(A szemfülesek az előző bejegyzés végéről megközelíthetik az ugariti-tengerparti képeket.)

Képek a várról és környékéről (ötven darab, mert nem bírtam magammal)

Elégedetlenek lévén a szállónkkal, nem egyből hazamentünk, hanem körülnéztünk hotelfronton. Két szimpatikus szállást is találtunk, és az olcsóbbik mellett döntöttünk: ebben csak 250 lírát kellett fizetnünk. (Fejenként.) Szerencsére az első szállodában nem problémáztak a kései kiköltözésünk miatt, így át is költöztünk a Lattakia Hotelbe. Ez közel van ahhoz a szobros térhez, amit többször érintettünk aznapi kavargásunk során, azaz nagyjából a városközpont határán áll. Itt is egy közös szobában aludtunk, de ez legalább tiszta, nem esik szét, minden lámpája ég, angolvécénk volt, és meleg vízzel is tusolhattunk, ha akartunk… Este meg hosszas séta és vívódás árán betértünk egy étterembe, ahol nyugati – francia és angol – love songok meg szomorkás dalok szóltak, és igen finom, bár nem túl nagy sonkás pizzához jutottam italostul 225 líráért. Este aztán megírtam a blogbejegyzést és áttöltöttem a fényképeket a laptopra, miközben a szobatársaim már nyolctól húzták a lóbőrt…

Másnapra vártúra volt betervezve, mégpedig legalább kettő: a köztudomásúlag szép helyen épült Szaladin-vár és a kicsiny, de igen szép fekvésűnek mondott burzeji vár. Ezúttal jóformán egyből eltaláltunk a szervizállomáshoz, ahonnan al-Haffe falujába tudtunk menni – igaz, a sofőr 500 lírát kért, de mi út közben kiderítettük, hogy fejenként húsz a tarifa a nagyjából 20 kilométerért. Hafféből gyalog terveztünk a várba jutni, ami öt kilométeres, kanyargós szerpentint jelentett volna, de egy váratlan, új közlekedési mód nyílt meg előttünk: a motor. A szír vidék jellegzetes járművei a három-négy főt is elcipelő motorok, amúgy maximum két személyre tervezett motorok, de mi eddig nem utaztunk ilyesmivel… itt viszont, úgy tűnik, készültek az ilyen turistákra, és száz líráért elvittek a várba. Először hármunkat akartak egy motorra felzsúfolni a sofőr mögé, de végül én külön gépre szálltam, ami így kényelmesebb volt, de a lányok fejenként ötven líráért megúszták. De mindegy! Az élmény fantasztikus volt, dúsan zöldellő erdők között „száguldoztunk”, aztán előtűnt a vár is… Ennél szebbet ritkán látni. A vár nagyja persze romos, de a környékével együtt egyszerűen lélegzetelállító. Egy két szurdok által határolt hegyfokra épült, amelyeket Európát megszégyenítő lombos és fenyőerdők borítanak… már ez is eléggé lenyűgöző, pláne Szíriában, hát még ha az ember észreveszi, hogy ráadásul kiválóan látszik a tenger!

Még a 10. században, a bizánci időkben építették meg a nagyját. A görögök kézi erővel leválasztották a fokot a hegy többi részéről, ami egy rendkívül mély, egyenes sziklafalat eredményezett, amely felett egy híd ívelt át – ezért meghagytak benne pillérnek egy karcsú, magas tűt. A híd ma már nincs meg, de a sziklatű máig meredezik az út közepén. Később a keresztesek néhány böhöm nagy toronnyal bővítették a várat, aztán Szaladin 1188-ban bevette, és a muszlimok fürdőt, madraszát meg mecsetet építettek benne, de a lakossága magától elhagyta, és szépen elromosodott. A háromszögként összeszűkülő alsóvárosi részből jóformán csak a falak maradtak, meg egy-két kisebb épületecske, míg a felsővárban ép tornyok, egy mecsetté alakított templom és a fürdő maradékai vannak. A köztes részeket aljnövényzet és kőtörmelék tölti ki, amitől a nagy várudvar és az alsóváros úgy néz ki, mint egy hatalmas sziklakert, amit különböző hagymás növényekkel, mindenféle kicsiny virágokkal és mezei kórókkal ültettek be. Nagyon szép, otthon minden további nélkül arborétum, netán természetvédelmi terület lehetne.

