Rég írtam, mennyiséggel kompenzálom.

Felvezető kör

Szíria déli részén három kicsiny, észak-déli irányban elnyújtott tartomány található: a részben zsidók által megszállt, részben általuk lerombolt és mementónak úgy hagyott Kunajtira, illetve Daraa és Szuvejda. Daraában már jártunk a bostrai látogatás alkalmával, és ott nagyjából nincs is más, amit érdemes lenne megnézni. Ezúttal azonban Szuvejdát céloztuk meg, ahol majdhogynem nincs település ókori emlék nélkül… Bostra a Haurán nevű bazaltfennsík peremén fekszik, ezért szürke – Szuvejda tartomány viszont teljes egészében a fennsíkon van. Sokat mond, hogy a tartomány (és központja, amelynek nevét viseli) azt jelenti: „feketécske”. A Hauránon van egy kifejezetten hegyvidéki rész, amit hivatalosan Arab-hegységnek neveznek, de eredeti és igaz neve Drúz-hegység. Itt laknak ugyanis a drúzok, akik ugyanolyan arabok, mint bárki más, csak a vallásuk különbözik… a 11. század elején egy megalomán egyiptomi kalifáról, al-Hákimról kezdték radikális hívei (köztük egy bizonyos Darzí) terjeszteni, hogy ő maga az Isten földi megtestesülése, amit hivatalosan sosem fogadtak el. A híveket Darzí nevét többesszámosítva a „durúz” névvel illették, innen nyugati nyelvekben használt elnevezésük. A drúzok végül elvándoroltak Egyiptomból, és a mai Libanonban települtek le, ahol rejtelmes és összetartó klánokban éldegéltek – mindaddig, amíg a 18. századi polgárháború miatt jelentős részük át nem települt a Hauránra, ahol most is élnek, tartva a kapcsolatot libanoni rokonaikkal.

Sahba

Képek

Hárman vágtunk neki az útnak, a jól bevált Flóra-Gyöngyi-én felállásban. Jó időben, reggel nyolckor találkoztunk a buszállomásnál, ahonnan szervizzel elvágtattunk Sahba városáig. Az utazás jó ideig hasonló volt, mint a Bostrába vezető út: sivatagos, kopár és lehangoló. Aztán egyszer csak hófödte csúcsok jelentek meg messze északnyugat felé, felhőként lebegve a láthatár felett… Az Antilibanon. Gyönyörű látvány volt, és egész látogatásunkat végigkísérte sejtelmes, távoli lebegésével az egyébként meglehetősen száraz táj felett. A hauráni rész nem dúskál a növényzetben: többnyire csak szőlőlugasokat vagy olajfákat látni. (A sivárság nyilván a télnek is betudható.) A látványhoz hozzá tartozik a mindenütt jelenlévő bazalt… a földeket elválasztó kerítések, a bitumenbányáknak használt dombok, a házak burkolata – meg a romok mind-mind szürke sziklából vannak.

