Ritáról már írtam. Miközben Hamá és környéke meglátogatását tervezgettük, kedvesen meginvitált minket mahardei ismerőseihez, Juli nénihez és Mádzsed bácsihoz, akik megvendégeltek minket, majd elvittek a harminc kilométerrel odébb fekvő Apameába. A mahardei út eseménytelen volt: busszal mentünk Hamáig, amiből alig láttunk valamit, mert a közeli szervizállomásra mentünk, ahonnan rövidesen indult is egy járat Mahardéba. Az általuk csak falunak nevezett Maharde valójában 20000 lelkes város, és a különlegessége, hogy a különösen keményen muszlim Hamá szomszédságában teljesen keresztény. Amúgy van egy részben magyar közreműködéssel épített hőerőműve, amihez egy duzzasztógát tartozik az Orontészen.
Délelőtt nem sokat időztünk Mádzsed bácsiék kedves, citrusfákkal körülvett házában, hanem némi tea és szendvics elfogyasztását követően bezsúfolódtunk a bácsi autójába. Ez mókásan történt, ugyanis a kocsi hátsó fertálya igazából rakodótér, és a lányok ott utaztak… de nem sokat, mert kölcsönkértük Juli néniék egyik lányának Proton típusú kocsiját, amiben már szokványos módon foglaltunk helyet.
Kifizetődő lehetett a Nagy Sándor 323-as halála után 15-20 évvel Szíriától Pakisztánig terjedő birodalmat alapító I. Szeleukosz Nikatór közeli rokonának lenni, mert jó eséllyel alapított egy nagyvárost róla elnevezve. Laodikeia (Latakia) városát a mamájáról, Antiokheiát (Antakia, Törökország) a papájáról, Szeleukeiát, ez utóbbi kikötőjét önmagáról, Apameát pedig a feleségéről nevezte el. Apamea egyébként annyiban kilóg a sorból, hogy nem a tengerparti síkságon, hanem az Alavita-hegységtől keletre, az Orontész völgyéhez közel fekszik. Ez egyrészt kedvező hely, mert termékeny és nagyjából sík, másrészt hosszú távon rettenetes: az Orontész tudvalevőleg annak az árokrendszernek a része, amely Kelet-Afrikától húzódik a Vörös-tenger és a Jordán-völgy alatt egészen idáig. Ez pedig lemeztektonikai értelemben igen aktív… magyarul gyakoriak a földrengések. Apameát is több érte, míg a késő ókorban nem építették már újra, és a romjait sem lakták be. A középkori arabok a színházából és egyéb köveiből felhúztak egy kisebb várat a közeli dombon, de az nem valami szép, és mindmáig lakják az „afámiaiak”.
Apameát már nagyon régóta igyekeznek feltárni, de a zöme még föld alatt van. A város falai viszont műholdfelvételen is kiválóan látszanak, körülötte olajbogyót termelnek és nyájakat legeltetnek az arabok… a városon belül a főút és néhány környező épület van feltárva és valamelyest restaurálva. Leegyszerűsítve: a pusztában majdnem két kilométer hosszan fut egy nyílegyenes, lekövezett út, a két oldalán olykor foghíjas oszlopsorral… Fantasztikus látvány. Apamea ma tulajdonképpen csak ez az oszlopokkal szegélyezett főút: a mellette fekvő vagy róla nyíló templomok és házak alapja vagy a fürdő romjai messze nem ilyen impozánsak. (Igaz viszont, hogy a szerte heverő gigászi oszlopdarabok és kváderek is lenyűgözőek…) Az oszlopok elég különlegesek: nagyon sokukat csavart mintázat díszíti, többön pedig külön hely van a szobrok számára. Viszonylag sok görög nyelvű felirat is megmaradt a pilléreken.
Nekünk határozottan meleg időnk volt aznap, amikor meglátogattuk Apameát: az oszlopokon és a néhány épebb faldarabon kívül semmi sem ad árnyékot, ezért már-már izzadtam, a fehér oszlopok pedig izzottak a napfényben… Két óra alatt kényelmesen végigjártuk az utat egészen a nagyrészt összeomlott kapujáig, aztán visszatértünk a kocsihoz, és azzal körbeautóztuk a város falait. Sokkal nagyobb, mint amekkorának odabentről tűnt, pedig bent sem látszott kicsinek… Élmény lehet itt dolgozni, bár már nem volt ásatási szezon, ezért nem láttunk régészeket. A „csupasz” apameai főút azonban oszlopaival, homlokzataival és emlékpilléreivel így is lenyűgöző és gyönyörű látvány. Gyönyörűségtől dobogó szívemet csupán egy dolog fájdította: sajnos az itt talált mozaikokat és szobrokat nem lehet látni, mert máshol őrzik őket, pedig egy kisebb kiállítóhelyet igazán építhetnének a közelben… sőt, akár egy-két étterem és egyéb turisztikai jellegű hely is hasznos lenne, főleg, hogy még most is több csoportnyi nyugati turistával futottunk össze – de szerencsére Apamea nem annyira ismert, mert Palmüra híre mindent túlszárnyal, és ha ókori romokról van szó, mindenki inkább azt nézi meg.
A visszafelé vezető úton megálltunk a dombon fekvő Mahardéval szomszédos, de alant elterülő Sajzar faluban – arabosok, Uszáma ibn Munkidz! – ahol elkedvetlenedve néztük meg a vékonyka, jellegtelen Orontészt és néhány rajta álló vízikereket, illetve hiába próbáltunk meg bejutni a valószínűleg péntekre való tekintettel bezárt várba. Ez utóbbit annyira nem sajnáltuk, a sajzari vár legérdekesebb jellemzője ugyanis a fekvése: egy Orontész kanyarulata által körülölelt, meredek falú kiszögellésre épült, és az elmés építészek a negyedik oldalt is kimélyítették, hogy megakadályozzák a bejutást. (A keresztesek háborúk során nem is nagyon tudtak vele mit kezdeni. Aztán a szokott módon belakták a helyiek, de ők idővel kivételesen maguktól letelepedtek a síkságra.) A szirten álló vár maga viszont nagyon romos, a legjobban a kaputornya és a másik végén álló lakótorony maradt meg – ezeket föntről, Maharde felől meg is néztük, ha már bejutni nem tudtunk.
Mahardéban ezután Juli néni jóvoltából nagyon finom vacsora és lányainak köszönhetően remekbe szabott desszertek vártak… röpke egy óra alatt megismerkedtünk Juli néniék minden leszármazottjával és rokonaikkal. Mindenki nagyon kedves volt, és jó volt látni azt a nagy életet, ami Rita elmondása alapján mindennapos a mahardei társaságban: barátok, gyerekek, csevegés, eszegetés… irigylésre méltó a légkör. Így hát a heti utazásunk nem csak a látnivalók, hanem a barátságos fogadtatás miatt is kiválóan sikerült. Haza közvetlen Maharde-Damaszkusz buszjárattal utaztunk, és sem a buszon, sem a faluban nem fogott rajtam a csapvíz…
Legközelebb: Zabadáni és a környéke – gyenge látnivalók, de kellemes és érdekes tapasztalatok
Utolsó kommentek