Kedves olvasóim most minden bizonnyal arra számítanak, hogy a pénteki kirándulásról fogok beszámolni. Így is lesz!

Szíriában péntek és szombat a hétvége, de az ásatáson csak pénteken volt szünet. Eredetileg úgy volt, hogy Balázzsal és néhány más régésszel elmegyek a Krak des Chevaliers-be, azonban végül ez nem valósult meg: az utolsó pillanatban kiderült, hogy nincs elég hely. Ez jórészt az EchoTV stábja megjelenésének volt köszönhető – a Bayer Zsolt vezette csapat Szíriáról forgatott dokumentumfilmet, és Balázs figyelte óvó szemmel lépteiket. (Amúgy sem nagy gond: még kilenc hónapig bármikor visszamehetek.) Így aztán a többi ösztöndíjassal meg a csapat néhány tagjával inkább elmentünk a múzeumba, ami a többség által lakott Mansijje Szállóval szemben, a keresztesek hajdani katedrálisában van berendezve. Diákjeggyel nevetséges összegért, 10 líráért juthattunk be (bár utóbb kiderült, Balázs embereinek ingyen lenne, de ennyiért oly mindegy…) a múzeumba. Az erődszerű katedrális körül mindenféle szobrok, kövek, mozaikok és épületdarabok vannak elhelyezve egy kis parkban, ahol igen érdekes biológiai megfigyelésekre is mód adódik – például arra, hogy a katedrális környékén lakik egy bagoly, és számos köpete alapján megállapítható, hogy a helyi galambok réme. Ezeket azonban nem kell félteni: szabad bejárásuk van a nyitott ablakú templomba, és következmények nélkül rondíthatják össze a tárolókat és leleteket. A katedrális belseje sokkal kecsesebb és templomszerűbb, mint a külső része, csak éppen ott nem lehet fényképezni. A környezet tehát telitalálat, és a leletanyag is rendkívüli – ugariti, amriti, arvádi tárgyak a neolitikumtól a késő ókorig minden mennyiségben. Több nagy mozaikot és szarkofágot is kiállítanak, és még több hever szerteszét a sarkokban, gyakran ki sem véve a dobozokból, kitéve az időjárás és a galambok szeszélyeinek. Ez az igénytelen tárolási mód kissé lehangoló, de a múzeum-katedrálist összességében nagyon megéri megnézni; mi több, viszonylag sok angol nyelvű kiírás is segíti a külföldiek eligazodását.

A katedrálissal viszonylag rövid úton végeztünk, miután alaposan végignéztünk mindent, aztán leballagtunk a kikötőhöz, és egy afféle vízibuszra szállva elhajókáztunk Arvádra. A sziget mintegy negyedórás úttal közelíthető meg a tartúszi kikötőből, de ha máshonnan indulnának a hajók, még rövidebb lenne az út. A hajón oda is, vissza is 25 lírát kértek a jegyért, noha állítólag csak visszafelé kellene fizetni… mindenesetre ebből sem csináltunk problémát. Útlevelünket és vízumunkat gondosan megnézték beszálláskor, és felírták azt is, hogy hol lakunk. A lányok odafelé a hajó belsejében utaztak, én viszont kiültem az orra, a kormányoskabin elé Péterrel, a tárgyrestaurátorral. Nagyon élvezetes út volt, a hullámzást is el lehetett viselni – olyannyira, hogy visszafelé már a lányok is előre ültek, mivel a hajó fülledt belsejében állítólag sokkal kellemetlenebb a hánykolódás, mint a levegőn, ahonnan még látod is, mi következik.