Sahba sosem volt túl nagy település, és nem sokat nőtt azóta, hogy a 240-es években regnáló Philippus Arabs császár szépen kiépítette, és elnevezte magáról Philippopolisznak. Philippus helyi legény volt, és a szírek olyan büszkék rá, hogy ilyen sokra vitte (császári testőrparancsnok, majd III. Gordianus meggyilkolásával császár lett), hogy a százlíráson is megörökítik egyik közismert portréját. Arab származását egyébként le sem tagadhatná, elég csak egy pillantást vetni az orrára… No, tehát Sahba Philippus császár városa volt, és ennek terebélyes jeleit máig őrzi. Először is – falak nélkül ugyan, díszek nélkül, romosan, de – megmaradtak a három ívből álló városkapuk, mind a négyen. Aztán maga a településszerkezet: az észak-déli és a kelet-nyugati út, melyek közül utóbbin több szakaszon még mindig az eredeti, 1760 éves bazaltkövezet feszül, ami szemmel láthatóan jól bírja az autókat is. Mi még? Színház, templom, szobortár (persze szobrok nélkül) és palota. Ezek egy kupacon, az ókori város nyugati végében fekszenek igen mutatós állapotban. Nem túl nagy egyik sem – második Bostrára senki se számítson, ez egy vidéki kisváros számára épült színház, ahol a színpad mögötti szobrok magassága alig 1,70 lehetett (tapasztalat…). De nagyon kis aranyos, barátságos a látvány – ahogy az a helyi bácsi is, aki körbevezetett minket, majd elirányított a fürdő felé. A fürdő az előbbieknél sokkal romosabb, csak két boltíve áll, de az alapterülete meg a függetlenül álló pillérei jól mutatják, milyen kiterjedt lehetett. Nem beszélve a belmagasságról… nem tudom, mi volt jó a rómaiaknak abban, hogy a fürdő, amelynek a földszintjét használták, akkora, mint egy többemeletes ház, de a látvány lenyűgöző még romjaiban is. Mellette áll egy nagy római villa alapjai fölött a sahbai múzeum – öt egész líráért meg lehetett nézni. A villa maradványai nagy méretre utalnak, de a fő attrakciót a mozaikpadló jelenti: a múzeumot úgy építették, hogy a mozaikok megmaradtak eredeti helyükön, és fölülről lehet nézegetni őket. Egész európai a piciny tárlat színvonala, és azok a mozaikok… fantasztikus minőségben maradtak meg, ábrázolásaik pedig gyönyörűek. Hat padlórészlet látható, köztük egy Thétisz, egy „Ariadné és Dionüszosz esküvője”, illetve egy állatok által körbecsodált Orpheusz – a másik három kevésbé szép, de azok is rendkívüli szakmai tudásról és művészi színvonalról árulkodnak.

Mindezen ókori gyönyörűségek mellé helyenként kerítésbe épült korinthoszi oszlopok, ma is használt római kapuk és egyéb hasonló jelentéktelenségek fogadtak minket – sokkal szebb és jobb állapotban, mint Bostrában, ahol az egész légkört az elhanyagoltság és a lelakottság jellemezte. Ez összefügghet a lakossággal is… A színház melletti ókori templom tetejéről nézelődve megdöbbenve állapítottuk meg, hogy egy darab mecset sincs a városban, a színház és fürdő mellett pedig az tűnt fel, hogy egy másik szír jellegzetesség, a szemét hiányzik. A drúzok eszerint nem imádkoznak, és szemetelni sem szoktak. Tagadhatatlanul szimpatikus társaság, bár ránézésre már nemigen látszik rajtuk, hogy különböznének a többségtől: az idősebb nőkön fehér kendő, a férfiakon fezre emlékeztető, de fehér oldalú fejfedő látható, a többiek nyugatiasan öltözködnek.

Kanavát

 Képek

Sahbából Szlim (Szulajm) érintésével akartunk Szuvejdába utazni, de végül nem szálltunk le a hop-hopról, mivel az útikönyv által emlegetett gyér romokból semmit sem láttunk az amúgy egyutcás falun átrobogva. A tájon egyébként tiszta Amerika-feeling kapott el minket: egyenes út a dimbes-dombos, kopár pusztában, ameddig a szem ellát… azaz a következő lejtőig. És nyugaton persze ott figyelt az Antilibanon. Szuvejdában nem is időztünk, mivel a nagyváros –múzeumi leleteit leszámítva – nem sok érdekességgel rendelkezik. (Nabateus templomát az oszmán időkben bontották le, mint a könyv írja.) Így a közeli Kanavátba indultunk, de a buszállomáson nem találtunk arra járó gépet, és taxiba tereltek minket. A fickó 150 lírát kért és kapott az alig tíz perces útért, amit nehezményeztünk, de aztán kifizettük – figyelembe véve, hogy Damaszkuszban mennyit képesek elkérni, ráadásul tényleg városon kívülre mentünk. És hát a fejenként 50 líra nem túl nagy teher (bár kétségkívül bosszantó, ha figyelembe vesszük, hogy a Damaszkusz-Szuvejda út 90 kilométeréért 55 lírát kértek).

