Ahogy Xenophón tette Thuküdidésszel, bevezető nélkül folytatom magam:

Másnap délután elmentünk a Karádzs Bulman nevű helyre, ami a pullman-garázs arabos verziója. Az odajutás félelmetes volt: autópálya szélességű utakon keresztül-kasul, lepukkant, szlamos részeken át száguldott a taxisunk; a háromsávos úton beállt ötödiknek egy lámpa elé úgy, hogy félig a járdaszigeten állt a kocsi… Ez az utazás minden addigit felülmúlt kalandosság tekintetében, pedig alig negyed óráig tartott - a jóember viszont jelentősebb összeget (fejenként 75 líra) gombolt le rólunk, de valamiért ez azon helyek közé tartozik, ahol többet szokás kérni.

A Karádzs elég ijesztő hely, mintha háború sújtotta övezetben lenne, ráadásul a bejutásnál átvilágítják a csomagokat. És akkor még mindig csak az utazási irodákhoz jutottunk el, buszok sehol. A Kadmúsz-irodában viszont némi sorállás után megmutatták, hogy a busz az épület túlsó oldaláról indul, és ott megnyugodva állapíthattuk meg, hogy a tartúszi járatra nem vár akkora tömeg, mint azt a jegyirodák előtti tolongásból gondolhattuk. Az útlevelünket itt is elkérték, de a nevünk már szerepelt a listán az elővételnek hála, és nagyjából harmadig telt buszunk rövidesen elindult. Két megálló volt az úton, az első röviddel az indulás után: a Kadmúsz saját postaállomásán. A buszok itt megállnak néhány percre, hogy a csomagok mellé bepakolják a jelentős mennyiségű postát is, aztán nekivágnak az országútnak. Út közben sötétedett ránk, de még vagy egy órán át láttuk a tájat… nem volt valami nagy élmény. Dimbes-dombos, kopár, mondhatni sivatagos. Természetes növényzetet és településeket nem nagyon látni, egy-két csenevész fa, juhnyáj vagy kőbánya minden.... A települési lehajtók előtt viszont mindenütt ott díszeleg a kötelező szobor az ezerlíráson is látható id. Főnökről. A második pihenő Homsz közelében volt, az út kb. kétharmadánál, egy teljesen jellegtelen út menti Kadmúsz-étteremnél. A mintegy 3,5-4 órás út közben egy arab filmremeket élvezhettünk végig, ami részint egy bokszoló viszontagságairól, részint egy énekesi karrier beindulásáról szólt szívrendítő művészi színvonalon, mintegy fél órán át kockásan a rángatás miatt… ;)

Tartúszban a végállomásig mentünk – a város előtt néhány kilométerrel közben megkezdődött a fokozatos lemorzsolódás, de olyan helyeken szálltak le emberek, hogy se közel, se távol nem láttunk házat vagy egyéb civilizációt… Mindenesetre a végállomásra már alig öten mentünk el. Balázsék közben többször telefonáltak, és eleinte egy étteremben vártak minket, de aztán szerencsére elmentek éjszakai fotózásra a várba. Azért szerencsére, mert az étteremben étkezők mindegyike vagy hányt, vagy hasmenést kapott másnap, és mi mindezt megúsztuk :). A régészek többsége Tartúszban a múzeum előtt, a Mansijje szállóban lakott, de nekem már nem volt hely, így egy sarokkal odébb, a Daniel Hotelben kaptam szobát. Eleinte úgy volt, hogy egy Majszam Júszuf nevű régésszel kapok kétágyas szobát, de kiderült, hogy egyágyas is van ugyanannyiért.

A tartúszi napok nagyja az alábbi módon telt: fél nyolcra a Mansijje elé gyűltünk, és eljött értünk egy vagy két szerviz (iránytaxi). A szerviz nagyjából fél óra alatt kivitt a harminc kilométerre északra, Bánjász városa felett magasodó markabi várhoz, ahol tízig dolgoztunk. Ekkor lesétáltunk a vár alatt levő, fantasztikus tengeri panorámát biztosító Csillag (Nidzsma) Étterembe, Abú Dzsordzshoz, ahol svédasztalos reggelit kaptunk (mindenféle zöldség, olajbogyó, lekvár, vaj, sajtok, rántotta, lepény, tea), majd komótos falást követően visszamentünk dolgozni. A helyi melósok kettőkor végeztek, azután a régészek dokumentációs munkát végeztek négyig vagy ötig, amikor is ismét Abú Dzsordzshoz fáradtunk le. A vacsi sárgaborsóra emlékeztető leves és vagy valami zöldséges hús, vagy valamilyen extrém alapanyagokkal (pl. bab) megspékelt lecsó volt, amihez mindenféle köretet lehetett enni. Evés után a hagyományos öltözetű bánjászi „Pizsamás” jött értünk szervizzel, aki vallásos muszlim, rettentő kedves és mosolygós, amúgy meg alsós tanár. Mivel a ramadán miatt napkeltétől napnyugtáig nem ehet, mi pedig elég későn végeztünk a falatozással, iszonyú tempóban száguldoztunk vissza Tartúszba a hegyről… Otthon pedig este társas élet következett: vagy a Mansijje közös terében, vagy a Daniel egyik erkélyén, illetve ilyenkor mentünk netcaféba meg aszíroshoz. A tartúszi társasélet állandó tartozékai a különféle betegek – hasmenésesek, hányósok, fejfájásosok, lázasok, megfázottak – voltak, akiket olykor kórházba is vitt Balázs. A beszédtémák között is domináns a bélműködés.

