Húsvét vasárnap (bevezető helyett)
Gyöngyi és Rita másnap befutott Jordániából, ahol nagyon jól érezték magukat, és sokkal kevesebbet költöttek, mint arra számítottunk – bár mindenkitől mást tudtunk, kiderült, hogy itt is vannak szervizbuszok, amik ha szír viszonylatban drágák is, azért még a megfizethető kategóriába esnek. Sebaj, mint mondtam, nem félek attól, hogy ne tudnék valamikor is odautazni, és az én hétvégémre sem lehetett panasz. Sőt.
No, de tovább iramodva az események folyásának nyomán: Az amúgy is csonka hetet három napossá rövidítve csütörtök reggel ismét igénybe vettük a Kadmúsz voláncég szolgálatait. Vasárnap megint szünet volt az ortodox húsvét miatt, és aznap este értünk haza. A terv az Eufrátesz volt: előbb Dejr ez-Zaur, ahonnan Márit és Dura Európoszt néznénk meg, majd észak felé Halabijján át Rakkába utaznánk, ahonnan megnéznénk Ruszáfát/Szergiopoliszt és esetleg megint az Aszad-tavat, reménykedve a jó időben. Végül Rakkából tértünk volna haza Az út végeredményben Szergiopoliszig teljesült, de utána váratlan fordulatot vett, és úgy kétszáz kilométerrel nyugatabbról keveredtünk haza… Nem nehézségek és kalandok nélkül, de az út mindenképp nagyon jól sikerült, talán az eddigi legszórakoztatóbb menet volt… Ezért három adagban kerül fel.
Dejr ez-Zaur
Első körben Damaszkuszból Dejr ez-Zaurig utaztunk. Hat és fél óra a sivatagon át félórás palmyrai pihenővel, az út jelentős részén homokviharral… Unalmas és fárasztó, ráadásul csak késő délután értünk a városba. Dejr ez-Zaur kormányzósági központ, amúgy nagyjából húsz éve nagyváros, amikor rájöttek, hogy a környéken van olaj. Ebből fakadóan a városban semmilyen történeti emlék nincs, viszont a legrandább arab szocreál stílus uralkodik. Ehhez társul a sivatagi közeg, ami porosít – ezúttal pedig esőzések voltak, úgyhogy Dejr ez-Zaur egy nagy sártenger volt, amin hellyel-közzel szabadtéri piac és rengeteg szemét terpeszkedett birkafejekkel és belsőségekkel… Ha szabad ezzel a képzavarral élni, Dejr ez-Zaur és a hozzá tartozó kormányzóság Szíria Balkánja. A lakosság tiszta muszlim, és erősen beduin stílusú: koszosak, rengetegen vannak Arafat-kendőben meg hálóingben, nőt pedig tkp. nem látni kendő nélkül. Persze nyilván más a helyzet, ha a fiatalok is a városban vannak, mivel Dejr ez-Zaurban működik az ún. Eufrátesz Egyetem, ahol többek között mezőgazdaságot meg petrolkémiát lehet tanulni – de hát csütörtök este a hosszú hétvégén nem sok egyetemistával lehetett találkozni…
Megérkezve a buszállomáson beírtak minket a nagykönyvbe. Kelet-Szíriában ez a módi: a külföldit regisztrálják a rendőrök, ki tudja, miért. Aztán átgyalogoltunk a városon, amit rendkívül szépségesnek és bájosnak találtunk, és szállodát kerestünk. A Lonely Planet angolszász írói nemigen törekedtek alapos felderítésre a Palmyra-Aleppó vonaltól keletre… a három általuk említett szállóból egy olyan akadt, ami a mi pénztárcánkkal köszönőviszonyban volt, de mi könnyedén találtunk többet is. Meg kell mondanom, hogy ilyen lehangoló, sötét és redvás szállókat ritkán látni. (Hogy úgy mondjam, illenek a városhoz.) Különösen igaz ez a LP által backpackereknek ajánlott Arab Liga Szállóra, ahonnan a lányok anélkül fordultak ki, hogy megvárták volna a személyzetet. Végül egy erős zavarban levő, nagyorrú recepcióssal felszerelt, de a város főteréhez közel eső szállodában, a Nagy Arab Hotelben szálltunk meg (al-Funduk al-Arabi l-Kabír). Háromágyas, saját csappal és főutcára néző erkéllyel rendelkező szobánkért egy éjszakára 250 lírát fizettünk, amiért a közös használatú zuhanyzót, angolvécét és konyhát is használhattuk.
Szállásfoglalás után kisétáltunk az Eufráteszhez, ami átfolyik a városon. A közeli Március 8. térről, amit az előző elnök lovas szobra díszít, már látszik egy híd, de az csak egy folyóból leágazó csatorna felett ível át. Az úton továbbmenve lehet eljutni a város egyetlen értékelhető részéhez, a kecses függőhídhoz. A gyalogosoknak fenntartott, négy pilléren nyugvó híd az ifjúság kedvelt korzózó helye, és nagyon mutatós – főleg, hogy az Eufrátesz környékén jázminillat terjeng. Hogy honnan ered, az rejtély, mert a folyó partjain és szigetein legfeljebb nádas és bokrok látszanak, de virágok nem. Amúgy meg végre láttuk az Eufráteszt. Széles, meglepően tiszta, és nyugodtan hömpölyög Törökországból Irak felé…
Este egy újabb, vörös hajú portással szembesültünk, aki az orrmérete és –alakja alapján az előző fia lehetett, és elvette az útleveleinket fénymásolásra. Legalább olyan zavarban volt, mint az apja, de azért este bekopogott, hogy tanítsak neki néhány magyar kifejezést. Így aztán megismertettem a különféle napszakoknak megfelelő köszönésekkel és a számokkal egytől tízig. Aztán fáradtan ledőltünk aludni, másnapra korai kelést tervezve…
Mári
Másnap korán keltünk, kibattyogtunk a szervizállomásra, ahol gondosan regisztráltak minket, majd felkaptunk egy Abú Kamálba – illetve Albúkamálba, legalábbis a kiírások alapján – induló szervizbe. A fent említett város az Eufrátesz partján, az iraki határon áll – néhány kilométerrel előtte fekszik Tell Haríri, azaz az ókori Mári.
