Hajnal
Siralmak és sírok
Reggel, ha lehet, még hidegebb volt, de legalább kaptunk reggelit – nem túl gazdagot, de azért finomat. Alá’ még egy fűtőtestet is beállított az étkezőbe, így hosszasan melegedtünk mellette. Már csak azért sem siettünk, mert odakint esett az eső… igazi sivatagi kirándulás, mi? Ne mondjam, mosolyunk egyre kevésbé volt természetes. Végül némi búslakodást követően arra lyukadtunk ki, hogy úgyis visszajövünk még – áprilisban majd autót bérlünk, hogy elmenjük az Eufráteszhez, és az oda vezető úton az ókor óta Palmyra a természetes pihenőhely… Meg aztán végül is egy kis eső nem árt senkinek, ugye? A reggeli zápor időközben sokat csendesedett, szelídült, és délelőttre el is állt – igaz, utána újra rákezdett, de csak addigra vált nagyon zavaróvá, mire már végeztünk a terepszemlével.
A már előző nap ajánlgatott sírtúrát vettük először igénybe. Fejenként kétszázért elvittek minket a múzeumba, ahol jegyet vettünk a sírokhoz, majd kivittek a két, időnként bezárt sírhoz. A palmyraiak temetkezési szokásait illetően tudni kell, hogy családi sírtornyot építettek, amelyekbe akár tucatnyi vagy még több embert is el lehetett temetni. A tornyok némelyikét gazdagon dekorálták szobrokkal, domborművekkel és festményekkel, és számos felirat is az utókorra maradt bennük az arámi nyelv palmyrai verziójában. A sírok a városon kívül vannak, többségükben a nyugat és délnyugati oldalán a hegyek közé beékelődő két völgyben. Sok torony romos már, valamiből csak az alapok meg némi kőkupac látható, de vannak szinte teljesen ép darabok is. Némelyek meglepően nagyok, akár háromemeletesek is lehetnek. A nagyobbak és épebbek közé tartozik Yemilko sírja, amit először látogattunk meg. Az alsó szint valóságos kis aula festett oszlopokkal, kazettás mennyezettel és feliratos szobrokkal, míg az első emelet egy faragványokkal körülvett erkéllyel büszkélkedhet. A toronynak ablakai is vannak, amelyekből minden irányba különböző állapotú és méretű tornyok láthatóak… igazán érdekes látvány, meg kell hagyni, még ha a sírok kívülről többnyire nagyon egyszerűen néznek is ki.
Yemilkótól a három testvér sírjához vitt a kocsi, a délebbi völgybe. Ez nem torony, hanem sírkamra – egy háznyi méretű sírkamra néhány méterrel a föld alatt. A hullák több szinten, afféle polcos rendszerben sorakoztak a falba vájt mélyedésekben, melyek némelyikére fel vannak írva a „tulajdonosok” nevei is. A három testvér, úgy tűnik, temetkezési vállalkozó vlt, aki a rengeteg sírhelyet árusította. Egyébiránt rendkívül exkluzív sír volt, sok felirat, temetkezési szobor és falfestmény került belőle elő. Igazán gyönyörű, érdemes volt meglátogatni.
