Mindezeket követően Flórával még hétfőn este visszautaztunk Tartúszba. A csapat jelentősen cserélődött, ugyanis immár új mérnökeink voltak, és kiegészültünk egy geológus professzorral is. Ebből aztán egy rendkívül érdekes közeg keletkezett, a sok szakma és tudományág képviselőitől kölcsönösen sok különleges és hasznos dolgot hallottak a résztvevők – egy kísérleti régészeti performansz terve például egy általam folytatott beszélgetésből kerekedett ki. Ebben a turnusban egyébként is jobban részt tudtam venni a társas életben (viszont nélkülöznöm kellett Majszamot és a teát), mivel miután több régész is hazament, kedden átköltöztünk a Danielből a többiekhez, a szúrós szemű, de rendkívül barátságos Karam által igazgatott Mansijje szállóba. Eleinte kétágyas szobám volt, de aztán beköltöztem az első damaszkuszi napon megismert Adrián és Péter mellé harmadiknak. Az elhelyezést leszámítva annyi változás történt, hogy a reggeliből immár kispórolták a rántottát, amit főtt tojással helyettesítettek, illetve a megbetegedéseknek hála szerdától lemondtunk Abú Dzsordzs vacsorájáról, és ipari mennyiségű saormával (girosz) helyettesítettük. Az ásatás időközben jelentősen kiterjedt, új területeket ástak fel. Több helyen, de elsősorban a templom mellett és előtt dolgoztam – immár nem elsősorban munkafelügyelőként, hanem mint takarító/munkás. (Hasznosak voltunk, ezt sikerült kiderítenünk.) Jelentősebb lelet nem esett a részemről, és bár többször intenzíven próbáltam, nekem sem sikerült megfejtenem a freskó értelmezhetetlen részeinek mibenlétét.
A pénteki szabadnapon Aleppóba látogattunk tízen. A város, Szíria második szíve – ami mellesleg nagyjából ugyanolyan régóta lakott, mind Damaszkusz – három és fél órás buszútra van Tartúsztól, ezért fél hatkor indultunk, és este kilenckor szálltunk fel a hazatérő járatra, hogy jól körül tudjunk nézni. Ennek meglett az a következménye, hogy nemigen láttuk az utat, mivel jobbára aludtunk, ha az igényes zenétől, az üvöltő társaságtól, síró gyerekektől és a minőségi filmtől tudtunk – az is csak utólag derült ki számunkra, hogy a busz egyetlen megállója Hamában volt.
Úgy tűnik egyébként, hogy Szíriában újabban városszépészeti vagy közlekedési okokból minden nagyvárosból kitelepítették a búsba a buszpályaudvart – Hamát abszolúte nem láttuk, a damaszkuszi Barámke most üresen áll, mert a Mezzén túl van az új központ, Szaumerijja, a város másik végén meg a Karádzsát Bulman; Aleppóban egy roncstelepre emlékeztető tájon, Rámúszéban tett le minket a busz. A taxisok persze egyből letámadtak, de mi úgy gondoltuk, hogy ha lehet, gyaloglunk. Miután kiderült, hogy hol vagyunk, erről letettük, és fogtunk egy szervizt, aki még egy panorámapontra is felvitt, de volt pofája 6000 lírát kérni az útért. Hatszázat kapott, és még így is túlbéreztük (vissza háromszázért mentünk). A reggel kicsit nehezen indult, ezért lerogytunk egy kávézó teraszára a citadella lábánál, majd egy teával feltöltekezve nekivágtunk az erődnek.