Történész vagy? Régész? Netán assziriológus? Érdekel a bronzkor? Szereted Hammurapit? Hallottál már Zimrí-Limről? Ha mindegyikre nem a válaszod, felejtsd el Mári meglátogatását. Csak nyűg, pénz és sok idő. (Dejrtől több mint száz kilométer.) A rengeteg agyagtáblájáról és impozáns méreteiről ismert ókori település ugyanis a legkevésbé sem szép, de látványra még érdekesnek is alig nevezném. Amolyan jóféle mezopotámiai városként – még ha nem is a Folyóközben van – agyagból és zsúptéglákból épült, és az 1933 óta folyamatosan feltárt terület nagy részét eső veri, szél fújja, nap égeti – egyedül a palota egy kisebb részét fedték be. Ennek megfelelően Mári ma egy homokdomb, amit helyenként kisebb-nagyobb lyukak, gödrök tagolnak. A hatalmas királyi palotából a lefedett részt leszámítva igazából semmi sem megkülönböztethető, a leletanyagból pedig szokás szerint még mutatóba sincs semmi a terepen… A várost illetően azt érdemes tudni, hogy Kr. e. 2900 körül települt be, mezopotámiai birodalmak részeként működött, és végül Kr. e. 1759-ben hódította el peches királyától, Zimrí-Limtől a babiloni Hammurapi. Ennek köszönhető egyébként a rengeteg lelet: a módszeres rombolásnak és gyújtogatásnak hála számos tárgy és ékírásos tábla őrződött meg az utókornak.
A hely jelentőségét átérezve fogtunk egy szervizt, és visszafelé indulva nagyjából harminc kilométerrel északabbra leszálltunk a mai Szálihijje mellett.
Dura Európosz
Dura Európosz nevében a Dura a sémi eredetű erőd szóra utal, Európosz pedig a birodalomalapító I. Szeleukosz szülőfaluja volt. Már a neve is jól jelzi a kulturális keveredést, ami a városban volt jellemző: iráni, mezopotámiai, szír és hellenisztikus hatás éppúgy megtalálható volt itt, mint a zsidóság vagy kereszténység. A lelőhely hatalmas, de az agyagos építkezés miatt a romok nem túl látványosak – a kiválóan megmaradt városfal és a folyó feletti meredélyen álló citadella kivételével minden más épületből csak az alapok láthatóak. Ez azonban nem baj, ugyanis Durának a fekvése a legérdekesebb jellemzője… Keletről a meredek sziklafal és az Eufrátesz határolja, északról és délről pedig egy-egy hosszú és mély völgy (vádi). A völgyek szélén mentén a biztonság kedvéért építettek néhány tornyot, de igazándiból csak a negyedik, nyugati oldalon volt szükség komoly védművekre, ahol sík, kopár pusztában folytatódik a táj. Itt tehát egy számos torony által szabdalt fal húzódik. A romterületen zömmel templomokat találtak – köztük Zeusz, Baal, Mithrasz templomait, keresztény kápolnát és zsinagógát is –, de a citadellában és környékén a parancsnoki rezidenciák nyomai is megvannak, a római korból pedig fürdőkre utaló jelek kerültek elő. Egy római kori házat újjá is építettek, benne parányi, de igen igényes múzeum működik, ahol térképek, rajzok és freskóutánzatok segítik eligazodni a látogatót. Durában ugyanis rengeteg freskót találtak, amik jelenleg Damaszkuszban láthatóak a múzeumban. A legnagyobb szenzáció a 240-es évekre datált zsinagóga volt, ugyanis freskói különféle bibliai jeleneteket ábrázolnak, köztük embereket és állatokat is…
Máriban még meglehetősen felhős volt az ég, de Durában kitisztult az ég, és remek időnk volt körülnézni benne és körülötte, gyönyörködve az Eufrátesz két partján húzódó üde, zöld sávokban. (Érdemes műholdképen is megnézni, látványos a zöld szalag a homokban.) A várost még nem teljesen jártuk körbe, amikor északon megláttuk a vészesen közeledő porfelhőt. Rövidesen beállt az ismerős homály, de ezúttal nem csak megfoghatatlanul lebegett felettünk, hanem erős széllel párosult. Ennek megvolt az az előnye, hogy nem állandósult a homok, így elég sokat láthattunk a hátralevő részekből is, illetve élménynek is sokkal érdekesebb volt. Ahogy az is, hogy nem azonnal jött szerviz, és csak ültünk a nyílegyenes úton, a puszta közepén, a hol sűrűsödő, hol felszakadozó porfellegben…
Délutánra még a Durától ötven kilométerre északra eső, középkori rahbai vár volt betervezve, de mire mellé értünk, nagy és sűrű cseppekben zuhogni kezdett az eső. Nem nagy kár, kicsi és nem túl látványos erősségről van szó, csak szépen illett volna a korai ókor – késői ókor tengely folytatásába egy középkori elem is. Dejrben viszont már nem esett, így elmentünk egy étterembe, és kellemes vacsora után tértünk nyugovóra.
Utolsó kommentek