Mit csináljon az ember, ha négy szabadnapja van, és még az idő is jó? Utazzon! Mi megtettük a tőlünk telhetőt, és ennél rosszabbul nem is járhattunk volna. Három nap múltán hazajöttünk. Ahhoz képest, hogy eredetileg a hét többi részét is el akartuk lógni… fel Aleppóba, a környéken körülnézünk, aztán átmegyünk az Eufráteszhez, és lecsorgunk a folyó mentén az Aszad-tótól Rakkán és Dejr ez-Zauron át egészen az iraki határ közelében levő Dura Europosz és Mári vidékéig. Ezt Rakkáig sikerült megvalósítanunk, de nem telt benne sok örömünk.
Mivel úgy hittük, időnk engedi, csak pénteken tízkor indultunk engedményes busszal: a 355 kilométeres utat 150 líráért tehettük meg (a sokkal közelebbi Idlibbe, ami korábban alternatívaként merült fel, 250 líra lett volna). Az ötórás út teljesen elnyomott minket, ráadásul Aleppó felett ködszerű szmog állt… vagy porfellegek? Olyan volt az ég, mint annak idején Bostrában… szürke és nyomasztó. A lányok ezután megnézték az óvárost, miközben én olykor leváltam róluk, és az eddig még nem látott részeken kóboroltam egy kicsit. Aleppóról ezúttal az a benyomásom, hogy bár sokkal európaiasabb Damaszkusznál – az óváros, a Világörökség része, sokkal tisztább, végig le van kövezve és jobb állapotú; az újjab részeken pedig a paneleket, amiket nem tudtunk lefényképezni, különösen csinosra építik, amolyan közel-keleti neoklasszicista stílusban. Viszont az általános szír jellemzők (főleg a közlekedés, ezen belül a tömegközlekedés, ill. az óvároson kívüli szemét és elhanyagoltság) miatt folyton olyan érzése van az embernek, hogy itt valamit nagyon elrontottak, és a város veszített hajdani fényéből. Damaszkuszban ez nem így tűnik: ott természetesnek tűnik a piszok és a kaotikus forgalom… Sok új érdekeset nem láttam az előző úthoz képest, csupán két semmitmondó középkori városkapura bukkantam. Mivel a viszonylag kései indulás ellenére viszonylag korán kelt mindegyikünk, és a hosszas buszozástól kimerültünk, és amúgy is korán akartunk kelni, hamar lefeküdtünk – már kilenc előtt. És gyorsan el is aludtunk frissen műtőszínűre festett, gondosan takarított városközponti szállodánk – Tourist/Szijáha Hotel, a múzeum közelében – 5-ös számú háromágyas szobájában (500 líra/fő/éj). A poliglott személyzet előzékenységére nem lehet panasz.
Holt városok
Másnap hétre sikerült felélednünk, és azzal a tervvel indultunk el, hogy megnézzük az Aleppótól nyugatra/északnyugatra eső holt városokat. Ezek az 5-6. századból származnak, amikor a terület még bizánci volt; a hegyes vidék kissé a Hauránra emlékeztet annyiban, hogy minden faluban akad valamilyen álló vagy beépített rom, és mindenütt csupasz köveket látni: a romok, a kerítések, a hegyoldalak: mind-mind csupa szürke kőtömeg, melyek között birkák legelésznek beduin pásztoraik és félvad kutyák társaságában…
A kiszemelt emlékek nagyjából tíz kilométeres körzeten belül fekszenek, Aleppótól nagyjából harminc kilométerre. A leghíresebb közülük Kalaat Szamán néven fut, ami azt jelenti: Simeon erődje. Ez igazából egy dombtetőre épült nagy kolostor; névadója Oszlopos Szent Simeon, aki az 5-6. század során élt itt szerzetesként. A kolostori életet azonban túl züllöttnek találván elhagyta lakhelyét, és egy oszlopra költözött, ahol évtizedeken át lakott, és dörgedelmeket zengett az idők folyamán hatalmasra duzzadó rajongótábora felé. Halála után oszlopa köré egy hatalmas bazilikát építettek, amihez kolostor, temetkező- és keresztelőkápolna is társult. A környéken számos más emlék van, amelyek többsége jól látható a kolostorból: Musabbak egy dombteteji bazilikával, Tekla és Refáde módos korabeli falvak maradványaival (köztük lakóépületekkel és műhelyekkel) büszkélkedhet; Simeon kolostora, illetve Szitt ar-Rúm és Zarzíta van még megközelíthető távolságban. Északabbra és nyugatabbra is vannak holt települések, de ezek megnézésére nem vállalkoztunk: közlekedésük nincs, így a helyi rablók fuvarjait kell igénybe venni… annyi pénzünk nincs, ráadásul igazából sokuk nem túl különleges (egy időszakból származnak, így a templomaik általában ugyanolyanok, a kisebb épületek és maradványok pedig nem látványosak). Nem beszélve az ezen a napon is felettünk terpeszkedő szürke homályról, ami a holt városok varázsát adó panoráma áldásait mérsékelte nem kis bosszúságunkra.