Még néhány sírba bementünk az említett kettő környékén, de ezek, ha nem csupán a földszintjük meg falaik romjai maradtak meg, üres, csupasz vázakként tátonganak – nyilván elvitték belőlük mindent, ami mozdítható. Most a beduinok használják őket az eső és talán a nap ellen – vagy vécének…
Bél temploma
A síroktól visszajövet a monumentális romterület déli szélén, Bél monumentális temploma monumentális romjainak monumentális bejáratánál tetettük le magunkat, és behatoltunk. Az eső addigra teljesen elállt, és az idő előrehaladtával a turistacsoportok is megjelentek. Ennek következtében a bejárat előtt buszokból, turistákból, beduin gagyiárusokból és bértevegeltetőkből álló káosz alakult ki. Mi áttörtünk (bár erre inkább csak a távozáskor volt szükség, addigra lettek igazán sokan a népek), és beléptünk – nem az eredeti főbejáraton, hanem egy másikon. A főbejáratot ugyanis befalazták még a középkorban: amikor a dombra várat építettek, a templom romjait is megerősítették (hasonló okokból falazták be a dumejri templom íveit). A Bél-templom egy nagy, téglalap alapterületű udvar közepén fekszik, amit magas falak vettek körül. A falak nagyon hiányosan maradtak meg, ahogy az udvaron fekvő oszlopsorok is. A templom hatalmas bejárata és épülete még áll, de a körülötte levő oszlopok nagy részének csak a csonkja vagy talpa van meg. Az udvaron pedig szerte kövek és különféle épületdarabok fekszenek. Egyébként a világörökség része.
Bél viharisten volt, kicsit nyugatabbra Baal néven ismerték. Neve nagyjából annyit tesz: „Úr”. Egy Baal-templom romjait már meglátogattuk, mégpedig Ugaritban, ami sokkal kevésbé méretes és látványos, viszont 1400 évvel régebbi építésű volt. Most már nincs jelentősége, így elmondhatom, hogy Flórát Ugaritban teherbe ejtette az isten, és néhány hónapon belül meg is szülte fiát, akit Andrisnak nevezett el. Andrisról létén kívül nem tudunk semmit, mert Flóra rejtegeti mindenki elől, beleértve az apát is. Amikor megérkeztünk Palmyrába, Bél városába, ahol mostoha volt velünk az időjárás, egyértelmű volt a helyzet: az istenség Andris miatt büntet minket. Igyekeztünk kiengesztelni vagyis kiengeszteltetni Flórával, ám úgy tűnik, az istent zavarta a tömeg, vagy nem kívánt megengesztelődni – de igazság szerint Flóra jó szándékaiban sem voltunk biztosak Gyöngyivel, mert ügyesen kicselezte azon törekvéseinket, hogy feláldozzuk az exének, és az alapján, hogy hol rákezdett, hol alábbhagyott az eső, biztosra vettük, hogy magában vitatkozik vele. Egyszóval jó hangulatban telt a romlátogatás, és még a turistacsoportok sem voltak annyira zavaróak a gigászi udvaron – csak a templom belsejében volt kicsit nagy a zsúfoltság. Amikor aztán kijöttünk innen, az embereket is odahagytuk.
Következik a második adag kép.
Romvárosnézés
A Bél-templomtól oszlopsoros főút vezetett a város másik végébe, de nem nyílegyenesen – röviddel a templom után van egy megtörés az útban, amire egy hatalmas díszkaput építettek, hogy elfedjék. A díszkapu és a hozzá kapcsolódó oszlopsor Palmyra legjellegzetesebb részlete, a tízlírás pénzérmén és a turisztikai reklámokon is leginkább ezt látni. Az apameai oszlopsorral ugyan nem vetekedhet méretre és impozánsságra, de változatosabb, és körülötte több más épület maradt meg. Mellette például több agora és középület maradt meg, így a városi tanács, a nagyon harmonikus kis színház, a fürdő maradékai négy Egyiptomból importált gránitoszloppal, illetve egy hajdani körforgalom közepébe állított négyszer négy oszlopból álló tetrapülon és kisebb templomocskák. A palmyraiak nagyon büszkék voltak magukra és előkelőségeikre – főleg nagykereskedőkre –, ezért az agorák tele vannak szobrok állítására szolgáló emelvényekkel, be- és kiugrókkal.
Szépen végigvonultunk az oszlopok között, közben meglátogattuk a színházat – én ingyen, mert sem nekem, sem az őrnek nem volt aprója, és az ötlírás diákjegyet nagylelkűen elengedte… gyönyörű színház. Nem nagy, de gyakorlatilag teljesen ép, és nyugodt, harmonikus szimmetriája nagy hatással van a látogatóra. (Jó, akkor úgy mondom, hogy nagy hatással volt rám és nagyon-nagyon tetszett.) Kár, hogy itt is sok turista volt, mégpedig a szír osztálykirándulók közül, ami a zsivaj és félórás fényképezkedések miatt ellehetetleníti a nyugodt szemlélődést és végiglátogatást. Viszont most legalább nem bámultak minket annyira, mint a Dzsabaar-várban.