Az aleppói citadella a város egyetlen rendesen feltárt része, ugyanis egy dombon épült, amit a középkorban még jól körül is árkoltak, és az oszmán korban is erődnek használtak, azaz az emberek nem tudták belakni. Egy iszonyú nagy Hadad-templom volt itt az ókorban, amikor a város Jamhad állam központja volt; a hellenisztikus korban görög színház épült a környékére, a középkorban pedig erőddé építették ki. (A 10. században a hamdánida Szajf ad-Daula, a 12-ben Ghází, Szaladin egyik fia tette naggyá és erőssé a várost. Főleg ez utóbbi korából láthatóak ma épületek az óvárosban.) Az erőd legimpozánsabb része a kapukomplexum: a mély árok felett átvezető hídon torony, a bejárat felett pedig hatalmas bástya mered az égnek… a dombtetőn körbefutnak a gyilokjárókkal koronázott falak, és két helyen a domb oldalán is áll egy-egy bástya. Mindez igen jól védhetőnek tűnik, ehhez képest alig egy-két évtizeddel a kiépítése után, 1260-ban bevették a mongolok, aztán Timur Lenk 1400 körül ismét, a változatosság kedvéért.
A vár belseje egy nagy, némileg feltárt romterület, és elég kusza. (A látogatásunk idején éppen nem láttunk feltárást, de ez lehet, hogy csak az ünnep miatt volt így.) A kisebb görög színházat a kellékek alapján előadásokra használják ma is, a mecset zárva volt, az oszmán kori barakkban a vár történetéről szóló igényes, de meglehetősen kicsi kiállítás működik, a fürdőben pedig próbababákkal demonstrálják, hogy miként is működött annak idején. A falakról előtáruló panoráma szépnek nem nevezhető, bár az be kell vallani, hogy Aleppó irgalmatlanul nagy. (Valami nagyon füstölő üzeme is van, talán cementgyár.) Végezetül a kapubástya felső szintjét néztük meg, ahol a mamlúk és oszmán várparancsnok székhelye volt – egy csinos, de kissé újszerűen ható trónterem látható benne, és egy „titkos” lejáraton keresztül ki lehet jutni a kapuhoz.
Aleppó óvárosa a szúkokról, azaz piacokról híres. Szerencsére péntek volt, így nem kellett egymást halálra tipornunk, és csak elviselhető mennyiségű árus próbálta ránk sózni portékáit. (A többiek bőszen alkudoztak, hiszen ők a héten már mennek is haza.) A tényleg terebélyes szúkrendszerben sokat lehet andalogni, bár én nem különösebben szeretem az ilyesmit a kosz, a bűz, az árusok és a tömeg miatt. Az óvárosra egyébként, úgy tűnik, több pénzt szántak eddig, mint Damaszkuszéra, bár ez az általános jó állapot abból is fakad Balázs szerint, hogy Aleppóban mindvégig kőből építkeztek, nem pedig agyagból és fából tapasztva, mint a fővárosban. Mindenesetre a citadella körüli részt vagy már lekövezték, vagy éppen felújítják, és az utcák zöme is normálisan le van kövezve, ráadásul úgy tűnik, hogy különféle nagyberuházóknak és befektetőknek is tetszik a fellegvár környéke. Ehhez viszont hozzátartozik, hogy az aleppói óváros jóval koszosabb és büdösebb, mint a damaszkuszi, és a helyi, falkában járó gyerekek is jóval vadabbak és erőszakosabbak.
A fellegvárból kimenet a csapatunk szétesett, és néhányan az Omajjád-mecset felé mentünk. Az aleppói Omajjád-mecset sokban emlékeztet a damaszkuszira, főleg az udvarát tekintve, de jóval kisebb (csak egy minaretje van), mozaikokkal nem büszkélkedhet, és a benne nyugvó társaság sem annyira exkluzív: mindössze Zakariás prófétát tudják felmutatni, akinek valamelyik testrészével a középkor igencsak kései szakaszában bukkant fel váratlanul egy márványláda. Mindenesetre szép, fejenként 25 líráért megtekinthető bárki számára, és érdemes is megnézni. Azután pedig érdemes felmenni az oldalában levő, teraszos étterembe, ahonnan kiváló rálátás nyílik a citadella nagy részére és magára a mecsetre. (Viszont a pincérek úgy dolgoznak, mint akik nemhogy éttermet, de még ételt sem láttak. Az étel íze és ára elmegy, pláne, ha azt hozzák ki, amit kért a kedves vevő.)