Mindegy: ott álltunk Kanavát, az ókori Canatha romjai előtt! A látogatás ismét csak 5 lírába fájt, lévén diákok, és ezután kényelmesen végigjártuk néhány órácska alatt az összes látnivalót. Kanavát fő attrakciói a templomok: egy keresztény komplexum, illetve egy Zeusz- és egy Héliosz-templom, de a városon keresztülfutó kis sziklás völgyecskében még egy nymphaeum (forrás fölé épített nimfaszentély) és egy piciny színház is található. Kanavát városa egyébként messze nem olyan szabályos, mint Sahba, és jobban emlékezet Bostrára annyiban, hogy sokkal több ókori eredetű házat és épületet használnak mindmáig – itt természetes, ha valakinek a bejáratát évezredes szőlőfaragványok veszik körbe, vagy hogy a háznak ókori boltívei vannak – netán maga a kapu antik. Egyébként mezőgazdasági jellegű település, ami azt jelenti, hogy helyenként olajfákkal, kiskertekkel, netán öszvérekkel vagy juhokkal futhatunk össze – természetesen a történelmi emlékek árnyékában… A szemét is kicsit több, mint Sahbában, de még nem üti meg a zavaró mértéket.

Először a gyönyörű faragványokkal és csinos oszlopsorokkal díszített keresztény komplexumot jártuk végig, aztán körbejártuk a dombon levő falut. Lejutottunk a durva bazaltsziklák között csordogáló kis patakhoz is, amelynek partján a már említett nimfaszentély és színház található. A kanaváti színház a kis völgy oldalába épült, és valódi miniatűr: csupán kilenc széksora van. A színpadot éppen elöntötte a nimfaszentélyből érkező víz, amely valahogy kicsapott a neki épített kis csatornából, és sekély tavacskát képezett a kis teátrumból. A „parton” béka sütkérezett, a sziklák között gyíkok szaladgáltak és hatalmas sáskák repkedtek a nádcsonkok és virágzó fák között a hangos brekegéshullámok közepette… A Hauránban Damaszkusszal ellentétben van természet: a tiszta levegő jele, hogy a kövek mohosak és zuzmósak. És ez a természet azt jelezte: február közepén itt a tavasz… (otthon havazik, mint hallom.)

Akkor és ott, a kanaváti romok között mindannyian nagyon örültünk, hogy Szíriában vagyunk. Utána már csak hab volt a tortán, amikor megláttuk a dombtetőre épült Héliosz-templom hat romantikusan égnek meredő oszlopát, amelyek mögött nem más sejlett át felénk, mint az Antilibanon… Ezek után a Zeusz-templom a maga néhány falmaradványával meg a tökéletesen megmaradt boltíves ciszternájával fakónak és jelentéktelennek tűnt. Valahol szívfájdító, hogy Szíriában ennyi ismeretlen csoda rejlik, amiből ha csak néhány lenne Magyarországon, már özönlenének a turisták. Valahol persze jó így is, mert ha kihasználnák a bennük rejlő lehetőségeket, biztos minden nagyon drága lenne, és nem öt líráért látogathatnánk meg az ókor maradványait. És ötven lírából sem tudtunk volna megebédelni: ennyibe került két remek falafel itallal; Damaszkuszban legfeljebb két kevésbé remek falafelt kapsz ennyiért.

