kapcsán, továbbra is nagyon jóban vagyunk, bár másik csoportba járnak, és hajdani szomszédunk, az amerikai John is gyakorta beszélgetőpartnerünkké szegődik.

Ennyit erről. Egyéb magántermészetű info: átköltöztem egy egyszemélyes szobába 8000 lírás bérleti díjért, de ugyanabban a házban lakom. Itt szőnyeg is van, ezért sokkal barátságosabb, de az éjszakák hidegek - három pléddel viszont remekül megoldható :). A norvég-lengyel Zofia után John és a német Rafael is elköltözött, úgyhogy napokig csak Gyöngyivel laktam a házban, de nemrég érkezett egy spanyol nő is, aki az egyetemen fog tanulni egy hónapig. De azért – a látszat ellenére – szír ismerőseim is vannak, Habíb netcaféjában akadtam össze néhány szimpatikus fiatallal, akik jóban vannak a tavalyi ösztöndíjasokkal – velük azonban ritkán találkozom, többnyire ugyanott.

Ha van még óhaj-sóhaj, tessék írni, de legközelebb akkor is Apameáról írok…