Megjött a tavasz. Nappal már elég a póló, esténként még elkél egy vékonyabb pulóver. A kollégiumban ezt a jelenséget nem vették észre, ezért még mindig fűtenek – esténként mintha szaunába érkezne az ember… ellenben újabban ritkán van meleg víz, vagy ha van is, csak langymeleg. Ez utóbbi még jól is esik, ha izzadtan hazaér az ember, de azért a hideg vízben nem kellemes zuhanyozni. A mindennapos körülményeket illetően elmondom, hogy a kollégiumi büfé bevált. Már többször ettem a napi menüből, és eddig mindig meg voltam elégedve az ízével és többnyire a mennyiségével is. Így legalább igazi arab ételeket is megismerek… például ettem már sákirát – a leben nevű natúr joghurtszerűségben megfőzött és benne tálalt hagyma- és csirkedarabok –, Dávúd basát („Dávid pasa”) – zöldségek és kis húsgombócok szaftban, rizzsel; ránézésre töltött paprika paprika nélkül – és mallúhiját. Ez utóbbi egy spenótra emlékeztető növény, amit egyben megfőznek, és úgy néz ki, mintha egy kupac hínárt enne az ember. De azért finom. Az egészségemet ezek az ételek sem tudták kikezdeni, úgyhogy hat szíriai hónap sem volt elég az emésztésem megbolygatására… hála az égnek. Kopp-kopp.
Péntek
Eddig minden bejegyzésben azért húztam a szám, mert rossz volt az idő. Végre eljött az első hétvége, amikor sem felhő, sem eső, sem szél, de még homokvihar és szmog sem volt várható. Elhatároztuk, hogy meglátogatjuk a már többször említett kunajtirai romokat 50 kilométerre délnyugatra, az ENSZ által ellenőrzött övezetben, ami a zsidók által megszállt Golán (arabul Dzsaulán) és a Szíria megszállatlan területei között feszül. A látogatáshoz engedély kell a belügy egy külön hivatalától, amit aznapra vagy másnapra adnak ki. Úgy döntöttünk, hogy pénteken utaznánk oda, ezért csütörtökön a tanulás után mindhárman elmentünk az Abú Rummánára, mert úgy tudtuk, hogy ott van a vonatkozó hivatal. Nem ott volt, és okosan nem néztük meg előzőleg a Lonely Planetet, ami mindent leír az ügyintézésről. Így történt, hogy nagyjából egy órán át mászkáltunk fel-alá az Abú Rummána úton és a környékén, minden rendőrt és katonát és titkosszolgát megkérdezve. Senki sem tudott semmi biztosat, de szokott módon mindenhol minden arrajárót bevontak a tanácskozásba. Mire Flóra hazaért és megnézte a könyvet, már bezárt a minisztérium. Így esett meg, hogy nem utaztunk Kunajtirába, és a pénteket könyvtárazással töltöttem az első kirándulásra alkalmas hétvégénken.