Ebéd után még volt két napsütötte óránk, ezért úgy döntöttünk, hogy elsétálunk egy három kilométerre fekvő faluba, ami a Szía névre hallgat. Egy tavalyi nemzetközi szobrászati szimpózium kapcsán kint maradt jelzőtáblák alapján könnyedén odataláltunk volna, ha az úton nem áll meg melletünk egy kocsi. Emlékszünk Zabadáni környékére? Igen, ismét ingyen furikáztak minket… Gyöngyivel hátra, a púpos járgány rakterébe szálltunk, Flóra ment előre bájcsevegni az Ali névre hallgató, mosolygós sofőrrel. Pár perc guggolás árán fel is jutottunk a szíai romokhoz… igazából nem nagy dolog, ezt a könyveinkből is tudtuk: egy domboldalban levő nabateus templom alapjai és darabjai. De azért megnéztük, körüljártuk, üldögéltünk a leomlott oszlopfőkön, benéztünk az istállónak használt épületrészbe, miközben megtapasztaltuk, hogy a helyiek körében gyorsan terjed a hír – két fiatal mindjárt letámadott minket, hogy magyarok vagyunk (persze nem direktben, hanem második tippre…), és ha bármire szükségünk lenne, csak szóljunk. Nem volt, de azért kedvesek voltak. Aztán a nap eseményeitől eltelve elindultunk lefelé, hogy visszamenjünk Szuvejdába, onnan pedig Damaszkuszba.

Ez nem ment könnyen. Amint leértünk a szíai lejtőről, egy platós motor döcögött el mellettünk, rajta kedves bácsi. Mondtam is a lányoknak: egy ilyenen milyen jó lenne utazni… és láss csodát: a bácsi megáll, és felszólít minket a felszállásra. Minek ellenkezni? A hölgyek az öreg két oldalára, az úr a platóra a szerszámok mellé, hátra. És mindenki vigyorog. Hogy, hogy nem, a bácsi is elsőre eltalálta, hogy magyarok vagyunk… és meghívott kávéra. A drúzoknál rendkívül erős hagyományai vannak a vendéglátásnak, külön épületük van e célra, a madáfa. A parasztbácsi bevezetett minket a gyönyörűen burkolt, fényképekkel és arcképekkel díszített, padokkal körbevett garázsnyi terembe, aztán kávét és gyümölcsöket hozott, amelyeknek elfogyasztásához ragaszkodott. Nem ellenkeztünk… eközben körbemutogatta a képeket. Egyikük a szír-drúz nemzeti hős, Szultán Basa al-Atras, aki a húszas években lázadást vezetett a franciák ellen, a többiek ősök és rokonok voltak – az egyik unokaöcs tiszti egyenruhában magával Bassár al-Aszaddal… az elnökről itt egyébként nem csak a szokásos képeket látni, sőt, azokat sem nagyon, hanem olyanokat, amelyeken nagy szakállú drúz öregemberekkel (biztos vallási tekintélyek vagy nemzetségfők) üldögél teljes egyetértésben. (Egyébiránt a modern arab könnyűzene egyik korai istene, Faríd al-Atras szintén a környék hírességei közé tartozik, de erre utaló jeleket nem találtunk.)

Néhány barátságos és érdeklődő mondat és a gyümölcsök elfogyasztása után aztán elindultunk vissza, és azon elmélkedtünk, hogy a kanavátiak most bizonyára összeülnek, és megtárgyalják a különös, arabul tanuló külföldiek esetét, akiket Dzsaadán al-Muhtár vendégül látott – aki tavaly már egy olasz-román társaságot is barátságába fogadott. Szuvejdában hamar megtaláltuk a buszállomást, és már sötétedés közben indultunk hazafelé. Az egész nap legrosszabb része – legalábbis számomra – a buszút volt: beszorultam a hátsó sarokba, ahol csak ferdén ülve és az előttem levő ülésre borulva fértem el, de félálomban kibírható volt… és különben is, a szép napot már nem tudta számottevően elrontani. Nagyon jó élmény volt minden szempontból, és mivel még mindig van egy nagy rakás rom a környéken, biztos vagyok benne, hogy még visszatérünk a drúzok földjére kicsit nézelődni…