Musabbakig szervizzel tudtunk eljutni. Ez tényleg csak egy bazilika egy dombtetőn, de az egész szerkezete áll. Jól mutat, de örömünket a borultság és a helyiek elvették. A bazilika mellett van egy-két ház, ahol birkapásztorok laknak. Az egyik elhatározta, hogy belépőt kér tőlünk – ami eleve abszurdum –, méghozzá fejenként száz lírát. (Ennyiért egy keresztes várat is megnézhetne egy felnőtt, nemhogy egy diák…) Fel is háborodtunk, és előhozakodtunk a diákságunkkal – nem érdekelte –, és mondtuk, hogy régészek vagyunk (tkp. annyiban igaz, hogy a markabi misszió tagjai vagyunk, és elméletileg minden ingyen lenne). Végül Flóra és én lebeszéltük a dologról, és hármunknak összesen száz lírában állapodtunk meg. Ez így is triplája egy átlagos diákbelépőnek, de mivel a fazonnak kutyái is voltak, nem reszkíroztuk meg a faképnél hagyást… Viszont délutánig sokat fortyogtunk a dolgon.
Musabbak mellett elkaptunk egy Dáret Azze-i szervizt – innen már nincs messze Szent Simeon, de néhány kilométert gyalogolni kell. A szervizes persze felajánlotta, hogy elvisz minket… a fejenként 85 líra nem tűnt végzetesnek, ezért elfogadtuk az ajánlatot. Nyitásra, reggel kilenckor érkeztünk a bazilikához. Diákjeggyel 10 líráért jutottunk be a komplexumba, nyomunkban olasz turistacsoport. A Szent Simeon kolostorkomplexum romjai hatalmasak és lenyűgözőek: másfél órát barangoltunk benne, csodálva különleges faragványait, óriási íveit és az oszlop maradékát – a mérete alapján Simeon elég kényelmesen elférhetett a tetején annak idején. Megnéztük a kereszt alaprajzú bazilikát és a domb átellenben levő végén fekvő, szerintem nyolcszög alaprajzú keresztelőkápolnát, illetve a földön heverő épületrészeket. Gyönyörű hely, főleg most: a fák és az aljnövényzet is virágzik. Egy kicsit a Szaladin-vár jutott eszembe: ott is sziklakertben vagy arborétumban éreztem magam. Itt még azt sem bántuk annyira, hogy nem tökéletes a kilátás: néhány szomszédos rom így is látszott, és a szél valamennyire eloszlatta a szürkeséget.
