A képeket most a végére teszem, a szöveg után tessék megnézni őket.

A törölközőm elvitelét még este jeleztem a recepción, ahol azt mondták, hogy a mosodából reggel hozzák vissza – nyolc-kilenc tájt. Így hát nyolckor keltünk, és kilencre készültünk össze. Addigra már nyilvánvaló volt, hogy a törölközőt nem látom viszont, mivel a forradalom ünnepe miatt a mosoda nem nyitott ki reggel, de a szálló egy lepedőnyi méretű frottírjával kárpótolhattam magam. Aztán kilenckor kiléptünk az utcára, és csak néztünk…

Az előző napok kapcsán már említettem a monoton szürke eget, ami megfosztott minket a távoli kilátás örömétől. A jelenség aznapra nem elmúlt, hanem fokozódott: jóformán az utca túloldalát is csak homályosan láttuk, aztán néhány száz méter után már semmit. Ha már az arabok is sálat vagy kendőt tesznek az arcuk elé, az jelent valamit… Ettől függetlenül még mindig nem tudtuk, mi ez: forgalom nem nagyon volt a szabadnapra való tekintettel, és ugyanezért a városi cementgyárat sem okolhattuk. Felhő sem lehetett, mert mögötte szemmel láthatóan tűzött a nap, és ezt a hőmérsékleten is éreztük. Utóbb az autókra rakódott barna réteget látva arra jutottunk, hogy ez a pusztából jön, és por és homok… Aleppó ugyan relatíve termékeny vidéken fekszik, és a szél sem fújt túlságosan, úgyhogy nem tudtuk, honnan jöhet. Azt gondoltuk – szerintem teljesen logikusan –, hogy ha arrébb megyünk vagy kétszáz kilométerrel, méghozzá nagy vízfelület mellé, akkor bizonyára kikerülünk a ködből. Tévedtünk.

A cél Rakka volt, egy nagy történelemmel, de kevés látnivalóval büszkélkedő város, tartományi központ volt, ahova az Aszad-tó és a benne álló Dzsabaar-vár érintésével terveztünk menni. Az Aszad-tó olyan Szíriában, mint a Nasszer-tó Egyiptomban: a nagy folyón (Eufrátesz/Nílus) egy óriási gátat (Tabqa/asszuáni) építettek szovjet pénzből és szakemberekkel öntözési és energiatermelési céllal, aminek következtében létrejött egy nagy tó. Az Aszad-tavat természetesen az előző elnökről nevezték el, és a gát felőli végében felhúztak egy új várost, amit Forradalomnak (asz-Szaura) neveztek el. Innen tízegynéhány kilométerre áll a Dzsabaar-vár, amit természetesen csak taxival lehet megközelíteni. Felszálltunk hát egy rakkai buszra, ami letett minket a szaurai lehajtónál. Reményeink azóta szertefoszlottak: a kétszáz kilométeres utazás nem volt elég ahhoz, hogy magunk mögött hagyjuk a homályt.

Szaura nem régi város, ebből fakadóan képzelhetni, hogy hogyan fest. Be sem mentünk, hanem a lehajtónál várakozó taxisok egyikéhez ültünk be. Ő átvitt a városon, amelynek a szélén – a gát előtt – katonai ellenőrzésen estünk át, nehogy megmerényeljük a nemzet eme kincsét. Aztán rágurultunk a gáton végighúzódó útra, és végighajtottunk a hosszú, magas építményen, át az Eufrátesz felett – amit gyakorlatilag nem láttunk! A gát olyan magas, hogy a por elfedte előlünk a látványt. Azt sikerült csupán megfigyelni, hogy a környéken a katonai ellenőrzés miatt tulajdonképpen van természet (az Aleppótól idáig vezető útról látható föld minden négyzetcentijét homok és/vagy szemét borította, és birkák legelték a legelhető maradékokat). Itt, a gátnál viszont madarakat lehetett látni, birkákat pedig nem; a tóhoz közeledve pedig egyenesen erdőbe értünk. Nem túl dúsba, de azért erdőbe. Ó, ha láttuk volna…