Én ezt a közeget, főleg, hogy az emésztésem perfekt maradt, rettentően élveztem. A csapat nagyon barátságos – a régészek és restaurátorok mind jó fejek, de Majszam és a portásunk, Aszíf például nyelvgyakorlás gyanánt gyakran teázgatott velem a hotel erkélyén, és sokat segítettek abban, hogy meg merjek mukkanni –, a szobám kényelmes (saját zuhany és vécé!), a munka pedig iszonyú szórakoztató volt… A markabi (keresztesül Margat, tudományosan Marqab) vár minden idők legnagyobb keresztes vára, fantasztikus kilátás nyílik belőle a tengerre… és a bánjászi hőerőmű folyton pöfögő négy kéményére. (Az utolsó napokon különösen szép volt a látvány, mert feltámadt a szél, és füstöt elfújta észak felé, így szikrázó kék, nem pedig szürkés és párás volt az ég. Az idő is elviselhetőbbé vált ugyanebből kifolyólag.) A várat 1187-ben a johanniták kapták meg a gazdag Mazoir-családtól, kibővítették, majd 1285-ben a mamlúkok vették be Kalávún szultán vezetésével. A mamlúkok, majd az oszmánok is használták; egy földrengés során a 18. században omlott be több része, így a nagyterem is. Mecsetté átalakított templomában a magyar misszó találta meg néhány éve a freskókat: a kis kápolnában az apostolokat, a nagyteremben a Poklot, azzal szemközt pedig a Paradicsomot. Ezeken mindvégig restaurációs munka folyik.

Hogy én mit csináltam itt? Első nap egy falkoronát kerestünk a föld alatt Gyöngyivel kb. két méter hosszan, amivel nagyjából el is telt a napunk, de sikeresek voltunk: még egy ajtó helyét is megtaláltuk. Onnantól kezdve Gyöngyi, szegény, leleteket mosott (lavór felett kefével cserepeket és csontokat sikálni egész nap unalmas és kényelmetlen is), én viszont munkafelügyelővé avanzsáltam. Státusszimbólumon egy kis csákány vagy kapa volt, és Eszter, az egyiptológus-régész irányítása alatt figyeltem az árkot ásó és a törmeléket eltalicskázó melósokat, nehogy lustálkodjanak, ne ássanak a következő rétegbe, ne bántsák a szelvényfalat, illetve biztosan kiszedjék a leleteket. Ezért aztán a talicskákban is kaparásztam, nehogy kimaradjon valami, és elég sok leletet találtam én is. A többsége persze csont meg cserép, de voltak mázas meg festett kerámiák, egy faragott oszlopfő, egy patkó, egy kevés körömnyi pénzérme, sok-sok díszes pipa, illetve egy tökéletesen működő kicsike csat is. Rendkívül érdekes és élvezetes munka, bár a nap nagy részében a napon álltam; vizet azonban eleget hozott a csapat. Az első napokon különösen szutykos lettem, mert akkor még példát kellett mutatni, hogy miként keresgéljenek leleteket a munkások, de utána is sok-sok por ragadt rám az izzadság miatt. A „munkásaim” egyébként a kis szakaszon már feltárt nagyterem padlóját keresték, és regnálásom alatt egész jól meg is közelítették (a szemközti, rövidebb gödörben le is jutottak odáig). Kettő után kicsit pihentem, majd általában az oszmán szerájban berendezett bázisra mentem vissza, ahol leletmosás és tárgyrestauráció folyik, és vagy itt, vagy a templomnál besegítettem ebbe-abba.

 KÉPEK A VÁRRÓL ITT!

(eredetileg még három lett volna, de nem sikerült feltölteni őket huszadszorra sem...)

A tartúszi múzeumról és Arvád szigetéről, amiket a pénteki szabadnapon látogattunk meg, legközelebb...