Végezetül a Nemzeti Múzeumba mentünk. Ez egy emeletes szocreál kocka, de az anyaga rendkívül jó, és állítólag sokat fejlődött az elmúlt években: idegen nyelvű tájékoztatók kerültek ki, és valamiféle koncepció szerint rendezik el a leletanyagot: az őskort időrendben, a későbbieket viszont lelőhelyek és missziók szerint. Ez utóbbinak részint az a következménye, hogy többször borul az időrend, részint hogy hol angol, hol francia, hol német, hol spanyol a tájékoztató, annak megfelelően, hogy kik ásnak az adott lelőhelyen… De ez a hiányosság nem olyan bántó. A leletanyag rendkívül nagy és érdekes, neandervölgyi koponyáktól neolitikus szerszámokon át mári, eblai, ugariti és máshonnan származó istenszobrokig, újhettita domborművekig és feliratokig, illetve a szeleukida pénzérméktől római mozaikokon át bizánci kösöntyűkig minden megtalálható, mi szem-szájnak ingere. Az udvaron a hatalmas, mindenféle vadállatokat ábrázoló római mozaik szomszédságában egy furcsa, belülről kivilágítatlan sírkamraszerűség feszít, de sajnos nem derül ki róla, hogy micsoda és honnan való. Viszont a körülötte elhelyezett padokon igen jót lehet pihenni az istenszobrok és sztélék árnyékában… az aleppói múzeum az ókor iránt érdeklődőknek kötelező, szakértőknek sem árt. (Középkori anyagot nem találtunk, hacsak Bizáncot oda nem soroljuk, de nem soroljuk oda. Punktum.)
Ezzel nagyjából el is telt a nap: a találkozásig még körbesétáltam a kivilágított várat, ami félórás elfoglaltság volt (fényképezésekkel, kényelmesen), és igen jól mutatott, bár igazándiból csak a kaputorony felőli oldalt világítják ki. A hazatérés eseménytelen volt: a Rámúszéra egy órával indulás előtt kiértünk, így elteázgattunk indulásig, aztán hazafelé kis beszélgetés után elaludtunk. A busz kissé sokat vesztegelt Hamában, amit eléggé nehezményeztünk, és így nem sokkal éjjel egy előtt futottunk be a hotelbe. Szegény Karamot ráadásul fél órával később megint felébresztettük, mert a takarításkor bezárták a szobakulcsot a szobánkba…
Tulajdonképpen szomorúan indultunk vissza Damaszkuszba. Vasárnap este akartunk menni, de az ünnepek miatt – ramadán vége plusz október 6., ami itt is ünnep, az 1973-as háborúé – nem lett volna jegy keddig. Így aztán úgy tűnt, minden nagy csomagunkkal együtt szervizzel kell Homszig mennünk (cirka
Ennyit tehát szeptemberről és a turizmusról, amit egy hónap alatt elkövettem… Október hetedikén új kor kezdődött: az első szemeszter az Intézetben. De erről később, mert engem eléggé lehangol, és amúgy sem érdekes. (Viszont most majd tematikus számok is lesznek terveim szerint, pl. damaszkuszi közlekedés, szíriai kereszténység és ilyesmik. A tárgykörben érdekes tapasztalatokkal gazdagodtam.)
Egyébként némileg furcsállom, hogy ha szombaton feltettem már a bejegyzést, akkor miért nem tűnik úgy, mintha tényleg feltettem volna. Azóta mindenesetre már megint lementem ásatni, de tényleg utoljára... de erről is legközelebb. Plusz képek is lesznek.
Utolsó kommentek