Mivel itt Szíriában csak úgy repül az idő – egyébként tényleg, retrospektíve –, máris egy hétvégét ugrom az időben, és a következő hétvégén megejtett maalúlai utazásról írok. Illetve nem is, hogy nehogy túl személytelen legyen a blog. Tehát: a lányok nagy lakáskeresési láza néhány napig tartott, de nem tudtak megfelelő árú szállást találni, így maradtak az óvárosban. Egy változás történt: Éva, aki Gyöngyi lakótársaként a szomszédom volt, átköltözött egy egyágyas szobába abban a házban, ahol Zsófi (és annak idején Flóra) lakott. Namármost ez az esemény meglehetősen váratlanul ért, mivel csak a költözés reggelén mondta meg. Nem kárhoztatom persze ezért, és nyilván ő sem sokkal korábban döntött a távozás mellett… amellett teljesen érthető, ha valaki egyágyas szobát akar. Az egyetlen negatív hozadéka mindennek az, hogy a magyarok így nagyjából két klikkre szakadtak: az egyikbe Flóra, Gyöngyi meg én tartozunk, a másikba pedig Zsófi és Éva. (Egyébiránt a „társaság” még három főt tartalmaz: a két Károlis lányt, akikkel szinte soha nem találkozunk, mivel szintén a másik házban laknak, és egy mecsetbe járnak tanulni, illetve Ritát, aki félig szír, és bár népnyelven tud valamelyest, kezdő szinten van az Intézetben.) Ki tudja, miért, de Éva elköltözése óta valahogy szétszakadtunk – kb. úgy érzem, mintha levegőnek lennénk nézve. (Kezdve azon, hogy nem együtt megyünk reggelente suliba, külön jövünk haza, és ha mégis, nagyjából a köszönésig jutunk, főleg Zsófival.) Ettől persze egyáltalán nem vagyok kiborulva, félreértés ne essék, csak furcsállom, és nem sikerült kiderítenem a fagy okát. (Annyira nem mehettünk az agyukra… ha pedig az lenne  a bűn, hogy Flórával szóbaállunk, hát sag schon, Kinder.)

Mindenesetre ebből arra lehet következtetni – helyesen –, hogy közös programjaink sincsenek nagyon. Így, bár tényleg szóltunk a többieknek, csak Gyöngyi és Flóra jött velem Maalúlába a múlt hétvégén. (A legutóbbin pedig Homszba és a Krak des Chevaliers-be is, ami a következő bejegyzés témája leszen.) Maalúlába Rita is velünk tartott, aki egyébként egy lánykollégiumban lakik, és gyakran hazajár Hamá mellett lakó rokonaihoz. Egyébiránt meg voltam fázva (már gyógyulófélben, de még mindig vagyok), ami nagyon bosszantó, de most legalább van rá magyarázat: az idő az elmúlt hetekben nagyon lehűlt, fényes nappal alig 22-23 fok van, este és reggel pedig szabályszerűen fázni lehet.

Maalúla kissé csalódás volt számomra, ezt be kell vallanom. A szervizbusszal – amelynek végállomását eléggé bonyodalmasan találtuk meg pontatlan útbaigazításunk miatt – körülbelül háromnegyed óra és 50 líra leforgása alatt értünk fel a Damaszkusztól északra hegyek közé ékelődött kisvárosba. Maalúla egyik legszebb látványossága épp ezért a fekvése: meredek – festett keresztekkel, Jézus- és Mária-szoborral dekorált sziklafalak között búvik meg a városka. Ami, közelebbről megnézve, iszonyatosan retkes! Sőt, keresztény város lévén, a kóbor macskák mellett kutyák is vannak, amelyek köztudomásúlag nemigen ássák el, ami kipotyog belőlük… De ez tényleg csak a városban látható, a turisták által látogatott részt – a két kolostort és az összekötő szurdokot – tisztán tartják. (Sőt, a felirat szerint „a tisztaság a hited része”.) Mivel a szerviz felvitt egészen Szent Tekla kolostoráig, ott kezdtük a körülnézést. Szent Tekla  az egyik legkorábbi szent, Szent Pál tanítványa volt, és Maalúlában halt meg. Sírja, amiből még annyit sem lehet látni, mint a muszlim nagyságok síremlékeiből, a kolostor felett van, egy kis kápolnában. A kolostor maga egyébként túl modern és jó állapotban van, hogy lenyűgözze az embert: a templomában újszerű (újkori) festés és ikonok, illetve tényleg jól mutató fémajtók vannak, a lakórészek pedig még ennyire sem érdekesek. A kis szökőkúttal ellátott kolostorudvarra trónon ülő bronz Jézus-szobor néz le, ami szintén modern, de szerintem rettentő jól néz ki. Hogy mégis sok időt eltöltöttünk itt, az annak volt köszönhető, hogy cserkészzenekarral találkoztunk. (A damaszkuszi keresztény ünnep alkalmával szintén láttunk-hallottunk hasonló előadást.) És itt nem ám valami angyali kórust vagy gregorián harmóniákat kell elképzelni! A fiúk-lányok kizárólag trombitákkal és különböző méretű dobokkal voltak felszerelve, amelyeket nem kíméltek. Épp ezért inkább hangzik a zenéjük valamiféle lelkesítő katonaindulónak, mint valamiféle keresztény melódiának… de én nagyon élveztem ismét. Egyrészt már-már jazzes improvizációkkal tarkították a show-t, másrészt olyan érzése támad tőle az embernek, hogy itt aztán erős és magabiztos a kereszténység.