A római tábor
Mint mondottam volt korábban, a város lerombolása után röviddel Diocletianus császár egy tábort épített a nyugati végébe. A tábor központjából viszonylag sok maradt meg, és innen a legjobb a kilátás a romterületre. Ide már kevés turista jut el, viszont a helyi beduinok némelyike errefelé lakik – néhányan le is támadtak minket, hogy pénzért lefényképezhetjük őket, illetve hogy vegyünk tőlük beduin kendőt. Nem vettünk, bár szegény Gyöngyi képtelen volt lerázni a fiút anélkül, hogy oda ne adta volna neki a táskáján gyűjtött kitűzők egyikét… A táborközpontban őrizték annak idején a légiók istenségeiként tisztelt sasokat. A szentély maradékaihoz felvezető lépcsők úgy néznek ki, mintha elolvadtak volna – bizonyára csak az idők vasfoga koptatta el így őket, de nagyon sajátos látvány. A szentély megmaradt falában találtam egy lépcsőt, amin bátran felmásztam, és igen büszke lehettem magamra: találtam benne egy beépített császárfeliratot – a név alapján a 2. század harmadik negyedéből, Lucius Verus vagy Marcus Aurelius idejéből származott a kő. (Lám, lám, hát hasznos volt az a latin felirattan szeminárium Lőrincz tanár úrral…) És hát a város maradékaira is kiváló rálátás nyílik a falról.
Eddigre már ismét intenzívebben kezdett esni, úgyhogy minél rövidebb úton indultunk vissza a szálló felé – át a kihalt, sivatagos területen. Csakhogy az eső következtében a homok sárrá változott, méghozzá nagyon kellemetlen, ragadós, vöröses sárrá… Cipőnk beázott és sárba ragadt a sivatag királynőjében. Aztán leültünk a recepcióra Alá’-val teázni és vízipipázni – ingyen, ajándékból – a fickó ragaszkodott hozzá, hogy a következő hétvégén látogassuk meg Homszban, ahol elszállásol, és elvisz Hamába is. Az ingyenes lehetőség csábító, noha a lányok érthető okokból húzódoznak, és az is biztos, hogy most hétvégén nem megyünk – az idő a változatosság kedvéért esős és hideg lesz, amint az internet tanúsítja.
Az Alá’ szervezte busz sokkal gyorsabban vitt haza minket, mint ahogy leérkeztünk, és az út utolsó szakaszán egy Grúziát, Örményországot és Törökországot megjárt, Libanonba tartó francia társaság belga tagja diskurált velem homályos elképzeléseiről a civilizációt és a szimbólumokat illetően, miközben igen szép képeket mutatott a havas anatóliai tájról. Így ért hát véget – remélhetőleg nem utolsó – palmyrai látogatásunk. Érdekes volt, jó volt, szép volt, de azért már mindannyian nagyra értékelnénk, ha valami úgy sülne el, ahogy terveztük, és nem kéne állandóan idegeskednünk meg boronganunk valami miatt.
Egyébként időközben megírtuk a vizsgákat az intézetben. Jól sikerültek, nem mintha lenne jelentőségük. Ezúttal a változatosság kedvéért a hét közepén is esett. Az itteni étkezési lehetőségeket pedig kezdem rettenetesen unni, de most nyílt egy új bolt a kampuszon, ahol napi főtt menü is van - ideje megpróbálnom. Egyéb változásról nem tudok beszámolni, sőt most a hétvégén sem megyünk igazán sehova, hála a makacs Flórának és a vérig sértett Baalnak…
Utolsó kommentek