Október hetedikén testületileg elmentünk az Intézetbe, és megírtuk az írásbeli tesztet. Öt oldal volt, változatos nyelvi feladatokkal, kezdve a bugyuta összekötősdin és kakukktojáson, az igeragozáson és harakázáson át a szövegelemzésig és nyelvtani kérdésekig. Ez utóbbiak nagyjából az ötödik oldalt tették ki – leszámítva a Szíria-térképet, ahol Damaszkuszt, Aleppót, Homszot, Palmürát és Haszakát kellett megnevezni - és összességében nem tudtam válaszolni rájuk, mert ha értettem is a kérdést, a szakszavakat nem tudom. A többit viszont nagyjából jól megoldottam, és úgy számoltam, hogy a hat szint közül a negyedikbe vagy ötödikbe osztanak. Engem alig fél órával a teszt befejezése után szóban is levizsgáztattak: olvasni kellett, és nyelvtani kérdéseket tettek fel, amelyekre szintén nem tudtam válaszolni. Így a négyes csoportban másnap megkezdhettem tanulmányaimat. Ez relatíve egyszerűen hangzik, ugye? Nos, a többség nem járt ilyen jól. Fél egykor befejezték a vizsgáztatást, és az ismerőseim – a magyarok, illetve egy cseh srác – nem kerültek már sorra. Másnap ők még szóbeliztek, amikor én már órán ültem, de még akkor sem tudták meg, hogy melyik csoportba kerültek, mert elkavarták a vizsgalapjaikat… Végül Flóra szintén négyes szintre került, de másik csoportba, Gyöngyi és Zsófi pedig a harmadikba. Évának harcolnia kellett az adminisztrációval azért, hogy a második szintre menjen, mert kissé sokallta a tandíjat arra, hogy újra megtanuljon írni-olvasni…

A csoport az elhúzódó beiratkozásoknak és vizsgáztatásnak köszönhetően talán csak mostanra stabilizálódott, addig több embert vittek el tőlünk és hoztak hozzánk. Most nagyjából huszonöten lehetünk, ebből négy olasz, öt-hat török, három maláj, két orosz, két francia, két brazil, kettő társunk pedig brit. A törökökkel eddig nem nagyon beszéltem, mert sokan csak nemrég jöttek, de a többiekkel jóban vagyok – a legtöbbet az ausztrál Glennel és a maláj Kiflivel beszéltem eddig… arabul! A csapat vegyes korra, nemre és felekezetre való tekintettel egyaránt, de a többség huszonéves. A tanárunk egy negyvenes muszlim nő, aki szeret nevetni, és a nevét nem jegyeztem meg, amikor bemutatkozott. Az oktatás reggel kilenckor kezdődik, és fél egykor ér véget (szünet fél tizenegytől délig). Két könyvünk van, egy szöveggyűjtemény – rövid, különböző témákban írt cikkek, esszék és velük kapcsolatos kérdések – megy egy nyelvtankönyv. Szerencsére nyelvtanóra ritkán van, mert baromi unalmas és haszontalan dolog a nyelvtant arab rendszer szerint is átvenni, ha egyszer egy másik rendszerben tudja az ember… Amúgy a szöveget olvasunk, megmagyarázzuk a szavakat, szinonimákat és ellentéteket keresünk, mondatba foglaljuk őket, és beszélgetünk az olvasmánnyal kapcsolatban (pl. utazás, nők társadalmi szerepe, gyermekkori problémák). Hasznos lesz, bár a tempó kicsit lassú, de a szókincsbővítésre és a kommunikációnk fejlesztésére nagyon jó, ugyanis csak arabul beszélünk – órán és szünetben egyaránt.

A legnagyobb probléma az Intézettel, hogy messze van. Közvetlenül nem is tudunk odautazni, csak átszállással vagy negyed óra gyaloglás árán. Mostanra már nagyjából tudjuk, hogy melyik út a legjobb. 35-ös busszal elmegyünk az egyetemig, ahol felszállunk akármelyik buszra vagy szervizre, és a mezzei „autosztrádról” pár perc alatt be tudunk gyalogolni az iskolába. Ez az út 30-45 perc alatt tehető meg, de komoly harcok árán. A buszok rendszerint tele vannak, és szeretnek bedugulni a forgalomban, a mezzei szervizek pedig szintén erősen ki vannak használva. Összességében így minden reggel 20 lírát (80 forint) költünk az iskolába jutásra, mert a buszjegy 10 líra, és bár két sarkán lyukasztható (inkább lenyeshető), a Szaumerijja és a Karádzsát buszállomások felé menő járatokon mindkét sarkot vágni kell, így nem használhatóak újra.

