A harmadik napra már a Szaladin-várból hazajövet megvettük a buszjegyet, így hosszabb útra nem volt módunk. Elmentünk hát először Dzsablába, majd Kardáhába, végül a Lattakiai Nemzeti Múzeumba. A harminc kilométerrel délebbre eső Dzsabláról a könyvből tudtuk, hogy Lattakiához hasonlóan szép, hosszú történelme és szintén kevés látnivalója van: egyedül egy kisebb római színházat érdemes megszemlélni. Meg a tengerpartot, amit Lattakiában végestelen végig egy forgalmas – és egyébként igen érdekes – iparkikötő foglal el. A dzsablai színház tényleg kicsi és igen romos, bár úgy tűnik, mintha rekonstrukcióra készülnének: óriási halomban össze vannak rakva a leomlott oszlopok és építőkövek egy sarokban, az épület maga pedig be van kerítve. Ettől függetlenül az a nagyjából fél nézőtér, ami megmaradt, egész jól mutat. (Hiába, tudtak a rómaiak…) Mellette hangulatos mediterrán park van pálmákkal és egyéb hasonló fákkal, a másik oldalán pedig a részben piacba forduló utca kivezet a közeli tengerpartra. Dzsabla tengerpartja nem valami érdekes, bár a vize kétségkívül tiszta; sőt, valamilyen indíttatásnál fogva egy tengerparti sétányszerűségen turistatájékoztatót is elhelyeztek, amelyen a város összes látnivalójáról írnak – ez nagy szó, mert kifejezetten látványos helyekről is le szokták spórolni az ilyesmit itt Szíriában.
Az eddigieket leszámítva szokásosan csúnya Dzsablából visszamentünk Lattakiába, hogy ismét szervizre kapjunk, és elzarándokoljunk a délkeletre eső Kardáhába. Erről a várossá duzzadt faluról csak egy fontos dolgot lehet megjegyezni: itt született valamikor réges-régen Háfez al-Aszad, Szíria örök elnöke (1971-2000)… [Politikáról nem célszerű írni, pláne nem az elnöki családról, így méltatását tessék ideképzelni.]
A környéken már megszokott módon zöld, dimbes-dombos mezőgazdasági tájon narancsültetvények és más gyümölcsösök között haladt a busz. Az egész völgyben feltűnően sok építmény – bolt, étterem, szálloda stb. – viselte az Arín ([Oroszlán]rejtekhely) nevet, és a jelenlegi és volt elnököt ábrázoló képek egy négyzetkilométerre eső gyakorisága is jelentősen meghaladta az átlagosat. Kardahát nagyon jó karban tartják, szép, fákkal beültetett sétányokat építettek bele, amúgy pedig abszolúte érdektelen és jellegtelen – beleértve, nagy csalódásunkra, az Aszad-mauzóleumot. A volt elnököt és korán elhalt fiát ugyanis a családi fészekben temették el. A mauzóleum pedig nem valami lenyűgöző: nagyjából úgy fest, mint egy kicsit modernebb, minaret nélküli dzsámi. Látogatása ingyenes, de feltűnően sok katona és öltönyös biztonsági őgyeleg körülötte, nehogy valaki valamilyen kegyeletsértő vagy gonosz dolgot műveljen minden szírek atyjának síremléke körül… mi is illő megszeppentséggel róttuk le kegyeletünket a virágokkal körülvett, zöld posztóval letakart síremlék előtt, ahol még fényképezhettünk is – de szigorúan csak az elnök porhüvelyének helyét, illetve az éppen részben felállványozott épület külsejét. A mauzóleum mellett egy raktárszerűségben nagy halomban állnak az különféle emlékek, szobrok, feliratok és egyebek, de nekem úgy tűnik, összességében nagyon vallásosra sikeredett az emlékmű – az elnök alavita származásához és arab szocializmusához képest túl sok a Korán-részlet és az emlékmű dekorációja is túl puritán. Viszont távozáskor kaptunk egy nyeletnyi ingyenkávét á la natúr, cukor és tej nélkül, amit illő megbecsüléssel fogyasztottunk el.
Ezután hazamentünk. Elvittem a lányokat is az ötperces kitérőt jelentő római kapuhoz, aztán lesétáltunk a tengerparton levő múzeumhoz. A Lattakiai Nemzeti Múzeum épülete és parkja kedves és takaros: mediterrán növényzet, pálmák és leanderek, no meg jó szokás szerint antik oszlopok, frízek, szarkofágok és szobrok szerte a parkban. (Épp úgy, mint Tartúszban, csak itt nem egy középkori katedrális a múzeumépület.) Az amúgy régies stílusú épületnek boltíves kerengője is van, ennek nagyon kellemes a hangulata: itt őrzik a ki nem állított leleteket is. (A tartúszi madárpotyadékosnál sokkal jobb, elzárt helyen.) A beltéri kiállítás nagyjából öt termet tesz ki a földszinten, ahol Ugaritból, az általunk meg nem talált Ra’sz ibn Hániból, illetve a római-bizánci és a muszlim korból vannak kiállítva emlékek: főleg kerámiák és üvegtárgyak, illetve a muszlimokat illetően pénzérmék. A modern kornak szánt terem átrendezés miatt zárva volt. Az emeleten igazából semmi érdekes nincs egy teraszon kívül, de azért fel lehet menni, és onnan is lehet nézelődni…
Mi nézelődtünk, majd visszamentünk a szállodába, ahonnan kibattyogtunk a Mártírok terére. Indulás előtt a mozgóárustól vettem két és fél kiló narancsot. (Flóra ötöt. Ugyanis ő már korábban is vett, és a narancs nagyon finomnak és relatíve olcsónak bizonyult.) Aztán szervizbe szálltunk, ami elvitt a Térig. A Tér nevét nem tudom, de megérdemli a nagy kezdőbetűt… képzeljünk el egy hatalmas körforgalmat, amit átszel egy közúti felüljáró. Megvan? A körforgalom csak aluljárókon át megközelíthető közepén pedig képzeljünk el egy parkot… de a jobbik fajtából. Díszburkolat, gondozott – mediterrán – virágágyások és bokrok, szökőkutak és felettük hidak, padok(!), tisztaság(!!!). Ez utóbbi kettővel elvétve találkozni Szíriában, de az, hogy mindez a egy helyen összpontosul, nos, az már kész csoda. Pláne, hogy – mint említettem –, a Tér hatalmas. Már a várba menet átszeltük, mivel a buszpályaudvar és a szervizállomás – meg a lattakiai pályaudvar – is a közelében van, és már akkor leesett az állunk. Egy ilyen még Párizsban vagy más gazdagabb nyugati nagyvárosban sem lenne kirívó, sőt ott is jól mutatna. Impozáns is, szép is, hiába csak forgalmi csomópont…
A Tértől elgyalogoltunk a buszpályaudvarig, buszra szálltunk, és a szokásos homszi pihenővel hazamentünk.
A hétvége nagyon jó volt. Élveztem. Megérte. Utána egy szokásosan unalmas hét következett az Intézetben, amit két minisztériumi látogatás és egy bevándorlási hercehurca követett. Eredmény: negyedjére sikerült megszerezni az ösztöndíjat (7500 líra egy félévre) és egy óra tolongás árán újabb két hónapra a tartózkodási engedélyt. A mostani hét meg szünet (áldozati ünnep), de erről később…
Utolsó kommentek