Arab "vendégszeretet"
Szent Simeon kolostorának meglátogatása nagyon jó élmény volt, addigi kényszerkiadásainkat is elfelejtve vidáman indultunk lefelé. A távolságok lesétálhatóak, a terep nem túl megerőltető: elhatároztuk, hogy Szitt ar-Rúmon át Refádét és Simeon kolostorát nézzünk meg, aztán meglátjuk, mire jutunk. A Szitt ar-Rúm felé vivő leágazásig nem is volt baj, leszámítva a hernyóinváziót: az erős szél az útra sodort ezernyi-ezernyi szőrös kis szörnyeteget, amiket nem győztem taposni a szír mezőgazdaság érdekében. Aztán elértünk a kanyarig, és megláttuk az út két oldalán levő legelőkön mászkáló kutyákat. Flóra mesélt már a vidéki pásztorkutyákról, amik még az autójukat is megtámadták, amikor Balázzsal pusztai látogatást tettek… ilyen körülmények között nem akartunk átkelést reszkírozni, és megálltunk, várva a csodát.
A helyiek azonban nem drúzok, a többségük ránk sem hederített – végül egy kisteherautó kanyarodott le hozzánk. A sofőrrel megállapodtunk, hogy száz líráért elvisz minket Refáde felé… a kis bazilikával, toronnyal és néhány beépített oszloppal büszkélkedő Szitt ar-Rúm nevű tanyáig el is jutottunk, ahol kiderült, hogy nem tiszták szándékai: visszafelé még százat kért. Ekkor viszont már amondóak voltunk: vigyen el Refádéba is, aztán ha van kutya, akkor vissza a főútra, ha nincs, majd megyünk magunk. Faradzs azonban másképp gondolta. Ő Zarzítát akarta megmutatni, ahol gyönyörű paloták vannak… Az útikönyv szerint csak dirib-darab, érdektelen romok. Ez utóbbinak volt igaza… hárman zsúfolódtunk a kanyargós, hepehupás, kátyús utakon Faradzs mellé (én középen, Gyöngyi Flóra ölében), aki oda-vissza megint „csak” száz-száz lírát kért. De azért nem volt egyértelmű pazarlás: a zarzítai úton a sziklafalban sírkamrák vannak kivájva, és föléjük szobrokat véstek. Nem túlzottan sok maradt meg belőlük, de érdekesnek érdekesek.
Faradzs valószínűleg azért ajánlgatta Zarzítát, mert a rokonai ott laknak. Míg mi a romok között bóklásztunk, ő legelészett: egy súk nevű lédús növény szárának belsejét eszegette némi pucolás után, és a sírok közelében is kapott egy marékkal a földeken munkálkodó rokonságtól. Mi nem lelkesedtünk az elfogyasztásáért, így a vallásos popszámokat énekelő, olykor imádkozó Faradzs majszolta el az összes súkot. Közben kiderült róla, hogy Dáret Azzéban lakik, ahova szeretettel meghívott minket egy kávéra – ezúttal nem csapott hozzá újabb százast az árhoz. A kávé azonban ebédbe fajult… szemlátomást terhes felesége és legalább hat gyermekük ámuldozása közepette leültünk az alvásra is használt vendégszobában. A berendezés egy hűtőre és tévére szorítkozott, meg egy olajkályhára – se asztal, se székek, csak párnák és szőnyegek. Az ételt is ide szervírozták egy nagy, kerek tálcán, ahonnan magunk vehettünk ezt-azt. A markabi étterem svédasztala jutott eszünkbe: kaptunk kenyeret, olajbogyót, lebent, rántottát, csicseriborsókrémet (humusz), illetve teát. Evőeszköz híján a kezünkre és kenyerünkre szorítkozhattunk; a zöldségeket és a kenyeret a családfő és az anyuka hajigálta hozzánk a szőnyegre vagy a kenyérre – ott, ahol a gyerekek mezítláb járnak-kelnek. A higiéniai aggályokat leszámítva nagyon kellemes, laktató és finom volt, és végül is bajunk sem lett tőle. Beszélgetni nem nagyon beszélgettünk: az ebéd előtt és során az egész rokonság felbukkant, és mindenkinek elmesélte a házigazda, hogy hol talált ránk, és hova vitt minket, de mi ennek alapjában véve passzív szereplői voltunk. A bátrabb gyerekekkel elegyedtünk szóba, ha nagy kíváncsian oda mertek jönni hozzánk.
