Miután Balázs elment, a gőzerőből fújó, hangos ventilátor miatt nem tudtam igazán visszaaludni, így pakolászni kezdtem, vigyázva, hogy fel ne ébresszem két szobatársam, illetve megírtam az első blogbejegyzést. Amikor felkeltek, összeismerkedtük, és együtt mentünk ki reggelit szerezni. A Ghazal környéke reggel jóval áttekinthetőbbnek tűnt, mint éjjel. Nem mintha ne lenne meglehetősen kusza, de összességében nagyon barátságos, és sok „pékség” kínálta áruit. Péter, a restaurátor és Adrián, a régész már ismerték a járást, mivel előző nap Balázs körbevitte őket. Először kimentünk a Júszuf al-Azma térre, ahol felváltottam minden pénzem – 177 dollárért kb. 8500 fontot kaptam. A téren és környékén nagyon sok hivatalos épület, ebből kifolyólag pedig rengeteg rendőr – és persze fényképezési tilalom – van. A gépfegyveres egyenruhások főleg a minisztériumokat őrzik, a közlekedés nemigen köti le őket… az Azma tér környékén van ugyan a ritkaságszámba menő működő közlekedési lámpákból néhány, de sem a gyalogosok, sem az autósok, sőt még a buszosok sem törődnek velük. A forgalomirányító rendőrök meg nem hamarkodják el a munkájukat.
Adriánnal, Péterrel, illetve Annával, a restaurátorral és Eszterrel, a régész-egyiptológussal megettük a finom és kiadós reggelit – valami lepényfélét joghurtos trutyival és teával – majd egy darabon bekísértem őket a városnézésükre, miközben olyan boltot kerestünk, ahol SIM-kártyát lehet venni. Bár állítólag ilyenből sok van, talán a ramadán miatt alig találtunk nyitva. Csak meglehetősen messze sikerült egy nagy, sorszámos rendszerű, hivatalos elosztóhelyet találni, de itt sokan várakoztak – végül nem is ott vettem kártyát, hanem visszamentem a szállóhoz, ahol addigra már kinyitott az a kis bolt, ahol a többiek vettek maguknak kártyát. Aznap a belügyminisztérium és a Hidzsázi Pályaudvar érintésével a kézművespiacig mentem velük, ahol az információnál szereztem egy ingyenes várostérképet, majd visszaindultam. A piacok egyébként nem olyan zsúfoltak, mint gondoltam, ráadásul tulajdonképpen pici boltok tömegének otthont adó utcákról van szó, amelyeknek esetleg – de nem szükségszerűen – vannak kívül is áruik. Ebben az esetben mindenféle fémműves- és ötvösárukat, kerámiákat lehet kapni, és furcsamód az alkura sem láttam túlzott lelkesedést tőlük. Külön érdekesség, hogy rendőrnők vigyázták a piacot… ilyesmire sosem számítottam volna.
A szálló mellett beszereztem a Syriatel-kártyát 400 fontnyi egységgel, ami így összesen 750 fontomba került. A kártya személyre szól, olyannyira, hogy lemásolták a vízumomat, űrlapot töltettek ki velem, és még egy ujjlenyomatot is kellett adnom.
A magyar követség Damaszkusz délnyugati, Mezze nevű városrészében található, ahogy a Nyelvi Intézet is. A lakás félórányi útra fekszik innen, az óváros (Dimask al-Kadíma, a régi Damaszkusz) legkeletibb részén. A tulajdonos, Madame Giselle – keresztény arab – fogadott minket a Keleti Kapunál (Báb Sarki), az ott kezdődő Egyenes úton (Sári’ al-Musztakím). A kaputól nézve a harmadik mellékutcában van a háza, ahol a családjával lakik – eddig egy férjet, két kislányt és egy szudáni házvezetőnőt sikerült megszámolnom –, és legalább hat szobát kiad. Velem együtt így négyre emelkedett a bérlők száma: három amerikai srác lakik már itt. Róluk még lesz szó, bár egyelőre nem sokat találkoztam velük. Gyöngyi, a negyedik ösztöndíjas majd 13-án érkezik, és majd hozzá csatlakozik Éva a földszinti közös szobában.
Én két szoba közül választhattam: egy földszinti, viszonylag sötét, neonlámpás, elég kicsi és dohos szagú, illetve egy emeleti, nagy, kétágyas, kissé beázott és napsütötte volt a választék. A kicsi tíz, a nagy tizenkétezer lírába kerül havonta, és nincs ezen felül rezsiköltség. A bérlők számára egy kicsiny közös vécé, fürdőszoba és konyha – benne hűtő, mosogató és gázrezsó – áll rendelkezésre a földszinten, a szobákhoz pedig egy-egy nagy, földi ventilátor tartozik. Mosni a tulaj mosógépén lehet, de ennek feltételeit még nem tisztáztam, van még elég ruhám...