A hazautat kényelmesebben szoktuk megtenni: a 21-es busz elvileg a Báb Túmától tíz perc sétányi távolságra tesz le. Ha jönne! De hihetetlenül ritkán jár visszafelé, és fél óra várakozás után rendszerint elunjuk az értelmetlen dekkolást, és felszállunk valamelyik egyetemet vagy Elnök-hidat érintő járatra, ahol át tudunk szállni közvetlen járatokra. Legutóbb pedig, amikor egyedül mentem haza, felfedezőutat tettem: a 15-ös busz ugyanúgy a Szaumerijja és a Karádzsát között jár, mint a 21-es, csak persze más útvonalon, jóval északabbra. Annyi haszna ennek az útnak volt, hogy megtaláltam az állatkertet (pénteken el is látogattam oda), illetve a Bánúrámá Tisrín 6 (Október 6. kiálltás az 1973-as „felszabadító” háborúról) komplexumát, illetve a 35-ös végállomását, ahonnan egyenesen haza tudtam jönni. Tervezem Damaszkusz buszközlekedési térképének megalkotását – természetesen ilyen még nem létezik – úgyhogy hamarosan veszek egy nagy várostérképet, és szisztematikus utazgatásokba kezdek.

A közlekedésnek hála legkésőbb háromra hazaérünk, valamit ebédelünk, aztán punnyadás és/vagy tanulás következik. Többnyire inkább punnyadás: a közlekedés meg az arab órák lassúsága eléggé lefárasztja az embert. (Sosem alszom délután, de egyik nap sikerült háromtól fél hétig durmolnom…) Este meg jön a „social life” a lakótársakkal: Rafael, a német srác, John, az egy szem itt maradt amerikai, illetve egy két hétig itt lakó lengyel-norvég újságíró, Zofia Paszkiewicz a társaságunk. Zsófi már (hála az égnek) egyre kevesebbet bukkan fel itt, mert a rendszeres főzőcskéi miatt Zsizell elzavarta. Este pedig néha-néha kijárogatunk sörözni vagy netcaféba vagy vízipipázni, bár mindez drága mulatság, és nem gyakran műveljük (egy sör pl. 125-150 líra. Amúgy meglehetősen jó ízűnek találom, pedig otthon nem kedvelem a seritalt).

Így telnek hát damaszkuszi hétköznapjaim. Nem pusztulok bele a tanulásba, az unalomba is csak néha. A hétvégékén a tervek szerint programokat fogunk csinálni (bár az egyre biztosabb, hogy nem közösen, mivel Flóra és Zsófi nincs beszélő viszonyban, az én házamban lakó lányok pedig Zsófival akarnak összeköltözni a Mezzében), de ez egyelőre nem nagyon valósult meg különféle okok miatt. Az elmúlt hétvégén is csak véletlenül jututtunk el Flórával Tartúszba… Balázséknak kellett a segítség, mert sokan elutaztak, ők viszont szombat estig be akarták fejezni a munkát, és pont kapóra jöttünk. (Gyöngyi hosszas vívódás után a pihenés mellett döntött, a többiek meg épp partizni voltak.) Így aztán péntek hajnalban felrobogtunk a tengerpartra, és végigdolgoztuk a két napot. A konyhában kellett kemény tempóval haladnunk, és rengeteg nagy cserepet, több beépített edényt, egy kádszerűséget és más érdekességeket találtunk. A teljes feltárásra persze nem volt mód, de sokkal többet haladt az ásatás, mint ha nem mentünk volna le. Jó mulatság, férfimunka volt – remélem, tavasszal lesz folytatás.

Ennyit hát az elmúlt két hétről… még érdemes megemlíteni, hogy másfél órás ökölharc árán kéthónapos tartózkodási engedélyt is szereztem múlt vasárnap, így a következőt majd nagyjából a Mikulás hozza. Túlkomplikált a folyamat, ide-oda szaladgálsz papírért, aláírásért, pecsétért, másik aláírásért, számítógépes rögzítésért, megint pecsétért, és mindezt apró, túlzsúfolt szobákban, ahol harminc másik ember akarja ugyanazt elérni, mint te. (A nyugati nőket általában segíteni szokták, de többször élveztem én is előnyt.)

No, tényleg ennyit az eddigiekről. A pénteken látott állatkertről legközelebb írok. Jövő hétvégén talán Maalúlába vagy Dejr Mar Múszába megyünk, vagy ne adj’ Isten Szajjida Zajnab szentélyét látogatjuk meg a főváros környékén…