A várat nagyjában-egészében három óra alatt jártuk be, ennek a zömét a felsővár hatalmas kövekből épült tornyaiban és falain töltöttük, ámulva a vadregényes kilátáson, a szurdokokon és az erdőkön… a vár mindkét ciszternájában állt vagy egy méternyi víz, hála az elmúlt napok esőinek, és ettől igen autentikus volt az élmény, amit a hatalmas termekben zengő visszhang csak fokozott. Az istálló itt is egy boltívekkel gazdagon szabdalt terem, mint a Krakban, csak itt zegzugosabb és alacsonyabb, illetve jobbak a fényei… Merthogy most is hét ágra sütő napunk és huszonix fokunk volt, lévén november 29, és ezt a gyíkok is igyekeztek némi  napozásra kihasználni. (Otthon meg zegernye tombol, mint hallom.) A fürdőből nem sok maradt, csak néhány kis, üres szoba, egy medence és néhány csatorna; a kápolna-mecset szintén üresen tátong, leszámítva néhány igényes kétnyelvű tájékoztató táblát. Az alsóvárban, mint írtam, ennél is kevesebb építmény maradt meg, de az ember helyét meghódító természet szemet gyönyörködtető (és néhol szúrós), nem beszélve a tengeri kilátásról… Állítólag Marqab is látható valahol a déli láthatáron, de a sántikáló helyi erő bősz mutogatása ellenére nemigen sikerült észlelnünk, mindenesetre megtudtuk, hogy füstjelekkel Marqabon és Szafitán át egészen a Krakig tudták riasztani egymást a keresztesek.

A Szaladin-vár sokkal jobban tetszett, mint ahogy azt szavakba tudom önteni. Remélem, a képek átadnak valamit ebből a hihetetlen élményből, amit a vár meglátogatása jelent. Szerintem híre méltatlanul sikkad el a sokkal kisebb és kevésbé látványos elhelyezkedésű Kraknál, és lenyűgöző vidéke, amely hol Dél-Franciaországot, hol Olaszországot juttatta eszembe, még vár nélkül is megérné, hogy az ember meglátogassa és kirándulgasson benne. Ráadásul a tágan vett környéken még több kisebb erődöcske is meglátogatható, amelyekről legalább ilyen lelkendezve írt az útikönyvünk, de meglátogatásukra nem volt módunk. Ehelyett a panorámaúton végigbattyogtunk völgynek le és hegynek fel az öt kilométerre levő Hafféig, ahol szervizre kapva még az utolsó napsugarak mellett érkeztünk Latakiába.

A lányok elfáradtak (ami nem is csoda, hiszen jó sokat sétáltunk aznap), így hazabuszoztak, én viszont ellátogattam a város egyetlen igaz történelmi látványosságához, a római kori tetraporticushoz. Ez tulajdonképpen egy diadalív, amely négyzet alaprajzú, és mindegyik oldalán íves kapuk vannak – meglehetősen puritánul fest, a korinthoszi oszlopfő-díszítések már erősen megkoptak, hasonlóan a sisakokat, fegyvereket és pajzsokat ábrázoló frízsorhoz az építmény tetején. A piciny és relatíve gondozott parkban álló kapu érdekessége, hogy alulról látszik: kupolás szerkezetű a teteje. Amúgy szerepel a város címerében, és minden taxi és szerviz oldalán ott díszeleg, mint logó.

Aznap este "jó későn", negyed tízkor feküdtünk le… némi barkohbát és egy mérsékelten meleg vízű zuhanyzást követően, azzal a megnyugtató tudattal, hogy másnap ellógok egy valószínűleg elmaradó újságolvasás és egy dögunalmas helyesírás órát.

Bef. Köv, képek holnap...