Damaszkuszi fejlemények

Az iskolában nagy nehezen elkezdtük a tanulást, ami az előző félévhez képest immár energiát is igényel: az ötös szint szövegei nem kevés ismeretlen szóval kecsegtetik a velük foglalkozni akarókat. És ha ez nem lenne elég: bekeményítettek minden évfolyamon. Immár minden tárgyat más tanít, azaz hetente öt oktatóhoz van szerencsénk. Szálim bácsi a helyesírásával (heti egy) meg Fajhá’ tanárnő az újságolvasásával (heti egy) megmaradt állandó bútordarabnak, de a hajdan Hijám tanárnő által tanított tárgyakat most új emberek vették át. A szövegolvasást (heti háromszor) Vafá’, egy fiatal, agilis nő tartja, akinek egyebek mellett az a hobbija, hogy egy rakás házit ad – persze nem nehezek, csak a tankönyvi kérdésekre kell válaszolni, le kell írni az órai szöveget a füzetbe, illetve az új szavak némelyikével mondatokat kell írni. A heti két adagban kapott nyelvtant egy hiperaktív és iszonyú tempóval pörgő nő, Rá’ida tanítja, aki erősen lefárasztja az összes jelenlevőt az óránként leadott több fejezetnyi ismerettel… Továbbá a beszélgetés és az „aktivitás” is új értelmet nyert Ammár tanár úr megjelenésével. Fiatal, szimpatikus, tempója mérsékelten felfokozott. Általa tulajdonképpen eljutottunk oda, hogy normális nyelvóráink vannak, bár nyelvi képességeinket illetően általában erősen túlzó elképzelései vannak. Beszélünk és vitatkozunk, ha társalgás van, illetve tévézünk, rádiót hallgatunk és elemzünk „aktivitás” címén. Ammárnak meggyőződése, hogy neki is dolgoztatnia kell minket, így Vafá’-hoz hasonlóan terjedelmes feladatokat ad házi elvégzésre. Fogalmazásóránk is volt már a sminktömegek miatt műanyagarcúnak tűnő, de amúgy aranyos és kedves Bászimával, aki nevének megfelelően mosolygós. Első fogalmazásunkat a gázai szörnyűségekről kell írnunk, ami itt a csapból is folyik.

Szóval munkás és kimerítő félév előtt állok, legalábbis az előzőhöz képest. Emellé a fuszhafejlesztési projekt jegyében be akarok iratkozni az Abú Núr mecsetbe, ahol állítólag színvonalas oktatás folyik délutánonként. A mecsetben már voltam, de egyelőre semmit sem sikerült kiderítenem, azon túl, hogy a tanfolyam két hónapos lesz, és március elejétől május elejéig tart, ami jól passzol az intézet végéhez. Ezzel együtt persze le kell mondanom a népnyelvi kurzusról, ami amúgy is meglehetősen drága, és önképzésre is adódik mód. A kollégiumban például újabb és újabb kedves fickókat ismerek meg (legutóbb egy Haszan Szálehi nevű perzsát), és különben is van tankönyvem. Sőt akár valamelyik bárgyú szír sorozat megvételével is nyelvi forráshoz juthatok…

A kollégiumban egyébként semmi sem változott. Találtam mosodát a közelben, de drága, így csak a nadrágjaimat és pulóvereimet fogom leadni, a többivel megbirkózom kézileg is. Az első fehérneműmosáson már sikeresen átestem. Zöldségest is találtam, méghozzá nem drágán, úgyhogy a skorbut sem fog elvinni… viszont a főzési lehetőség nagyon hiányzik, már csak a mindennapi tea miatt is, de különben sem ártana néha kis változatosság az étkezésemben. (Kis rántotta, tészta, leves, ilyesmi…) De azt már eldöntöttem, hogy egye fene, veszek egy kis villanyfőzőt meg pár edényt. A döntés megvalósítása egyelőre folyamatban: tányérom, poharam, kanalam és késem már van… Mindenesetre nagyon érdekel majd, hogy ezek a járulékos költségek hogy viszonyulnak az ideköltözéssel megspórolt 8000 + kb. 600 lírához (43000 forint), amit havonta nem fizetek ki lakbérre és buszra.