A naplószerűséget némileg feladva ezúttal több nap történéseit és élményeit foglalom össze, és ez nagyjából így is lesz ezentúl. Látom, a tevefej sokak fantáziáját megragadta... de ne vágjunk a dolgok elébe.

Az elmondottak után az óváros déli részét is megnéztem, illetve betévedtem a Hamídijja-piacra, ahol mamlaszságomnak hála már meg is vettem a szuvenírek jó részét. De ezentúl erős leszek. (Vagy ha nem, akkor szegény.) Az óvárost persze ennyi idő alatt nem lehet teljesen felfedezni: csupa sikátor, zsákutca, lépcső, bolt, piac, mecset, étterem, templom. madrasza… de összességében elmondható, hogy tapasztalataim szerint az Egyenes úttól délre eső része a kevésbé szép. Nem mintha koszosabb vagy elhanyagoltabb lenne a másik oldalnál, de kevesebb a látnivaló. A dél felé kivezető Amín utca pedig egyenesen borzalmas: rettentő büdös, koszos és vadpiac terpeszkedik rajta. Itt azonban nagyon érdekes dolgokat látni. Így találkoztam például az egyik lugassal fedett piacutcán olyan hentesüzlettel, amelyen egy levágott tevefej lógott, hirdetvén az árut… de lefényképezni nem tudtam rendesen a folyamatos áramlásban. (Aggodalomra semmi ok, kedves tevefejesek: állításomat igyekszem majd képanyaggal alátámasztani, amint tehetem.)

Az óváros déli részéről átkeltem a Forradalom útján az újváros központjába. Mit mondjak, randa. Kevés kulturált, régi épület váltakozik sok-sok panelszerűséggel, és a tisztaság is jóval több kívánnivalót hagy maga után, mint az óvárosban. Mindenesetre elbattyogtam a Merdzsére, ami hivatalosan a Mártírok tere (száhat as-Suhadá). Ennek a közepén egy nagy park van, és az amúgy zömmel a város alatt csordogáló Barada is a felszínre jut, de a patak önmagában nagyon lehangoló látvány, hát még a nem működő szökőkutakkal és az elhanyagolt parkkal kombinálva… bár állítólag ősztől megnő a vízszint.

Innen a belügyminisztérium régies stílusú tömbje előtt elmentem a Köztársaság útján – szintén széles főút – a  Hidzsázi pályaudvarra. Ez nagyon dekoratív kis épület, idén volt száz éves, amiért fel van újítva – csakhogy már nem jár odáig a vasút. A sínek helye hosszan ki van bontva, mintha mondjuk a Nyugatinak csak a homlokzata állna (vagy ld. Nizza, régi Provence-i pu.) és az irodáknak és jegypénztáraknak otthont adó váróban elhelyezett makett alapján valamiféle gigászi felhőkarcolós plázát építenek a helyére. Ez önmagában nem baj, mert Damaszkusznak szüksége van igényes épületekre, és úgy tűnik, hogy az újakat nem hanyagolják el. A váróban elhelyezett prospektusok alapján azt is kiderítettem, hogy Damaszkusznak 2015-re metrója is lesz, a Zöld Vonal. Abszolút támogatandó ötlet, mivel a város borzalmasan zsúfolt, büdös és a közlekedése is kaotikus, és a mellékelt térkép alapján logikusan is tervezik a pályát (amúgy félig föld alatt, félig magasvasúti jelleggel). Csak azt nem tudom, hogy az éhen maradó taxisok mit fognak szólni – a személyautók harmadát-felét mindig és mindenhol taxik meg iránytaxik teszik ki, bizonyára jelentős társadalmi erőt képviselnek a száihok (sofőrök).