Az étek elköltésével mindjárt megváltozott a véleményünk az addig rólunk legombolt összegekről: hagyományos arab vendéglátás és egy dús ebéd is társult a fuvarhoz, aminek a végén a lányok frissen szedett virágot meg egy-egy kendőt kaptak ajándékba, és mindannyiunk kezére kentek egy kis parfümöt a legszívélyesebb vendégbarátság jeleként. Aztán hibát követtünk el: hagytuk, hogy az amúgy is Aleppóba tartó Faradzs elvigyen minket, noha Dáret Azzéból húsz líráért is mehettünk volna úgy, hogy valamivel kényelmesebben férünk el. Ő azonban erősködött, és az ebéd után nem volt szívünk ellentmondani neki… az aleppói fuvarért aztán kétszáz lírát kért, azaz a szerviz tízszeresét. Faradzsnak tehát fejenként kétszáz szír fontot fizettünk ki aznap azért, hogy megmutasson két olyan romot, amiket nem is akartunk megnézni, megetessen minket, és hazavigyen Aleppóba. Az ebéd miatt azonban azt kell mondjam, hogy végeredményben inkább jól jöttünk ki a dologból… de azért nem a felhőtlen boldogság érzetével indultunk vissza a szállásunk felé. (Persze lehet, hogy szarrágásnak tűnik ezer-ezerkétszáz forintért panaszkodni, de helyi viszonylatban azért ez jelentős összeg. És különben is válság van otthon.)
Végjáték
Ha rossz a kedved, toldd meg egy lépéssel… Eluralkodott rajtam a turizmuskényszer. (Lényege: minél többet, minél olcsóbban, mert fogy az idő…) Kitaláltam, hogy sötétedés előtt két órával talán még belefér valami. Északra, a török határhoz nagyon közel van egy Afrín nevű hely, amitől pár kilométerre felfedeztek egy hettita szentélyt; jóval messzebb, a másik irányba egy gyönyörű ókori romváros (Cyrrhus) fekszik. Úgy tűnt, megjárható a dolog, már ami a hettita részét illeti… tévedtem. Afrínba van ugyan Aleppóból szerviz, de nem onnan indul, ahonnan a többi, azaz a közelünkből. Elbuszoztunk hát a város másik végébe (nem tudtuk, milyen messze van az afríni-aazázi garázs). Aztán beszálltunk egy afríni szervizbe… harminc kilométeres út hosszabb volt, mint gondoltuk, és csupán annyi érdekeset tapasztaltunk az út során, hogy minden településnevet kiírtak törökül is. (Vagy kurdul, mert állítólag itt ők élnek.) Őszintén szólva azonban Szíriában mindent vártam, csak ilyen kétnyelvű kiírást nem.
Azért érkezéskor még mindig volt egy óránk, és szerencsére gyorsan indult egy szerviz Ajn Dara, a hettita szentély felé. Már kilátástalan volt a helyzet, de a turizmuskényszer nagy úr: egyikünk sem mondta, hogy forduljunk vissza. (Pláne ha már pénzt adtunk ki érte, hogy eljöjjünk ebbe a jelentéktelen, érdektelen városba.) A romokat egy földek között vezető úton át lehetett megközelíteni. Elindultunk, és pár perc múlva fordultunk is vissza. Megláttuk a kutyákat… Itt még csak forgalom sem volt, a sötétség pedig megállíthatatlanul közelgett. Leforrázva visszaindultunk hát az afríni útra, ahol ugyanaz a szerviz szedett fel minket, aki negyed órával előbb letett. Afrínból azonnal visszaindultunk Aleppóba, és saorma-aszír vacsora után a szállóban tapasztaltam: a személyzet az én törölközőmet is elvitte mosásba… helyette a szállodáét tudtam használni.
Szóval nem felhőtlen, vidám és boldog nap volt, de tagadhatatlan pozitívumai is voltak (Szent Simeon és az ebéd). Sajnos az örömbe vegyülő üröm elrontja az egészet, az ürömbe vegyülő öröm viszont Ekkor még fel sem merült bennünk, hogy másnap még jobban ráfaraghatunk…
Utolsó kommentek