Péntek délután összeültünk, és tervet dolgoztunk ki a továbbiakra nézvést, mivel május elejéig – apukám érkezéséig és Flóra elutazásáig – már csak négy hétvégénk van. Ebből kettő hosszú, mert jövő vasárnap katolikus, az azutánin pedig ortodox húsvétot ünneplünk. Végül úgy határoztunk, hogy most hétvégén – már csütörtökön, vagy akár szerdán indulva – lerohanjuk Jordániát, amit reményeink szerint egy hét alatt nagyjából végig tudunk nézni Akabától Petrán és Ammánon át Irbidig. Hétvégére hazaérünk és leugrunk Tartúszba két napra régészkedni, és az ortodox húsvétvasárnapra visszajövünk Damaszkuszba – állítólag ilyenkor még nagyobb a parti, mint karácsonykor. Ezt alátámasztani látszik, hogy már hetek óta cserkészzenekaroktól hangos az óváros… A kelet-szíriai túrát április utolsó hétvégéjén ejtenénk meg, némi bővítéssel, május legeleje pedig egyelőre függőben van. Én szívem szerint Hamá-Idlib közé mennék, ellátogatnék messze északkeletre is, illetve mindenképp szeretném megnézni Kunajtirát. Meglátjuk, mi lesz, hisz a döntés úgyis Isten kezében van…
Szombat
Szombaton Gyöngyi elment, hogy a damaszkuszi nevezetességekben gyönyörködjön, Flóra meg én pedig szervizbe szálltunk, hogy megnézzük a Katana környéki, szépnek mondott bizánci bazilikaromot – Barkús – a libanoni határt jelző hegyek oldalában. Már a könyv is említette, hogy katonai ellenőrzésre kell számítani, és hogy a környék többi hasonló romja nem is látogatható a határ közelsége miatt. A több éves könyv nem tudta, hogy két éve már Barkúst sem lehet meglátogatni – legalábbis ezt mondta nekünk Abú Hálid Umar, aki a katanai szervizből kiszállva felvett minket a kisteherautójára. Azért felmentünk egy látogatható hegyoldalba, és nem csalódtunk: a háttérben még havas hegycsúcsok, mindenfelé virágzó hegyoldalak, csend és friss levegő… a katonaságnak nagyon sokat köszönhet a természet Szíriában, mert ha nem lennének katonai övezetek, bizonyára már mindent lelegeltettek vagy felszántottak volna. Itt csak egy-egy kis olajfaültetvény simult a köves dombok közé, de ez nem is volt zavaró. Igazi kellemes kis kirándulás volt ez. Abú Hálid aztán meghívott magához, és mi elfogadtuk – az ebéddel együtt. Gyönyörű vendégszobában szolgáltak ki minket, közben beszélgettünk erről-arról. (Eddig ez volt talán a leghatékonyabb, leghosszabb és legértelmesebb kommunikációnk arabokkal.) Az ebéd a szokott kis tálakon került terítékre, olajbogyóval, zöldségekkel, felvágottal, hallal, sült padlizsánszeletekkel (isteni…), sült krumplival... sőt, még afféle dzsemesített szőlő és füge is várt minket. Nagyon finom és tartalmas étkezés volt, meg kell hagyni, és a család is ritka kedvesnek, tisztának meg értelmesnek bizonyult. Ezek után nekem kicsit fájt, hogy pénzt kért az öreg, bár számítottam rá – és végeredményben az a 250 líra nem halálos. (Végül is tényleg felvitt a hegyre, és tényleg „vendégül látott”.)
Hazatérve találkoztunk Gyöngyivel, és megmásztuk a hegyet. Mármint a Kászjúnt, a Damaszkusz szélén délnyugat-északkeleti irányba futó nem túl magas hegyet, ahonnan be lehet látni a város nagy részét. Az út hosszú és kanyargós volt, ráadásul állami épületek – a bizonyos elnöki palota és a vendégek palotája – között ment el, ahol feltűnően sok fegyveres óvott minket attól, hogy túlzottan közel merészkedjünk, vagy neadjisten lefotózzuk azokat az egyébként impozáns hodályokat. A hegy is tele van katonával, részben a tetején levő rádiótorony, részben a másik hegyen levő rezidencia védelmében. Ettől kicsit kellemetlen érzés felcaplatni a hosszasan kanyargó szerpentinen, de végül is a látvány megéri: Damaszkusz fentről sem szép, de érdekes. Meglepően nagy zöldterület veszi körül, a híres oázis maradéka, ahol mindmáig termelés folyik; a turistáknak kiépített, éttermekkel teli kilátórész alatt nem messze pedig már a hegyoldalon felkapaszkodó nyomornegyedek látszanak. Elnézelődtünk egy darabig, aztán lejöttünk. A hegy alatt elváltunk, és ki-ki hazatért.
Így telt a hétvége.
Utolsó kommentek