Amint ígértem volt, ezúttal az Intézetről - arabul Maahad - írok. (Kép nem lesz, ne is kérjen senki.) A Külföldieknek Arab Nyelvet Oktató Intézet Damaszkusz Mezze városrészében, egy nyugalmasabb környéken fekszik az al-Madína al-Munawwara utcában. Kisebb, két-három emeletes, kertes házak és több diplomáciai épület van itt (a magyar követség sincs messze), magában az utcában van például a maláj, a Srí Lanka-i és a német Botschaft, illetve a szaúdi konzulátus – ez utóbbi előtt egész nap hatalmas tömeg áll. (Ez a Maahad diákjaival kiegészülve remek forgalmi akadályt képez reggel és kora délután, mivel a járdákon nem lehet menni az ott parkoló autók miatt.)

A környéket két forgalmas autóút fogja közre északról és délről: mi a Szaumerijja buszpályaudvar, illetve a Dzsdejda, Artúz és Maadamijje elővárosok felé igyekvő szervizekkel vagy buszokkal szoktunk érkezni az északi úton, amit mindenki Mezze Autosztrád néven ismer, pedig Fájez Manszúrról van igazából elnevezve. (Nem tudom, ki volt az, mert ennek speciel még nem láttam magyarázó tábláját… de valószínűleg szír mártír, aki vagy a franciák, vagy a zsidók elleni harcban esett el; de lehet, hogy az arab nemzettudatot élesztgető egyik értelmiségi volt. A legtöbb utca róluk van elnevezve.) Egyébként lemértem Google Earth-ön, reggelente nagyjából 8,5 kilométert utazunk otthonról az Intézetig – ennek zömét a 35-ös busszal, amiről már írtam. Ha véletlenül jön használható busz a Keleti-kapuhoz, amire beférünk, akkor háromnegyed kilenckor már az osztályban is vagyok…

Kétemeletes panelépület, az alagsor és a földszint az adminisztrációé, feljebb meg osztályok vannak. Esztétikai értéke nincs, viszont az udvara kellemes is tud lenni – sok pad van kihelyezve, ahol árnyékban lehet ülni, illetve a lépcsőn lehet napozva csevegni. Nagy hiányosság viszont, hogy semmiféle automata nincs az egész épületben, pedig reggelente a kávét és/vagy teát sokan értékelnék… Igaz, van egy európai stílusú (pénztárgéppel és árleolvasóval ellátott) vegyesbolt az utca végén, ott lehet enni-innivalókat venni. Pár méterrel hátrébb meg egy bácsi teát árul egy kis asztalkáról.

Három tanárunk van. Akivel a legtöbbet vagyunk, egy középkorú, vöröses hajú nő, de a nevét sosem sikerül megjegyeznem… ő tartja nekik a „Kitáb madraszí”, azaz Tankönyv c. órákat (hétfőtől csütörtökig minden nap), illetve az ehhez csatlakozó Társalgás (hétfő) és Fogalmazás (szerda) órákat, továbbá az Alapok (Qawá’id) néven futó nyelvtant (kedd, csütörtök). A tankönyvben szövegek vannak mindenféle témákban – regényrészlet, költői életrajz, társadalmi problémák, történeti szöveg, levél, interjú stb. –, és ezekhez kérdések kapcsolódnak. Az órákon először beszélgetünk a szöveghez kapcsolódóan, majd végigvesézzük az irományt: miden ismert és ismeretlen szót megmagyarázunk jelentésileg és nyelvtanilag, aztán mondatokba foglalunk… A tanárnő kedvenc mondata: „Man jaatiní dzsumla?”, illetve „Urídu dzsumal(an)” (Ki ad nekem mondatot? Mondatokat akarok.), mivel minél több diákot meg akar szólaltatni. Ez elég bajos, mivel mindenki úgysem akar beszélni, de így is perceken át hallgathatjuk a zömmel egy kaptafára menő példamondatokat.

Ha végigvettük a szöveget, mindenki olvas belőle egy keveset, aztán gyorsan végigszaladunk a feladatokon. Házi rendszerint nincs, legfeljebb le kell másolni az szöveget, illetve olykor-olykor fogalmazást kell írni rendkívül érdekes és hasznos témákban. (Most például az emberi jogokról, amiről magyarul sem akarnék és tudnék, de volt már levél egy barátnak, nők helyzete otthon, ifjúság problémái otthon, romterület leírása.) Számonkérés sincs. Az órák szövedékén belül egyedül a nyelvtanórák válnak el: erre külön könyvünk van. Rettenetesen idegesítő: mindazt, amit már tudok, arab rendszerben újravesszük. Az arab rendszer pedig meglehetősen ostoba és külsődleges és csupa feleslegeset tanulok, noha egy nyelvésznek bizonyára rendkívül érdekes lenne. Nagy mázli, hogy a tanárunk nem nyelvtan centrikus: máshol egész napok telnek el „alapozással”…