Képek a szigetről

Arvád nem nagy, viszont gyakorlatilag teljesen beépült, és rettentő koszos mind a szárazföldi, mind a tengerparti része. A rengeteg szemét ellen szóban már harcot hirdettek: majdnem minden utcában van egy olyan kétnyelvű, angol-arab tábla, ami a tisztaság fontosságára hirdet – ami viszont a valóság fényében meglehetősen abszurd (pl. az utcáink tisztasága a házaink tisztaságának tükre…). Arvád egésze tulajdonképpen óvárosnak tekinthető, szűk, kanyargós sikátorokkal és sok zsákutcával, csak a kikötő felőli részen hemzsegnek az éttermek és szuvenírboltok. Egyedül a tengerparton építettek ki nagyjából körben egy szélesebb utat, amin végig is mentünk. A szemetet és a benne játszó gyerekeket leszámítva szép, sziklás a tengerpart, és sok helyen megmaradtak a küklopikus föníciai kori falak maradványai. (Arvád az ókorban önálló királyság volt. Nem csoda.) A tengerpartnak azonban egy-két tiszta szakasza is van, ahonnan a folyamatos áramlás kimossa a szemetet: itt rákok, csigák, halak tömkelege él. Az egyik ilyen helyen be is mentünk néhányan a térdig érő vízbe, ami nagyon kellemes, hűsítő élmény volt a tűző napon…

Arvád igazi nevezetességét a hagyományos hajóépítés jelenti. A szerszámok persze már elektromosak, de a hajók továbbra is méretre és formára faragott fákból vannak, amelyeket a szárazföldről hozatnak. A sziget keleti, szárazföld felőli partján vannak a hajóépítő üzemek, ahol sok készülő és félkész bárka áll a napon, mint valamiféle felfordult bálnacsontvázak… persze csak kisebb hajókat készítenek, amelyek alapvetően ugyanúgy néznek ki, és úgy tűnik, hogy leginkább a Tartúsz és Arvád közötti forgalomban használatosak, de nem csak személyszállításra – a sziget kikötőjébe nagyobb hajók be se nagyon férnének. (Körülötte annál inkább horgonyoztak a különféle nemzetiségű, tekintélyes teherhajók, amelyek között oda is, vissza is átsuhantunk a bárkánkkal.)

Arvádon végezetül a keresztes kori erődben berendezett múzeumot néztük meg. Megtalálása komoly gondokat okozott, ugyanis otthon azt az instrukciót kaptuk, hogy ne az erődöt, hanem a madraszát keressük, mivel az erőd alatt a kikötőben levő, oszmán korit értik, ami nem látogatható. No, mi kerestük is a madraszát, és láss csodát, a hajóépítő műhelyek mellett álló, modern általános iskolához irányítottak. Akkor aztán a régi madraszát kerestük, de a helyiek sem igen tudták, hogy miről van szó, ezért a sziget déli felének néhány utcáját legalább háromszor bejártuk oda-vissza, míg végül kettéválva részint irányítással, részint intuitív alapon megtaláltuk az erődöt… Viszont időközben sok aranyos kisgyerekkel találkoztunk, köztük néhány vörös hajúval is, ami Szíriában egyáltalán nem ritkaság, de azért mindig furcsa látvány.

A múzeum kiállítási anyaga silánynak mondható mennyiségre nézve – a környezet azonban kárpótol érte. (Az ötlírás jegyről nem is beszélve.) A vár udvarán pálmák nőnek, és a falakról be lehet látni az egész szigetet, illetve a tengert és a partot is. Arvád panorámája nem valami szép, de nagyon sajátos látványt nyújt a rengeteg, rozsdás parabolaantennával. Mindezzel együtt az egész szigetet sikerült nagyjából két óra alatt megnéznünk kényelmes tempóban – eltévedésekkel, pancsolással, múzeummal együtt. Szerintem jó volt, nagyon hangulatos, és rengetek lehetőség rejlik benne. Első körben egy nagytakarítás kéne, meg némi felújítás, és ömlenének a turisták…

Befejezésül csak egy jellemző párbeszédet idéznék. Arvádról hazatérve találkoztam az imádnivaló portásunkkal, aki megkérdezte, merre jártam. Elmondtam neki a múzeumot meg a szigetet, és kérdezte, hogy hogy tetszett a sziget. Mondtam: nagyon tetszett, szerintem szép. Erre megkérdezte, hogy a saját szememmel láttam-e, és jót nevetett, amikor beismertem, hogy borzalmasan retkes…

Legközelebb a damascenus.blog.hu műsorán: keresztény ünnepség Damaszkuszban - Boszra - robbantás, amiről nem tudok semmit