A kolostorudvaron és a felvezető lépcsőn adott koncertet követően elindultunk a maalúlai szurdok felé. Ez csak néhány száz méter hosszú és a magassága sem nagy, de mivel a legtöbb helyen elég szűk (két-három ember fér el), egész kellemes hangulata van. A kolostorhoz közelebb eső végénél több, a sziklafalba vájt sír helye tátong üresen, illetve szeméttel tele. A szurdok egy kis erdőfoltocskához visz, ahol patak is csörgedez’, és amíg el nem fordul az ember, meglátva a homokszínű hegyeket, akár azt is hiheti, hogy nem Szíriában van. (Ez itt csak pillanatnyi érzés, de a Krak des Chevaliers környékén, ahol zöldellnek a hegyek, tartós.) A szurdok kijáratától Szent Szergiosz és Bakkhosz, hajdani római katonák kolostorához mentünk, ami a város feletti, ocsmány szálloda mellett áll. Mellőle szép a panoráma, jól látható Maalúla és a körülötte levő erdősáv, de belülről ez sem látványos. A templom egy pogány szentélyre, részben annak darabjaiból épült, és nagyon korai: az oltár alakjából valószínűsítik, hogy még a niceai zsinat előtt keresztény imahely lett, és így a legrégebbi létező templomok egyike. A dekorációja egyébként puritán, az ikonok többnyire újkoriak, és nem túl látványosak. A múzeumnak is aposztrofált szuvenírbolti részben ellenben igen finom helyi bort lehet kóstolni: mintha vörösborból készült aszú lenne, nehéz és erős, de nagyon kellemes ízű.

A kolostorból a szurdokon keresztül lementünk a városba, ahol körülnéztünk. A tapasztalataim lehangolóak, és nem csak a fentebb említett kosz miatt: az utcák olyan állapotban vannak, hogy nem is nevezném őket utcának. Szövevényesek és kanyargósak, sok lépcső és házak alatti szakasz van rajtuk; a burkolat, ha van egyáltalán, borzalmas állapotú. A házak szintén rettentő állapotban vannak, és ahol kis zöldes terület akad, ott mindjárt néhány kikötött szamár legel…

Nem is maradtunk soká Maalúlában, hanem még délután hazatértünk Damaszkuszba. A kolostorok nem olyan gyönyörűek, ahogy várná az ember, és a szurdok meg a hegytetőre épült hotellel elrondított panoráma sem olyasmi, amiben órákig elgyönyörködnék. Ami pedig a sokat dicsért érdekességet, Krisztus nyelvét illeti: arámiul ugyan minden hivatalos tábla ki van írva, de hallani csak a Szent Szergiosz templomban hallottuk, amikor az angolul beszélő guide elmondta a Miatyánkot… állítólag már a maalúlaiak is arabul beszélnek, csak a Szent Tekla kolostorában levő intézetben lehet arámiul tanulni – meg az összes szuvenírboltban beszerezhető könyvekből.

Legközelebb: Azem-palota, Krak des Chevaliers, Homsz