Végül az egész ügyletet letárgyaló Kaszper úr és a kísérő vendégek egyetértésével a nagyobbik szoba mellett döntöttem, hiába tűz rá a nap délután. (A ventilátorra nagy szükségem volt az első nap, a másodikon viszont már nem is annyira: a szellőztetés elviselhető hőfokot teremtett a szobában. Délután még szél is volt, bár ezt csak az utcaszint felett lehetett érezni.) Nem csak azért, mert állítólag ennél jobbat nemigen találni – hiába repedt és beázott mennyezet, a lépcső pedig olyan, hogy folyton a beszakadásától lehet tartani. Gyanítom, hogy adott esetben ide be tudok fogadni egy másik srácot (lányoknak külön szoba, természetesen), ami költségcsökkentésre alkalmas, ráadásul a szoba nagysága miatt később társas élet színtere is lehet. Van ugyanis három karosszékem és két műanyag is, egy műanyag asztalom, illetve két kis dohányzóasztalkám. Csak egy, plafonról lógó izzó biztosítja a világítást, kapcsolgatás helyett a minielosztós konnektorba kell bedugni-kihúzni. A konnektor egyébként nem teljesen a hazai szabvány, mivel vékonyabb fémszárakat igényel, mint a csatlakozóinkon levők – ez azonban nem gond, ugyanis a szárak hozzáérnek a fémrészhez, még ha nem is lehet őket teljesen bedugni. Emiatt figyelni kell, nehogy eldőljön benne vagy kicsússzon, de kis ügyességgel a notebook- és telefontöltés így megoldható…
Első, bérleményben töltött napomon, ami nagyjából egy délutánból állt, körülnéztem az óváros keleti részén, a Keleti-kapu és a Tamás-kapu (északkelet) környékén. Nem messze a Tamás-kaputól beültem egy netcaféba, ahonnan hazaszkájpoltam – úgy tűnik, otthon is minden oké, nem kell aggódni a családért. Remélem, nélkülem is megállják a helyüket :).
A frissen lekövezett Musztakímot és egységes fazonra festett és felújított vagy újítás alatt álló házait leszámítva a többi utca elég régi és lepukkant. (Koszosnak azért nem mondanám: a szemetet kupacolva teszik ki a házak elé és a sarkokra, ahonnan estefelé kis teherautók elviszik.) A kisebb utcák rendkívül szűkök és szövevényesek, de a kormányzat elég komolyan veszi a történelmi városmagot: mindenhol van házszám, kétnyelvű utcanévtábla és legalább egy helyen olyan (arab nyelvű) tábla, amin megmagyarázzák, hogy honnan ered az utca neve. Egyébként nagyon sok kóbor vagy félkóbor, de jó húsban levő macska, kutyát viszont eddig csak kettőt láttam sétáltatni. Érdekes módon a macskák között nagyon sok vörös vagy vöröses keverék. Hajléktalanokat, koldusokat sem nagyon látni itt, de ez nem azért van, mert sok a rendőr – azok legfeljebb a szúkokban sétálgatnak, meg az óváros körüli nagy utakon. (A muszlim részen, a főutak mentén sokan koldultak, de itt legalább sokan megdolgoznak az adományért: ahogy Bulgáriában, itt is lemérik az embert, árulnak valami édességet vagy kipucolják a cipőjét egy kis pénzért.)
Az egyetlen gond, hogy sokan tudnak valamicskét angolul, és amint – azonnal – érzékelik, hogy külföldi vagyok, nem beszélnek hozzám arabul. Ha arabul próbálkozom megnyikkanni, akkor sem… Még Zsizell is angolul beszél velem, pedig teljesen értettem, amit Kaszper úrral tárgyalt, akár az ablak fatábláiról, akár a rezsiköltségről volt szó. (Más kérdés, hogy a helyiek egymás közti beszédét nemigen lehet érteni, de eltökéltem, hogy elkezdem a szír könyvemet tanulmányozni, és csakazértis arabul szólalok meg. Odáig már eljutottam, hogy a bi-kam helyett bi-’addís a „mennyi”, és má helyett sú a „mi?”.)
A második napon sokáig aludtam. Kis zenehallgatás után feküdtem le, és fél tizenegykor kászálódtam elő – előző este nem volt módom sok alvásra. De hogy ezen a napon kinek milyen síremlékét láttam, hogy került rám szoknya, vagy miként ütöttem el egy biciklistát, illetve miféle italokkal és ételekkel találkoztam, már a következő bejegyzés témája lesz…
Mivel mostanában sűrűek a dolgok, gyakran írtam - de ezentúl ritkábban fogok, nehogy unalmas legyek...
Utolsó kommentek