Vasárnap Fajhá tanárnővel újságot olvasunk, a szünet után pedig Szálim bácsi tanít nekünk helyesírást. Fajhá órái nem valami érdekesek: a Tisrín (Október) nevű, legolcsóbb hivatalos lap bulvár- és egészségeséletmód-cikkeit szoktuk meghallgatni, aztán a változatosság kedvéért szómagyarázat következik, végül hangosan olvasunk. Aztán jön az aranyos Szálim bácsi, aki helyesírást tanít… Óvodai színvonal, gyp-s tempó, gyermeteg feladatok. Nem a tanár úr hibája, az Intézet szerint nekünk kell megtanulnunk elkülöníteni a tá’ marbútát a rendes t betűtől… ezért is helyeztek el egy vékonyka Imlá’ (Helyesírás) részt a nyelvtankönyv végén.

A társaságról: jó. Rengeteg törökünk van (öt lány – közülük négy kendős és verbálisan megközelíthetetlen – illetve öt férfi), ők nagyjából az osztály harmadát teszik ki. Az arabjuk nem különösebben fényes, de azért folyékonyabbak az átlagnál. Három maláj és egy indonéz fiú is van az osztályban, akik egy nyelven beszélnek; emellett három szicíliai ösztöndíjas – Giovanni, Alicia és Luisa –, két arab származású brazil és két brit fickó (az egyik pakisztáni családból) van a csoportban. Mi, a maradék, egyedül vagyunk országunkból: egy oroszországi tatár lány, egy ausztrál srác, egy svájci tolmács, egy francia és egy lengyel feleség, illetve egy nyugdíjas korú, raccsoló német hölgy. Nemrég Gagik személyében egy örmény ösztöndíjasunk is lett.

A csoportban elsősorban Glennel, a világjáró ausztrállal vagyok jóban – ő közel is lakik hozzám a keresztény negyedben –, meg a maláj Kiflivel. Kifli – pláne ilyen névvel – egy nagyon kedves és aranyos fickó: apró, vágott szemű, jó humora van, és recitálva olvas, amin a tanárnő jókat szokott derülni. Emellett vallásos muszlim, eredetileg kalligráfusnak tanult, és ha hazatér, Korán-iskolát akar nyitni. A pakisztáni gyökerekkel rendelkező Hurm doktor úr szintén vallásos, egyébként orvos Londonban, és családos ember lévén előszeretettel humorizál a házasság nehézségeivel kapcsolatban. A török Mehmettel és Hakannal, a tatár Ilnarával (Ильнара), az arab-brazil Jászínnal, az indonéz Azharival és Françoise-zal is szoktam beszélgetni, bár a francia nyelvet egyre jobban félek használni… de ez nem baj, a társaság ugyanis előszeretettel beszél arabul a szünetben is. (Legalább olyan fejlesztő hatású, mint az órák.) Gagiknak (beceneve: Gagó) viszont nem örülök. Az még nem lenne baj, hogy olyan csapott a homloka, mint egy neandervölgyinek, mert arról nem tehet. (De azért jó megjegyezni.) Egyrészt minden további nélkül elfoglalta a folyton késő Kifli helyét mellettem, másrészt a második napon kinyilvánította, hogy én „radzsul dzsajjid” („jó férfiember”) vagyok, ezért azóta az agyamra megy. (Ugyan, gyalogoljak már vele haza az egyetemig, ahol a kollégiumban lakik…) Persze ez olykor-olykor elmegy, és az sem lenne baj, hogy arabul beszélgetünk, de ő egyrészt jobban beszél, mint én, ami hosszú távon frusztráló, másrészt valahol rettentő értetlen és idegesítő a pasas. A csehekkel, Liborral és Daniellel, akikkel még a tanítás előtt találkoztunk AIDS-teszt és tüdőszűrés kapcsán, továbbra is nagyon jóban vagyunk, bár másik csoportba járnak, és hajdani szomszédunk, az amerikai John is gyakorta beszélgetőpartnerünkké szegődik.

Ennyit erről. Egyéb magántermészetű info: átköltöztem egy egyszemélyes szobába 8000 lírás bérleti díjért, de ugyanabban a házban lakom. Itt szőnyeg is van, ezért sokkal barátságosabb, de az éjszakák hidegek - három pléddel viszont remekül megoldható :). A norvég-lengyel Zofia után John és a német Rafael is elköltözött, úgyhogy napokig csak Gyöngyivel laktam a házban, de nemrég érkezett egy spanyol nő is, aki az egyetemen fog tanulni egy hónapig. De azért – a látszat ellenére – szír ismerőseim is vannak, Habíb netcaféjában akadtam össze néhány szimpatikus fiatallal, akik jóban vannak a tavalyi ösztöndíjasokkal – velük azonban ritkán találkozom, többnyire ugyanott.

Ha van még óhaj-sóhaj, tessék írni, de legközelebb akkor is Apameáról írok…