A pályaudvarról elmentem ahhoz a nagy és modern tömbhöz, amit már kezdettől fogva meg akartam nézni, mivel messziről is lehet látni. Szálloda, mégpedig az Hôtel Le Meridien, és van mellette egy egész rendezett kis park. Csak sajnos a pálmafák nem adnak sok árnyékot… De azért egy bokor alá húzódva sikerült megpihennem. A rettentő hőségben nem volt túl sok kedvem továbbmenni, így az aznapi városnézés nagyjából abba is maradt. Elalvás előtt filmet néztem, ebből kifolyólag másnap igen későn sikerült felébrednem, és délután már csak kisebb sétát tettem a déli városrészben. Azt a két látványosságnak jelölt házat, amit már korábban is kerestem, most sem sikerült meglelnem, de a déli Kis-kapuhoz (al-Báb asz-Szaghír) azért eljutottam. Sőt, egy arab óvodással egyenlőtlen vitába keveredtem arról, hogy mi az a Magyarország, és nemigen sikerült meggyőznöm arról, hogy egy európai állam…

Ezen a napon éjjel nem alvásra készültem, mivel úgy volt, hogy Kaszper úrral kimegyünk a negyedik ösztöndíjas elé. A tervet némileg keresztülhúzta a gép kb. egyórás késése, így indulás előtt annyit szunyókálhattam, és háromkor találkoztunk a Keleti-kapunál. Gyöngyi sikeresen megérkezett, bekísértem a házba, aztán hajnali-kora reggeli városnézést tartottunk. Ez számomra sem volt haszontalan: olyan részeket is láttam, ahol addig nem jártam (például az Omajjád-mecset déli és keleti falát, ahol szintén ókori romok vannak), ráadásul hajnalban nagyon más a környék: az Egyenes úton alig lődörgött valaki – viszont az építkezések folytatódtak akkor is! –, a Hamídijja és a Madhat basa piac üresen tátongott, a Forradalom úton alig volt forgalom…

Úgy volt, hogy délután elmegyünk Tartúszba. Ennek értelemszerűen előfeltétele a buszjegy megvétele, illetve Gyöngyinek pénzt is kellett váltania, meg telefont vennie. Reggel hét óta tartó alvásomból délben kászálódtam elő, akkor Gyöngyi lerendezte a lerendeznivalót Zsizellel, végül masszív 60 líráért betaxiztunk a Júszuf al-Azma térre. Aztán meg tovább, mert csak ötszázasom volt, amiből a taxis nem tudott visszaadni, és a Meridiennél tudtam csak felváltani egy bódéban kisebbre. Az Azmán a pénzváltó nem volt nyitva, de egy boltos lecsapott ránk, és Kaszper úr szavában bízva nála váltottunk – és valóban, nem tért el a hivatalos árfolyamtól. Ezután újabb feladat után kellett látnunk: Balázs ugyanis megkért, hogy egy restaurátor repjegyét tetessük át a közeli Malév-irodában, ha lehet. Gyöngyi így elment mobilozni, én pedig letárgyaltam az ügyet – igen ám, de a szükséges pénzmennyiség (kb. 6000 líra) csak Gyöngyinél volt, aztán amikor ő is megjött, a számítógép elromlott, és másnapra hívtak vissza. Így a tartúszi kiutazás is csúszott egy napot, de legalább a Kadmúsz (helyi Volán, egyúttal posta) irodában előre meg tudtuk venni a jegyet, és lett elég idő kipakolni azt, amire az ásatáson nem lesz szükség. Visszafelé a Záhirijja-madraszát (az-Záhir Bajbarsz 13. századi mamlúk szultán, a keresztesek réme nyughelyét), illetve a Rukajja-szentélyt is sikerült megtalálnunk, szintúgy az északkeleti kaput. A Rukajja-szentély előtt nagy muszlim tömeg állt, és nagyon szép, úgyhogy meg fogom látogatni a hölgy sírját is...

Legközelebb: Tartúsz, Markab, Arvád. Mi több, majd képek is lesznek ezekről meg a damaszkuszi óvárosról, csak most lassú a feltöltés.