A keresztesek előtti koroktól használt Dzsabaar-vár eredetileg egy dombon állt az Eufrátesz közelében, de a gátépítés után a dombja félszigetté vált az Aszad-tóban. Különlegessége, hogy nem kövekből, hanem teljes egészében agyagtéglákból épült; ebből fakadóan viszont állapota meglehetősen leamortizálódott. A téglák elkoptak és elporlódtak. A várdomb tetején a falak és bástyák változó épségű maradványai látszanak, a belterület pedig egyetlen álló minaretet leszámítva teljesen feltöltődött homokkal és törmelékkel. Ezt a paplanszerű réteget helyenként már megbontották, feltárva korábbi építmények alapjait, de a vár nagy része még mindig úgy fest, mint egy nagy homokdomb. A régészek a törmelék eltávolítására csilléket használhattak, mivel a vár közepén magasodó minarettől a várfal széléig egy kis sínpár vezet, ami idővel semmibe vész a víz felett… Mindannyiunknak kissé vadnyugati érzésünk támadt a kopár síkon, köves tájon futó vékonyka sínpárt látva.

Míg körbejártunk a falak ormán, ránk talált néhány tizenegynéhány éves lány. Már megszoktuk, hogy a gyerekek köszönnek nekünk (Heló, hávárjú, werárjúfrom, wacjorném), de itt, úgy tűnik, nagyon vidéken voltunk már – vagy az osztálykirándulóknak tűnő gyerekek voltak nagyon vidékiek. Máshol az arabok a saját lefotózásukat szokták kérni, ami ki tudja, mire jó. Ezek viszont minket akartak lefényképezni! Flóra elkalandozott, őt külön rohanták le, de Gyöngyi és én vagy tíz fényképnek álltunk modellt arab csitrikkel kombinálva vagy nélkülük. A végén már menekülni akartunk, de ahogy egy társaság lekapott minket, és továbbhaladtunk, jött a következő kis csapat. Tipikusan a  „mint akik még nem láttak fehér embert” helyzet, ami egyfelől szórakoztató, másfelől a harmadik kérés után már rettenetesen irritáló és bosszantó volt. Szerencsére nem üldöztek végig az egész váron, mert a kísérőik összeszedték őket, és elvonultak, de addigra már kerestük, hogy hol lehetne elbújni…

A várat illetően minden útikönyv kiemeli, hogy a panoráma a lényeg. Azt említenem se kell, hogy a tó túlsó partjait esélyünk sem volt megpillantani, mivel a víz rövid úton beleveszett a barnás szürkeségbe. Tulajdonképpen örültünk, hogy egyáltalán látunk valamennyit a vízből. Nem voltunk boldogok, sőt. Azért még elmentünk Rakkába – a taxis az oda-vissza fuvarért és várakozásért 850 lírát gombolt le rólunk, Szaurából aztán szervizzel mentünk tovább. Ez ismét átment az Eufráteszen, amiből most valamivel többet láttunk, de nem volt egy nagy hasra esés az a rövid szakasz, amit nem fedett el teljesen a fennmaradó ötven kilométeren is megmaradó porfelleg.

Emiatt meglehetősen lelohadt minden megmaradt lelkesedésünk, és már a járműben konszenzusra jutottunk: ilyen körülmények között a szállodai alvás és a félig láthatatlan romok és tájak beutazása (ami ismét csak taxi és nagy kiadások árán történhetett volna meg) egyszerű pénzpocsékolás. Nem akartuk kísérteni a sorsot. Rakkában bementünk a közeli városközpontba, ettünk egy saormát, aztán a homályos kormányzósági központot (a város talán legszebb épülete) és a damaszkuszihoz és aleppóihoz hasonlóan új építésű, modern Aszad-kultúrházat megnézve felszálltunk egy damaszkuszi buszra.

Pech. Oltári nagy pech. Az aleppói napok a pluszköltségekkel, az enyhe homállyal, a hernyókkal és az eltűnt törölközővel még csak-csak elmentek, de a harmadik teljesen betett nekünk… Ne mondjam, mire három óra amúgy nem kellemetlen buszozás árán átszeltük a félsivatagot Rakka és Homsz között, már láttuk a csillagos eget.

Íme, a várva várt képek.

UI. Az előző bejegyzésben van egy evidens helyesírási hiba, amit most nem volt kedvem megkeresni és kijavítani, de azért kéretik javítottnak és helyesnek venni.